Egyedül ülök a szobámban, egy szakadt papírlappal a kezemben. Eko beteget jelentett a hétre... Megkönnyebbültem egy kicsit, hiszem így nem tudom a jelenlétemmel veszélybe sodorni őt. Ugyanakkor félek is, hiszen így nem vigyázhatok rá és nem láthatom őt.

Bár míg neki ott van a családja, addig én teljesen védtelen vagyok.

Nem akarok meghalni...

Gyerünk, koncentrálj, [Név]! Ki kell derítened, hogy ki állhat e mögött, hiszen csak te vagy a kulcs!
Tehát... Három klubbot emelt ki: a töri, a rajz és a játék klub. Ebben meg mi a közös?!
Jó, biztosan van valami logikája... Nézzük csak. A rajz és a játék klub plakátján is van egy-egy idézet.

Előkapom a mobilomat és megpróbálok rácsatlakozni a wifire. Nem szeretném, ha bármi módon összeköttetésben lennék a gyilkossággal. Így is elég sok dolog szól ellenem, ezért inkább megnyitok egy angol proxy-t és így keresek rá az idézetekre.

Rengeteg oldalt dob ki nekem a kereső. Többek között a következőt is;

,,Az emberek szívesen elhiszik azt, amire vágynak." - Julius Caesar idézetek a (...) oldalon!

Hát persze! A töris plakát képe, a játék és a rajz klub idézetei! Mind ide vezetnek!

De... Mi köze van ehhez a kódhoz?! Újabb zsákutca...

Inkább úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejem. Talán a friss levegő és a megnyugtató táj majd segíteni fog.

Épp az ajtó előtt állok, hogy kinyissam, de riadtan kapom vissza a kezem, amikor hangokat hallok. Két felnőtt.

- Több őrt kellene beszereznünk! Kérem, Igazgatónő, hallgasson rám! Ez így nem mehet tovább! Először az a lány szökik ki és észre sem veszik! Utána pedig az az eset... Majd ezek az üzenetek! Ha egy egyszerű diák ki tudja cselezni a kamerákat, mit várjunk másoktól?! Egyre betegebb az egész, főleg mert... - Az egész beszélgetés kivehetetlen moraj lesz. Bármennyire simulok közel az ajtóhoz, nem hallok semmit. Egy bő két perc múlva szólal fel újból ugyanaz a hang. - ... És még csak a plakátokat sem mi raktuk ki! Azt sem tudjuk ki, vagy hol szerkesztette, majd nyomtatta ki! Még szerencse, hogy időben leszedtük.

- Csendesen! - Kiált rá egy öreg női hang. Messzinek és távolinak tűnik, majd fokozatosan hangosabb lesz. Valószínűleg épp feléjük sétál. - Pánikot akar kelteni?! Inkább menjünk egy olyan helyre, ahol... - És ismét néma csend.

Tehát a plakátok nem igaziak? Bár jelenleg nem jutok többre, most már tudom, hogy a gyilkos szerkesztette meg azokat. Valószínűleg egy üzenet, vagy kódok, esetleg nyomok is lehetnek benne!

Mi van, ha ahhoz a kódhoz van köze az üzenetem alján?... De hogy jön képbe Julius Caesar?

Kíváncsiságból beírtam ezeket a szavakat; ,,Julius Caesar, kód"

Nagy meglepetésemre viszont tényleg kidobott egy ,,Caesar rejtjel" nevű lapot a Wikipédia.

,, A Caesar-kód vagy Caesar-rejtjel az egyik legegyszerűbb és legelterjedtebb titkosírási módszer. Ez egy helyettesítőrejtjel, ami azt jelenti, hogy minden egyes betűt az ábécében egy tőle meghatározott távolságra lévő betűvel kell helyettesíteni. (...) Az elnevezését Julius Caesar után kapta, aki ennek a segítségével kommunikált tábornokaival."

És akkor jöttem rá, hogy az utolsó képkocka a plakát lesz. Úgy vettem elő a mobilomat, mint egy őrült, hogy kikeressem a galériából a tegnap készített képet.

Csak egyetlen közös vonás volt bennük: a hármas szám. Hát persze! Hiszen az egész háromszögbe volt rendezve és ez az egyetlen síkidom, aminek három csúcsa és három oldala van. Meg van a kulcs!

WK(Ø)HH D.P. Mivel ezek egyértelműen nem írásjelek, ezért az angol ábécével kezdem. Ha három betűvel tolom vissza a kódokat, az áthúzott O betűt is szemügyre véve, akkor...

