Keserves percek telnek el, miután hallom egyre halkuló lépteket.

Elment...

Összecsuklok a padlón, erősen szorítva a kést az ujjaim között. Lassan végigszántják az arcomat az első könnycseppek, majd egymást követve halkan pityeregve próbálom visszafogni elfojtani a hangom és nem zajt kelteni. Bármelyik pillanatban rám törheti az ajtót, s talán ez a gondolat az, ami legjobban megijeszt.

Nem tudom mikor térhet vissza, lehet, hogy csak percekre hagy magamra, de lehet, hogy többé nem jön, arra kényszerítve, hogy önszántamból lépjek ki innen, s amint megteszem ezt, ő azonnal lecsap rám.

- [Név]-chan... -Suttogja a nevem valaki, mire én felkapom a fejem az ismerős női hangra. Összeráncolt szemöldökkel próbálom felismerni, miközben lassú mozdulatokkal felállok és az ajtóhoz sétálok, hogy rá tapasszam a fülem, hátha mond még valamit. - Nem esett bajod?...

- K-Katharina-chan? - Hátrahőkölök a meglepettségtől, amint az agyam összerakta az emlékszilánkokat. - Te hogy kerülsz ide?

Választ nem várok, hiszen egyértelmű, hogy itt lakik, és valószínűleg Haru-kun testvére. Ez megmagyarázza a furcsa viselkedését, amit akkor produkált, amikor néha napján találkoztunk egymással. Biztos nem lehetett könnyű gyermekkora ilyen családdal...

- Az mindegy... - Feleli remegő hangon és akkorát nyel, hogy még a falakon túl is hallom. - Nyisd ki, kérlek... Kiengedlek a bejárati ajtón és akkor elmenekülhetsz. - A szívem egy hatalmasat dobban, amikor a tudatomba is eljut az utolsó mondat.

Szabad leszek...

- De mi lesz veled? - Eszmélek fel azonnal a mámoros képzeletemből, amint gondolatban én már otthon vagyok, Katharina családja pedig akkor jön rá a csalásra. El sem tudom képzelni, hogy mit kaphatna érte...-  Ha megtudják- -

- V-velem ne törődj! - Kiáltja el magát, majd egy pillanatnyi csend lesz, mintha ő is meglepődött volna a saját hangján. Még sosem hallottam hangosan beszélni, nem hogy ennyire elkeseredetten és szomorúan. Rettentően sajnálom őt.

- Kérlek, gyere velem! - Az ajtóra támaszkodok, miközben eldobom magamtól a kést, a szabad kezem pedig a kulcsra csúsztatom. - Nem akarom, hogy bajod essen, hiszen segítesz nekem... Kitalálunk valamit, lakhatsz nálunk, amíg meg nem oldjuk a dolgokat!

- Csak tűnj már el! - A lány hangja sírásba torkollik, mire én megilletődök. - Csak takarodj már innen, addig, még nem késő!

Sóhajtok és elfordítom a kulcsot, a zár pedig egy kattanással megadja magát. Egy mély levegőt veszel, mielőtt lenyomnám a kilincset, mintha attól tartanák, hogy soha többé nem tehetek majd ilyet. Az ajtó kinyitása után lassan kidugom a fejem, de sokat nem láthatok, hiszen a lámpák le vannak oltva.

A lány remegő sziluettjével találkozok, s hallom, amint keservesen sír. Felé nyújtom a kezem, halványan mosolyogva, jelezve, hogy jöjjön velem, de abban a pillanatban az arcomra fagy az ábrázatom, amint a mögötte aló alakot is észlelem.

- Sajnálom. - Suttogja pityeregve a lány, én pedig felsikítok és megpróbálom magam előtt bevágni az ajtót, visszarohanni a menedéket nyújtó kicsi szobába, de a zaklatóm ebben a pillanatban ugrik oda, egyik kezével erősen tartva az ajtót, míg a másikkal a hajamba kap és visszaránt.

A lendülettől földre esek és elkeseredetten zokogok, miközben a lábaimmal nagyokat rúgok a levegőbe és sírásba fulladt hangon sikítok. Kezeimmel igyekszem lefejteni az ujjait a tincseimről, amibe makacsul kapaszkodik és annál fogva rángat egy ajtó felé.

- Sajnálom [Név]-chan, úgy sajnálom... Kérlek, ne haragudj! - Katharina a padlóra omlik, miközben szégyenkezve takarja el az arcát. Lassan minden szava egybeolvad, mániákusan hajtogatva a ,,bocsánat" szót, egyre elhalóbb hangon. 

