2010. szeptember. 30. 

Egyáltalán nem kaptam verést. Sőt, egy másik szobát kaptam. Kisebb tér, a falak ugyanúgy fehérek, fertőtlenítőszag terjeng. 

Elhányom magam.

Mások már rég bediliztek volna egy ilyen helytől. Szeptember tizenkilencedikén kerültem ide, és még csak harmincadika van. Tizenegy nap telt még csak el, és szüleim be se jöttek. 

Szemetek. A szemetesbe valóak. Legszívesebben őket is ugyanúgy kibelezném, mint a többit. 

Hazudnak, s hamisan ígérgetnek. Szerintem, az emberek sosem változnak. Csakis saját önző céljaik érdeklik, és nem számít hány ember őrül bele a depresszióba. 

Órákig ültem az ágyban. Eljátszottam a gondolattal, hogy kibelezek valakit. 

Mégis miért kerültem be ide? Egyáltalán nem emlékszem az okára. Csak annyi maradt meg, hogy ide bedobtak. 

A zár kattant, a szobába éles fény szökött be. 

-Gyere.

A hang követelő volt, de egyben kedves is. 

-Nem akarok neked semmilyen gyógyszert sem adni. 

-Itt mindenki fiatal taknyosnak hisz, vagy mi?-kérdeztem már szinte magamtól. 

A doki nem is hallotta szerintem amit kérdeztem. Itt mindenki süket? 

-Gondolom nem tudod, miért vagy itt? 

-Ha tudnám, már rég fellógattam volna magam. 

A doki megint jegyzetelt. Az volt, akit másodjára kaptam. 

-És szeretnéd tudni? 

-Önnek kellene tudnia a választ, hisz ön az orvos. Maga durkál a gondolataimban, nemde? 

-Kicsit pimasz vagy, mint a lányom. 

-De én nem vagyok a lánya. Nem is ismerem a valódi szüleimet, de ezt tudja jól. 

-Ezek szerint örökbe fogadtak? 

-Mondhatni. De úgy kezeltek, mint egy szemét darabot. 

-Hogy érted ezt, Yana?-nevem hallatán a hideg végig futott testemen.