THREE A.M. = Hajnali három

Az O betű nélkül pedig...

THEE = téged, neked

Olyan hangosan nyeltem, hogy még talán a szomszéd szobában is hallották. Holnap, az ördög órájában találkozunk, feltehetőleg az én szobámban...

Másnap, hajnal:

Korán keltem, - sőt, szinte nem is aludtam - nehogy meglepjen engem. Szörnyű félelem uralja még most is a testem. Remegek, a torkomban pedig hatalmas gombóc van. Ha ezt elrontom, lehet soha nem lesz több esélyem.

Senkivel sem tudom megbeszélni, pedig régen mindig volt valakim... Most viszont, teljesen egyedül vagyok.

Az órára néztem. 02:48. Már csak egy nagyon kevés időm maradt.

Egy snitzert - amit az egyik rajz szakos diáktól ,,vettem kölcsön" - a zsebembe raktam. Egy kicsi konyhakést pedig az ágy alá csúsztattam, ha netalán földre kerülnék, legyen mit előhúzni. Ezt még konyhából szereztem, amikor nekem kellett büntetésből felmosni a padlót. Azóta jobban megértem, hogy évente miért csak egyszer takarítanak ki...

Lépteket hallok, legszívesebben készenlétbe állnák, de nem akarom, hogy tudja, fegyvereim vannak.

Egy halk kopogás, majd nyílik az ajtó.

Senki.

De... Miért?... Hiszen... Az előbb, még...

Inkább úgy döntök, hogy megnézem ki az. Lehet, hogy csak a huzat volt. Egy kopogó huzat.
A z ujjam a zsebemre rakom és úgy dugom ki lassan a fejemet.

Két kéz kap el hátulról, hogy magához rántson, majd azonnal egy bűzlő anyagot szorítson rá. Hiába sikítok, a textil elnyeli őket, a kapálózásomat pedig ügyesen kontrollálja erős karjaival.

Jól tudom mi ez.
Egy hatalmas levegőt veszek és bent tartom. Ennyi mennyiség még nem fog ártani. Vagyis... Remélem.
Lehunyom a szemeimet, néha pedig fel-le mozgatom a mellkasom, mintha lélegeznék. Elernyedek, s a földre hullanék, de nagy szerencsémre ő megtart engem.

Ha leestem volna, azonnal kinyitnám a szemem és rájönne, hogy csak tettettem az ájulásomat.

Felemeli a testem és a szobámba visz, ahol lerak a szőnyeg közepére. Figyelek a légzésemre, hogy egyenletes legyen.

Hallom, ahogyan egy táskát, vagy valami hasonlót rak le a padlóra, hogy azt kicipzározva elővegyen egy... Kötelet.
Igen, teljesen olyan, a hangja.

Résnyire nyitom ki a szemem, hogy felmérjem, pontosan hol vagyok. Sajnos túl sötét van még így is.

A zsebemhez nyúlok, hogy elővegyem a snitzert. Mikor már a kezemben érzem, egy gyors mozdulattal pattanok fel és azonnal lendítem felé a karom. A meglepettségét kihasználva csapok le, hogy a mellkasába szúrjak. A gyenge penge viszont ketté törik, egy kisebb vágást hagyva maga után a kabátján és az arcán.

Tehát az előnyöm nem tart soká, mivel rögtön a földre terít. A kezem pedig túl rövid ahhoz, hogy elérjem az ágy alá helyezett konyhakést.

- Megleptél, [Név]-chan. - Suttogja a rekedtes hangján. Nincs túl sok fény, emiatt nem is látom az arcát. Talán ha közelebb jönne...

- Mit akarsz tőlem? Miért... Ölted meg Aguri-kunt? - A kérdés az eset óta mar, s azóta sem találtam rá választ. Legszívesebben kiabálnák, de a félelemtől elmegy a hangom, s csak meg-meg remegő, halk suttogást hallatok helyette.

- Nem volt neked elég jó... Hatalmas ajándékot kapott tőled. A figyelmedet, a szeretetedet. És az a barom nem tudta értékelni! Tehát megöltem. - Teszi hozzá úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Ha egyszer, csak egyetlen egy napra, én is ugyanezeket kapnám meg tőled, én... Bármit megtennék érte.

Nem tudok egy szót sem szólni. Egy yandere lenne? Biztosan.

