Miután ki csengettek a hetedik órámról, lesétáltam a lépcsőn és a folyosó mentén elhelyezett fém szekrényekhez megyek. Előszedem a kulcsomat és kinyitom vele a lakatot, hogy visszavegyem az utcai cipőmet. A saját lapom, amit még a nap elején raktam ki, eltűnt, a helyébe egy újabb került;

Találkozzunk.

Nagyot nyelek, úgy érzem, talán nem ez volt életem legjobb döntése. De most már úgysem tehetek semmit ez ellen. Hiszen nem írhatom csak úgy, hogy ,,bocsika, inkább felejtsük el".

Valahogyan épségben el kell jutnom a kollégiumba. Onnantól sima ügy lesz...

Kiszedem a táskámból a telefonomat és felhívom Ekot. Eltart egy ideig, mire felveszi, s boldogan szól bele.

- Szia, [Név]-chan! Mizu? Valami baj van?... - Vált azonnal aggodalmas hangnemre. Hallom a magassarkújának kopogását és a kocsik hangját. Biztosan ő is most végzett.

- Nem, semmi. Vége az utolsó órámnak, szóval gondoltam felhívlak... - Elindulok az utcán. - És te?

- A barátommal vagyok. Épp a cukrászdába megyünk. Kell valami? - Kérdi kedvesen, amitől boldog mosolyra húzódik az ajkam. Csodálom őt, amiért még mindig figyelmes velem, azok ellenére, ahogy viselkedtem vele. Mostanában egyre kiegyensúlyozottabb, amióta kiderült, hogy az új szerelme viszont szereti őt. Sokszor beszéltem már a fiújával, igazán kedves és figyelmes. Eko megérdemli őt...

- Lepj meg. - Motyogom pajkosan. - Mikor érsz be majd a koliba?

- Hm... Négyre mindenképpen. Most mennem kell, szia. - Azonnal le is teszi, én pedig még perceken keresztül a fülemhez tartom a készüléket. Elméletben így nem rabolnak el...

A kollégiumba beérve, felmegyek a szobánkba és belököm az ajtót. Meglepetten tapasztalom, hogy Katharina a szobánkban van. Vörös haja kócosan áll a feje tetején, szemei a laptop képernyőjére tapadnak, fehéres fényt vetve az arcára.

- Oh... Hello. - Nyögöm ki lesokkolva, miközben megvakarom a tarkómat. - Bocsi, hogy csak így berontottam... Nem tudtam, hogy itt vagy... Nem láttalak reggel.

- Hajnalban értem ide... - Feleli monoton hangon, rám sem pillantva. - Beteg vagyok, szóval gondoltam nem megyek iskolába. - Nem kérdezem meg tőle, hogy akkor most miért van itt, pedig nagyon érdekel. Lehet, hogy messze lakik? Vagy nem mer hazamenni?

- Értem... - Huppanok le az ágyra és vetek egy pillantást arra, amit csinál, de a látványtól lesokkolok. A képernyő fehér, s ezen a színen kívül más nincs is... Konkrétan csak az ürességre kattintgat. - Hozzak neked valamit? Egy teát, vagy bármit, amitől-

- Nem kell, köszi. - Fojtja belém a szót, amitől én rögtön elnémulok. Inkább előveszem a könyveimet és nekiállok a tanulásnak. Már csak négy órakor kapom fel a fejem. Katharina már nincs sehol, pont úgy ahogy még Eko sem. Hol lehetnek már?...

Már épp fel akarom hívni, amikor rezegni kezd a telefonom és jelzi, hogy magánszám hív. Nem nyúlok hozzá, de ő még mindig kitartóan próbálkozik. Csak percek múlva adja fel. Már kezdeném elfelejteni, amikor sms-t kapok egy szintén nem publikus személytől. Egy videót küldött, amit már bátorkodok megnyitni.

De ami szerepel benne, attól azonnal megszédülök és elkap a hányinger. Az eleinte sötét képernyő alól halk szuszogások hallhatóak. Hirtelen felkapcsolják a villanyt, ami így megvilágítja Eko remegő testét, ami a székhez van kötözve. Látszólag nincs semmi baja a sokkon kívül. Elviselhetetlenül zokogva motyog valamit, de azt csak az ötödik alkalommal értem meg.

~Ne hívd a rendőrséget...

Rövidre veszem az üzenetem és csak ennyit írok az elrablójának: Hívj fel.

Mintha csak erre várt volna, már eleget is tesz a kérésemnek. Felveszem és abban a pillanatban beleszólok.

- Had beszéljek vele, könyörgöm. - Kérem őt, fájdalmas hangon, küszködve, nehogy viszont lássam a reggelimet. Lépteket hallok, majd egy gyenge recsegést, ahogyan a barátnőm haja súrlódik a készülékkel. - I-itt vagy?...

- [Név]?... T-te vagy a-az?... Félek... - Összetörik a szívem a hangját hallva. Lenyelem a bizonytalanságot és a könnyeket, a gyomorgörcsömmel együtt. - [Név]-chan... Kérlek, segíts...

- Eko, figyelj rám. El fogom intézni, hogy ne essen bajod. Bízz bennem, kérlek. Csak tedd amit mond és válaszolj őszintén, még akkor is, ha rólam van szó, oké? - Egy gyenge hümmögés a válasza. - Minden rendben?... N-nem bántott téged?

- Még nem... - Szól bele egy reszelős, férfias hang. A pupilláim összeszűkülnek, amikor felismerem őt. Ez az a személy, aki sót szórt a sebeimbe, még a kollégiumban...