- Könyörgöm, engedj el! - Felszakad belőlem egy mondat, méghozzá egyebek nélkül, ami jelen pillanatban hatalmas csoda, ha figyelembe vesszük a bukfencet vágó gyomromat is. Haru egy pillanatra ledermed, majd egy hatalmasat rúg az oldalamba, amitől fájdalmas kiáltás csúszik ki az ajkaimon és rögtön oda tapasztom a kezem. Biztos vagyok abban, hogy ha a bordáimra rúgott volna, azonnal eltörnek. 

- Ne nehezítsd meg a helyzetünket, Kedvesem! Bírd ki még egy kicsit, mindjárt oda érünk!... - Kiáltja boldogan, nagyot taszítva egyet a talpával rajtam, immár a nyitott ajtó felé.

Fájdalmasan jut a tudomásomra, hogy egy alagsorról van szó, aminek a fa lépcsőjén bravúrosan legurultam. Többször is beütöm a fejem, s hiába vonom köré a karjaimat és húzom össze magam, lehetetlen elkerülni a sérüléseket. Hangosan érkezek a földre és még mielőtt felfoghatnám, hogy hol is vagyok, kúszni kezdek egy irányba, s amint megpillantok valami fényesen csillogó tárgyat, reménnyel telik meg a lelkem. Kinyújtom felé a karom, az ujjbegyeim pedig súrolják a földre esett harapófogó felületét, ám mielőtt közelebb jutnék, hogy véglegesen enyém legyen, két erős kéz a bokámra kulcsolódik és visszaránt engem. A kemény beton a húsomig letöri a körmeimet, ahogyan a tárgy felé kapok, de csak a földbe tudok markolni. 

Felemel és a vállára dob, majd két lépés után egy székbe, aminek a lábait a földbe öntötték. Csak nagyobb hányinger ölel körbe, amikor rájövök, hogy nem én vagyok az első, akit elrabolt és megkínzott. Erre utal a falakon logó fegyverarzenál és a vastag bőrszíj is, amivel a csuklómat rögzíti.

- Te nem szeretnéd, Senpai?... - Olyan ártatlanul pillant rám, amint gyengéden végigsimít az ajkaimon, hogyha nem ismerném, kételkednék benne, hogy valóban pszichopata.

Ezzel viszont jelenleg nem megy sokra, a túlélő ösztön minden egyes érzékemet elnyomja, még a józan ész szavait is. A hetekkel ezelőtti csodálat és kíváncsiság nyomtalanul szívódott fel, nem hagyva semmit hátra, csak az iránta érzett gyűlöletemet.

- Nem. - Idegesen megrázom a fejem, s könnyek gyűlnek a szemeimbe. -  Kérlek, csak engedj elmenni... Nem szólok senkinek, ígérem! Továbbra is tarthatjuk majd a kapcsolatot- -

Egy óriási pofont kapok, s rögtön felkiáltok. Szörnyen fáj és éget az arcom, egyértelmű, hogy lendületből adta. Időm sincs rendesen feleszmélni, mivel abban a pillanatban erősen megmarkolja az állam és kényszerít, hogy félé forduljak. Azonnal lecsap az ajkaimra és mindenféle gyengédség nélkül megcsókol, a szabad kezével a tarkómat tartva, nehogy elhúzódjak előle. Éles fájdalom hasít belém, amikor megharapja az ajkamat, erősen vérző sebet kreálva, s egy hangos kiáltást sajtolna ki belőlem, ami tompa nyögésként a csókunkba fullad.

A keze, ami eddig az államat tartotta, most a nyakamra csúszik, erősen megszorítva azt, majd hagyja, hogy elszakadjak tőle, s levegő után kapkodva  mocorogni kezdjek.

- Hová lett az a lány, akiért annyira oda voltam? - Kérdezi szomorú arccal, ahogyan leemel egy harapófogót a falról, majd jeges tekintetét az enyémbe fúrja. Elveszett, valahol régen, mert a szemeiben nem látok már senkit, ködösen csillog, akárcsak egy döglött halé. A szem tényleg a lélek tükre. - Szerinted még megtalálhatom?...

- Engedj el! - Sikítok fel újra és teljes erőmből mozogni kezdek, dühösen fújtatva, mint egy sarokba szorított állat. Valóban az vagyok, mert ha tehetném, puszta kézzel ölném meg, lassan és fájdalmasan, mindent visszaszolgáltatva neki, minden fájdalmat, amit nekem és másoknak okozott. Mindent. - Gyűlöllek! Soha nem foglak szeretni!

Síri csend lesz egy pillanatra, Haru kezéből hangos csörömpöléssel esik ki a harapófogó, amivel Isten tudja mit akart művelni velem. Ennyi volt a vihar előtti csend, utána egy ugrással előttem terem és a nyakamnak ugrik, annyira erősen szorítva a gégém, hogy hallom a reccsenését.

