2010. szeptember. 19. 

Az autóból kiszállva egy nagy, fehér épület előtt álltunk meg. A nap melegen sütött, megnyugtató érzés volt. Az épület ablakait vastag fém rács fedte, amik egy börtönre hasonlítottak. Az ajtó előtt egy orvos szerűség átvett a szüleimtől, akik rám sem nézve távoztak a nagy ház elől: nélkülem. 

A folyosón sétálva sejtettem, hogy nem fognak hiányozni. Semmilyen személyes tárgy sincs nálam. A nő leráncigálta rólam a ruhát, majd egy kabinba rakott. Forró víz kezdett testemre zuhanni, amiből alig éreztem meg valamit. Ezután, adtak egy törülközőt, és egy nagy kórházi ruhát. 

Egy fehér szobába vezettek, ahol volt két szék, és egy asztal. Klórszag terjengett, ami felkavarta gyomrom. 

-Figyelsz?-kérdezte a nő, szigorúan. 

-Egyáltalán nem érdekel, mit akar.

-Tessék?

-Jól hallotta. Nem érdekel mit akar.

-Pedig jobb lenne ha figyelnél. 

-És ha nem? Megver? Vagy talán..Beköti a számat, a szemeimet? Kötéllel köti össze a testem, és a vízbe vet, mély kínok közötti halálra ítélve? 

-A szüleid sosem fognak érted visszajönni.-röhögött a képembe az orvos. 

-Érdekelnie kellene? 

Egyáltalán nem zavart, hogy a szüleim itt hagytak. Lehet, jobb lesz. 

Azt mondták nekem, hogy őrült vagyok. Nem tudom, mire értették ezt. Be kell vallanom valamit; hidegen hagy a halál, és a fájdalom. 

Tizenkét éves vagyok, és itt vagyok egy orvosnál. 

Sosem szeretett senki, és ezért nem tapasztaltam meg, mik is az igazi érzelmek. Próbálkoztam ugyan, de minden verés után egyre kevesebb lett a próbálkozásaim száma. 

Elfogyott mind, mint minden lépés a sakktáblán. A királyt leütötték.