- K-kérlek... Engedd el őt! Ő nem tett semmit! Én kellek neked, nem?... - Már végképp nem tudok gátat szabni magamnak, a sós könnyeim egymás után folynak végig az arcomon, beterítve a ruhámat. Én tehetek róla... Nem vagyok jó hozzá. Ha igazi barátnője lehetnék, nem hagynám, hogy ez történjen vele... Nem hagytam volna, hogy ezek megtörténjenek vele... Itt az ideje úgy viselkedni, ahogy ő ezt megérdemli. - Megkapsz! - Kiáltom el magam torkom szakadtából, a vonal másik végére pedig meglepett csend telepszik le. - A tiéd leszek... Nyertél. Azt teszel velem, amit csak akarsz, de... Ekot engedd el... Könyörgöm neked.

- Honnan tudjam, hogy nem versz át, [Név]-chan?... - Suttogja a maga baljós hangján, rideg türelemmel. Egy nagyot nyelek és összeszedem magam, hogy a sírás ellenére is beszélhessek.

- Bíznod kell bennem... Gyere el a kollégium udvarára... És én ott leszek. Várlak. - Suttogom reszketegen és kifújom a levegőt. Leteszem a telefont és némán bámulok magam elé. Lehet, hogy soha többé nem fogom látni Ekot. Sem Katharinát... Sem a szüleim virágzó mosolyát.

Nem érezhetem a hideg szellőt, a virágok illatát, nem érinthetek többé havat, s nem láthatom a csillagos eget és a szivárványszínű napfelkeltét.

Lehet, hogy meg fogok halni?...

Hangos zokogásban török ki, mikor felemelem a tiszta ágyneműmről a kabátomat és az iskolai egyenruhámra húzom. Lesétálok az aulába, át a folyosón, majd ki az udvarra. Nem történik semmi, a szél néha felkapja a tincseim, hogy játsszon velük, én pedig csak szívom magamba a látványt és az illatokat, mintha nem lenne holnap.

- Hát itt vagy... - Megrezdülök a rekedtes hangjától, majd riadtan kapom felé a fejem. Az épület árnyékából bújik elő, majd lassan felém sétál. Éjfekete haja az arcába hull, de még így is látom a kegyetlen és kietlen fekete szembogarát. - Remélem nem készültél újabb trükkökkel nekem...

- Most nem az én életemről van szó. - Fújtatok dacosan, megfeszült végtagokkal. Ijesztően szélesre húzza a száját, amitől még az a kicsi bátorságom is elszáll.

- Ó, dehogyis nem...

- H-Hol van a barátnőm? - Az előző mondatát figyelmen kívül hagyva térek rögtön a lényegre.

- Biztonságban... A társam hamarosan elengedi, amint kész az alkunk. Szóval... - Rám szegezi a tekintetét, amitől csak nyelek egyet. - Mit is ajánlasz?

-  M-magamat... - Dadogom szerencsétlenül és a kicipzározott kabátomat széthúzva mutatom meg, hogy nincs nálam semmi. - Úgy cselekszek és azt mondom, amit te a-akarsz... - Elnyomom a zokogást, így már csak a remegő ajkaimat és a mellkasomat veheti szemügyre, ahogyan zihálva veszem a levegőt. Pókerarccal bámulja az előbb említett testrészeimet, majd pajkos mosolyra húzza a száját, amint találkozik a tekintetünk.

- Áll az alku. - Közelebb kezd lépni, a kezében pedig megcsillan a konyhakés éles pengéje. Időm sincs levegőt venni, hiszen azonnal a torkomhoz nyomja. - Gondolom tudod a szabályokat... Igaz? - Aprót bólintok. - Jó... Félsz, ugye?... - A leheletét a nyakamban érzem. Lassú mozdulatokkal megkerül, hogy a hátam mögé állva a kése helyet cseréljen a kezeivel. Így már csak az ujjai kulcsolódnak a nyakamra, akár egy bilincs. - Az enyém vagy... - Suttogja mámorosan, engem pedig kiráz a hideg. - De ez csak addig vicces, amíg a szerelmem lelki állapota... Elviselhető. Nem pedig összetört. Megkegyelmezek neked. Nem zárlak be.

- K-köszönöm... - Motyogom remegő hanggal, előre bámulva. Egy karcos nevetést hallat és egy enyhén megszorít.

- De ez nem jelenti azt, hogy az alkunk semmis. Mától én mondom meg, hogy mit csinálsz, mondasz és cselekszel... Már az én tulajdonom vagy... - A keze a derekamra csúszik, majd megcsókolja a nyakamat. - Olyan törékeny vagy... Egy mozdulattal el tudnám törni azt a csinos kis nyakad, vagy bármelyik csontodat... Az életed az én kezemben van... Te vagy az én kis porcelán babám, [Név]-chan... - Megmozdulni sem merek, a testem ennek ellenére mégis úgy remeg, mintha ráznák. Ezen pedig még az a tény sem segít, hogy úgy zokogok, mint egy óvodás, aki felhorzsolta a térdét. S hiába szenvedek némán, ő  mégis észre veszi. - Valami baj van?... Miért sírsz?

- B-boldog vagyok. - Válaszolom nyekeregve, a kezem pedig lassan a derekamra téved, hogy megérinthessem az ujjait. Félek, hogyha nem állna mögöttem, menten összecsuklanék, akár egy marionett bábu. - Örülök... Hogy itt vagy nekem és hogy meg fogsz védeni... Mindentől.

- Ne aggódj [Név]-chan... Soha többé nem engedlek el. A világ végéig veled maradok... - Vészjóslóan lassú mozdulatokkal teszi a kezeit a vállaimra és egy gyors lendülettel maga felé fordít. Letörli a könnyeimet, majd a tekintetét az enyémbe fúrja, egy ijesztő vigyorral az arcán. - Csak mi ketten. Örökkön örökké...