2010. október. 11. 

Kezdek bedilizni. Árnyakat látok, paranoiássá váltam. A társalgókban ismerkedhettem volna, de senki sem nézett rám. 

Én nem is élek? Mi van, ha ez csak egy illúzió? Mi van akkor, ha egy gyilkos vagyok, és ezért vagyok itt?!

Minden alkalommal nyugtatókat nyomtak belém, de nem hatott egyik sem. Hevesen kapálóztam, és ordítottam. 

Mi történik velem? 

-Yana! Yana!

Anya? Vagy apa az? Kicsoda lehet, aki engem szólít? 

-Yana! Gyerünk, menni fog! Csak nyisd ki a szemed. Nem kell mást tenned. 

Ez a hang olyan kedves! De mi van ha csak ki akarja játszani a hiszékenységemet? 

-Yana, hidd el nem foglak bántani. 

Kipattantak a szemeim, de senkit sem láttam. A szoba fehér falai nyugtalanítottak. Túl egyhangú, túlságosan kísérleti alanynak érzem magam. 

-Menj a falhoz. 

Senki sincs itt, mégis hallom ezt a szaros hangot! Akaratlanul remegni kezdtem, a vér fémes ízét éreztem az ajkaimon...Vérzek. 

A falhoz léptem, és a vörös, éltető nedűt a falra kentem, mintha az csak festék lenne. 

-Csináld tovább! 

-Nem lehet. 

-Mégis miért? 

Csendben maradtam. 

-Mégis miért nem, Yana? 

-Mert nem lehet. 

-Ez nem válasz. Mégis miért nem?!-vált erőszakossá a hang. 

-Szerintem megvernének. 

-És te félsz ezektől a férgektől? 

-Nem. 

-Akkor csináld! Ha mindent megteszel amit mondok, kijutsz innen. 

-Mi a neved? 

-Minek akarsz elnevezni? 

-Melanie. 

-Rendben. Akkor Melanie vagyok, Yana. Most pedig, engedd hogy kijuttassalak innen. Csak szót kell fogadnod nekem, nincs más feladatod.