Legfőképpen két fajtát különböztetünk meg; Azt, aki a kiszemeltje körül mindenkit megöl, aki érintkezik vele és azt, aki magát a szerelmét öli meg, hogy később magával is végezzen.

Fogalmam sincs, hogy hogy kezeljem...

- Mondd... Miért pont én kellek neked?... - Ez a kérdés valószínűleg elvezet majd a válaszhoz.

- Nos... Egész életemben úgy nőttem fel, hogy nem éreztem semmit. Vagyis... Ez így nem igaz. Csak a rossz érzelmeket ismertem. A harag, az indulatok, a csalódottság és a szomorúság minden napos volt. Az emberek szörnyként kezeltek... Amikor elkezdtem állatokat kínozni, akkor éreztem először a vidámságot. Hogy.... Élek. - Az egészet olyan beleéléssel mondja el, mintha csak egy romantikus filmről tartana élménybeszámolót. És ettől kiráz a hideg. - Nem hittem volna, hogy az a nap másabb lesz, mint a többi. De akkor megláttalak téged. Sütött rólad, hogy rettentően kedves, figyelmes és odaadó vagy. Vérrel akartalak bemocskolni. - A jobb karomat lefogó kezét összeszorítja, így fájdalmat okozva nekem. Egy szót sem szólok, félek, hogy csak jobban élvezné ezt az alárendelt helyzetet. - S mikor láttam, ahogyan Aguri-kunt öleled, tudtam, hogy engem soha nem fogsz így, ha nem teszek valamit ellene. Újból elfogott egy régi érzelem: a harag és a féltékenység. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél, senki másé! Azt, hogy örökkön-örökké csak velem legyél. - Mámorosan rám pillant, majd a fejét a nyakamra teszi, hogy a fülembe suttoghasson. - [Név] Senpai... Te még az állatkínzásnál is jobb vagy...

Örökkön Örökké. Most már tudom, hogy az előbbibe tartozik, tehát nem azért jött, hogy kivégezzen. Kérlek Istenem, csak most legyen igazam!

- Oh, tényleg... Képzeld, a találkozásunk alkalmából magammal hoztam néhány ajándékot is. Megengeded? - Kérdi meg tőlem, majd előránt egy pisztolyt és a homlokomnak nyomja a hideg csövet, majd kibiztosítja. - Elnézést kérek emiatt, csak nem szeretném, ha újból megpróbálnál megölni. - A táskája felé fordul, miközben boldogan fütyülni kezd. Nem merek megmozdulni, csak feszülten hallgatózok, ami a fülemben tomboló vér miatt nem igazán sikerül. Egy üvegből készült valami koppan a padlón, a pisztolyt pedig visszacsúsztatja a zsebébe. Bár nem látom, biztosra veszem, hogy vigyorog. Hallom a hangján. - Ügyes. Azért majd próbálj meg halk lenni, oké?... Cserébe majd óvatos leszek.

Összefogja a két kezem és összeköti egy kötéllel, méghozzá olyan szorosan, hogy érzem, ahogy az anyag a húsomba vág.
Kigombolja az ingem. Az első gondolatom rögtön az, hogy most meg fog erőszakolni.

Viszont teljesen más történik. Néma csend telepedik ránk, csak a saját zihálásom töri meg néha.

Egy fényes csillogást látok, s még mielőtt szólhatnák, egy éles vágást érzek a hasamon, amitől felsikítok és mocorogni kezdek.

- Na. Azt hittem nagyobb tűrőképességed. Pedig ennél csak rosszabb lesz. - Megint hallom az üveg koppanását. Az eddigi fájdalom megsokszorozódik, ugyanis most valami szörnyen csípni kezdd.

Sót szórt a sebeimbe.

Mielőtt felordítanák, az ajkait az enyémre tapasztja, így elnyelve a hangom jelentős részét.

A látásomat elhomályosítják a könnyek, emiatt nem látom rendesen az arcát. Nem tudom pontosan, mennyi idő telt el, de lépések, majd kiáltások töltik be a folyosót. A gyilkos ezt meghallva felpattant és az ablakhoz sietett.

- Majd még találkozunk Senpai.~ - Dalolja boldogan, majd nyílik az ablak, az alakját pedig elnyeli a sötétség.

- [Név]-chan! - Sikít fel egy női hang, ahogyan felkapcsolja a villanyt. A fény szinte kiégeti a retinám.

Letérdel elém és eloldozza a kezeimet. A nyakába borulva zokogok. A fájdalom is közre játszik, de legjobban a tudat, hogy...

Beleszerettem egy szörnybe.