2010. október. 13. 

Melanie nagyon rendes volt. Éjjel mindig hagyott aludni, megmondta mit válaszoljak ha kellett. 

Azt hiszem, bízhatok benne. Két nap telt el. 

-Szia Yana.-köszönt a pszichológus. 

-Ne mondj semmit. 

-Hogy aludtál? 

-Jól.-válaszolt Melanie helyettem. 

Én csak a szavakat formáltam. 

-Szeretnél ma megismerni egy lányt, aki olyan, mint te? 

-Nincs olyan, ami olyan mint én.-mondta Melanie gunyorosan.-Azt hiszi, hogyha beszélni fogok másokkal, jobb lesz az állapotom? 

-Nem, de reménykedem benne. 

-De ezen a helyen nincs remény.

-Muszály leszek felírni neked egy újabb gyógyszert. 

Ezt nem kellett volna doki.-dühöngtem belülről. 

Ma éjjel, mindenkire halál vár. 

-Ezt hogy érted, Melanie?-kérdeztem, miután a cellámba zártak. 

-Amikor ezt gondoltad, meghalt Natasha. Van egy érzésem, hogy nem hallottad. 

-Jól sejted. Nincs összeköttetésem a külvilággal, és egyébként is-

-Most csak pihenj. Ma meg fog halni valaki. Ki legyen az? 

-Mindenki. 

-Hahah, kicsit túl sokat kérsz tőlem, egyszerű hangtól. 

-Sajnálom. 

-Ugyan! A helyedben én is ezt mondanám. Nem félsz attól, hogy megőrülsz? 

-Már az vagyok, nem? 

-Ha ki jutsz innen, mihez fogsz kezdeni? 

-Nem tudom! De ha te itt leszel velem, akkor nem lesz gondom. 

-Örülök, hogy mersz rám számítani. Aludj, Yana.