Miután sikerült leküzdenem azt a sokkot, ami a tükörbenézéskor ért, besétáltam az épületbe. Túl sok volt az, amit láttam. A világ forogni kezdett velem, én pedig mintha csak sodródtam volna vele. Legalább tíz évet vettek el az életemből...

Ahogy a lépcsőkhöz botorkáltam, láttam néhány ember aggódó arcát. Tipikusan azok a személyek, akik ha össze estem volna, körbe állnának, de nem segítenének. Nos, ettől nem is voltam olyan messze. A lépcső melletti korlát volt minden támaszom, minden segítségem. A lábaim úgy remegtek, beleértve az egész testemet, mintha hamarosan megadnám magam a megsemmisülésnek. Lehetett ezt a jéghideg víznek, vagy a gyors „örgedésemnek" betudni.

Tudni akartam, hogy jól van-e. Hogy hiába fogok tíz évvel hamarabb meghalni a kelleténél. Ez adott nekem kellő erőt ahhoz, hogy megtegyem a három emeletnyi utat.

A folyosó komor sötétségét én szüntettem meg, ahogy felértem. A mozgásomra azonnal fényárban úszott az egész szint, én pedig az ajtó felé kezdtem igyekezni.

-Itt kell lennie!-keresgéltem a zsebemben a kulcs után, de az istenért se találtam meg. Talán beesett volna a kútba?

-Hogy lehet az, hogy ilyen késő este egy ilyen csinos lány egyedül van?

Miután tudatosodott bennem, hogy kinek is hallom a hangját, nem fordultam meg azonnal. Így állunk? Akkor gondoltam belemegyek a játékba.

Tudtam ki a hang tulajdonosa, de amikor megfordultam mégis megdöbbentem, hogy Loki mosolyog rám, azzal az ezer wattos csábító vigyorral a képén. Én magam csak félszegen megvontam a vállam és a falnak támaszkodtam.

-Vannak különös véletlenek.

-Nos, szívesen orvosolnám ezt a helyzetet-jött hozzám valamivel közelebb, bár így is legalább négy lépés távolságra lehetett tőlem.

-Miért, te egyedül vagy?

-Teljesen.

-Biztosan nincs veled senki?-vontam fel a szemöldököm és ellöktem magam a faltól, mutatva a derekam magasságát.-Mondjuk egy kislány? Aki tegyük el... én vagyok!?

Loki arcára fagyott a mosoly, ahogy rátört a felismerés. Mielőtt bármi egyebet mondhatott volna, már lendült is a kezem. Nem épp irigylésre méltó pofonnal ajándékoztam meg, mire ő elfordította a fejét és az állkapcsát dörzsölve fordult vissza hozzám. El se hittem, amit láttam. Nevetett, a fejét csóválva.

-Esküszöm, jobban kedvellek felnőttként!

-Te viszont sokkal borzalmasabb vagy, amióta látsz!-vágtam vissza, bár saját bevallásom szerint is elég gyengére sikeredett, ezért el is hallgattam, pedig sorolhattam volna tovább a szidalmakat.

-Megkérdezzem mi történt veled, vagy inkább...

-Te történtél! Ez volt az ára annak, hogy láthass végre!

Loki arca érzelem mentes maradt, mintha egy kicsit meg is vonta volna a vállát...

-Hát ez... megható-préselte ki végül a szavakat az ajkán.-Remélem nem bánod, ha azt mondom, ez most előnyünkre vált.

Hogy nem bánom-e? Először is a herceget ismerve, valószínűleg magasról tett arra, hogy mi az én véleményem. Másodszor pedig nem igazán tudtam hova tenni ezt a kijelentését. Az, hogy utána a csukómért nyúlt, pedig végképp nem segített ezt eldönteni.

-Te most mit csinálsz?-ráncoltam a homlokomat előbb a kezünket, majd Lokit figyelve.

-Nyugodj meg hercegnő, nem fogok veled semmi olyat tenni, amibe nem egyezel bele-válaszolta. Minden egyes szava tele volt iróniával. Eközben a kezével a padló felett kezdett körözni. Narancssárga szikrák tűntek fel, egybefüggő láncot alkotva.

-Ugyan már, mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz!

-Akkor ne kérdezz feleslegesen!-fordult felém.

A portál amit nyitott igen erős huzat kíséretében nyílt meg, ezért mindkettőnknek rendesen összekócolta a haját a szél. Az előbbi perccel ellentétben most már igenis akartam, hogy Loki fogjon engem. Nem volt bizalomgerjesztő ez a tátongó mélység.

-Amikor azt mondom három, ugrunk!

Lelkiekben már készültem. Mindjárt el kezd számolni, és ugrunk. Vártam a kezdésre, vagyis az „egy"-re de ehelyett csak egy erős rántást kaptam.

-Három!

***

Ha írnék egy listát, amin életem azon pillanatai szerepelnek, amiket inkább kihagytam volna, ezt a landolást egész biztosan oda jegyezném.

Franc se tudja hogyan, de az ugrás során elszakadtam Lokitól, és legalább tíz másodperc késéssel érkeztem. A herceg se a legszerencsésebb módon landolt, épp a hátára fordult, amikor én érkeztem mértani pontossággal az ő testére. Amint földet értem, ő megpróbált elkapni, de a lendületemmel csak azt értem el, hogy odébb gurultunk néhány métert. És hogy a nagy mágusnak hova kellett hoznia minket? Pontosan a Szivárványhídra, aminek a legszéléig sikerült gurulnunk. Mielőtt lefordulhattam volna a semmibe, Loki húzott vissza, pontosabban gördült velem az átjáró közepe felé. Láthatóan ő kicsit sem bánta, hogy a „furcsa véletlen" adtán én kerültem alulra, ő pedig a vállam felett támaszkodott. Zihálva néztem el a híd széle felé, majd valamelyest megnyugodva fel a férfira.

-Te ezt élvezed?-kérdeztem kipirult arccal.

-Óh, ha tudnád mennyire!-mosolyodott el győzedelmesen.

-Szerinted ez nem morbid egy kicsit? Egy órája még hat éves voltam.

-Nem, szerintem nem az. Tapasztaltam már furcsábbat is, ha érdekel-kelt fel végül a herceg rólam, és hatalmas meglepődésemre a kezét nyújtotta nekem.

-Ezt a portál dolgot nem lehetett volna hamarabb?

-Nem. Gyerekként biztos vagyok benne, hogy nem bírtad volna ki.

Elfogadtam a segítő jobbját, majd felálltam. Úgy tűnt pontosan időben, mert ekkor érkezett meg a palotaőrség. Lokit azonnal felismerték, de úgy tűnt nekik is fejtörést okozott kitalálni, hogy ki lehetek én. Az istenség egy intéssel elintézte, hogy a katonák máris ne velem legyenek elfoglalva.

-Parancsolom nektek, hogy Heimdallt mentsétek fel szolgálata alól!

Döbbenten néztem fel a hercegre. 

-Hogy micsoda?