2010. szeptember 27. 

-Szia. Dr.Slawa vagyok. És te? 

Nem szóltam semmit, mert így is tudja a nevemet. Semmi értelme válaszolni. A következő kérdése mi lesz? Ja, hogy érzem magam?

-Már másfél hete vagy itt, és most helyeztek át hozzám. Tudod miért?-a hangja hideg, mintha azt hinné ér is ő valamit. 

A doki arca enyhén borostás, kissé fehéres bőr. Kék szem, barna, rövidre nyírt haj. Tipikus kurvázós. 

-Hány nőt rakott meg?-kérdeztem. 

-Mégis mire gondolsz? 

-Ne tegezzen. Én sem teszem. Érti? 

A doki feljegyzett valamit. 

-Ha azt hiszi, pár gondolatomból felállíthatja az esetleges téves diagnózisomat, akkor ön téved. Az emberek kiismerhetetlenek, mindig hazudnak. 

-Mára végeztünk. 

-Ennyi volt? Gyáva férgek. A nővérek olyanok, mint a vadállatok. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne Natashat emberek közé engedni. Még a végén megöl.-nevettem fel. 

-Natasha bántalmazott? 

-Nem bántalmazott. Csak meg akart ölni. Nem hiszem, hogy ugyanazt jelenti.-fordultam ki a szobából, majd a kísérőm bezárt a szobámba. 

Ez nem szoba. 

Cella. 

A percek, némák voltak. Semmilyen hang sem szűrődött be, ami miatt horrorisztikusnak tartanak egy ilyen helyet. 

De ha belegondolunk, nincs ebben semmi különös. 

Csend, magány, klórszag. Mint egy kórház, csakhogy itt mentális betegeket kezelnek. 

De én nem vagyok beteg. Gyilkosokat, és pszichopatákat kellene ide bedobniuk, nem pedig engem. Én, semmit sem tettem. 

Ártatlan vagyok.