Érzem, ahogyan minden erőm elhagy, s csak hörgések szakadnak fel a torkomból. Hiába rángatom a csuklóm, nem tudom megmozdítani őket.

- Én mindent megtettem érted! Mindent! Te hálátlan kurva! - Ordítja az arcomba, az én szemeim pedig könnyekkel telnek meg. Lassan összeszorítom a szemhéjamat, egyszerűen nem akarom, hogy ő legyen az utolsó kép az életemben.

Egy hangos puffanás, a szorító kezek pedig rögtön elengedik a torkomat. Sípolva szívom magamba az éltető levegőt, s közben köhögve bömbölök, amikor rájövök, nem sok választott el a haláltól.

Még egy puffanás, reccsenéssel vegyítve.

Lassan kinyitom a szemem és nagyokat pislogva oszlatom el a könnyfátylat.

Haru a földön fekszik, kezeit védekezően a feje felé emelve, amiből rendesen ömlik a vér. Felvezetem a tekintetemet a felette álló alakra.  Vékony, gyenge fizikumúnak tűnik, az egész kép viszont csak akkor élesedik ki, amikor már a szemem megszokta a sötétséget.

Katharina áll felette, két kézzel maga fölé emelve egy baseball ütőt, amit a bátyja felé lendít, újra és újra. Szörnyű érzés látni, ahogyan a lány vérszomjjal telt arccal sújt le, s nem zavarja a rá fröccsenő vér, a csonttörés hangja, maga a látvány és tudat, hogy épp a testvére gyilkosává válik.

Vajon min mehetett keresztül egy egyszerű, ártatlannak született lány, hogy erre vetemedjen? Vajon milyen szenvedései voltak, amiket soha nem mert elmondani senkinek sem? Mindegy, mit tett volna, ezek örök nyomot hagytak rajta, amit már senki sem fog tudni helyrehozni.

Haru igenis megérdemelte a kínhalált.

De hiába gondolom ezt, ha a látvány, ami elém tárul, felforgatja a gyomrom. Méghozzá olyan módon, hogy azonnal viszont láthatom a gyomorsavam, egyenesen az ölembe hányva. Mindent hallottam, mindent láttam.

Mindent.

Katharina közelebb lép hozzám és nem törődve semmivel, kioldja a csuklómat és a lábamat. A sokk hatására még mindig nem vagyok magamnál, remegő lábakkal indulok meg, s majdnem összeesek, ha Katharina nem húz fel a felkaromnál fogva.

- Félsz tőlem, [Név]-chan? - Veti rám a könnyekkel megtelt tekintetét. Mindeketten gyilkosok, igen, de az ő szeme... Az ő szemében csak egy elveszett kislányt látok, akit az élet alakított egy vadállattá. Egy ártatlan, szerencsétlen gyereket...

...aki megmentett engem.

- K-Katharina-s-sama... - Pityeredek el, majd lassú mozdulatokkal az ingjébe markolok és ordítva kezdek sírni. - Megmentettél, megmentettél... Én...

Megilletődik, de aztán a keze a hátamra csúszik és megsimogat. Érzem, ahogyan megremeg,s nem sokkal később rázkódó vállal kezd el pityeregni, erőteljesen hüppögve, mégis visszafogottan. Erősen a karjaiba zár.

- Megtettem, én... Én... Megöltem őt...

Hirtelen elnémulok, amikor kopogást hallok, a vörös hajú lány pedig egy komódhoz szalad és a fiókját feltépve kiemel belőle egy pisztolyt, amit golyókkal lát el.

- Anya... - Csak ennyit suttog, majd még mindig remegve megfogja a kezemet és a lépcsők felé kezd el húzni. Hang nélkül jutunk fel a földszintre, Akime pedig épp a konyhában áll, kezében egy késsel. Amikor meghallja a lépéseinket, széles mosollyal fordul felénk.

- Oh, Haru drágám! Hallottam a hangokat, jól ment, Kicsim? - Az arcára viszont ráfagy az ábrázata, amikor a fia helyett a lányát és az áldozatot látja. Katharina azonnal ráfogja a fegyverét, amit abban a pillanatban ki is élesít. - Hol van Ő? - Vicsorog ránk egy kifejezhetetlen szikrával a szemében. - Katharina, azonnal mondd el, különben...

- Ne kényszeríts rá, kérlek! - Ordítja el magát a lány, a nő szája pedig ebben a pillanagban mosolyra görbül.

- Kislányom, tudod, hogy csak jót akarunk neked... Én szeretlek téged a legjobban, te pedig képes lennél bántani engem és megvédeni ezt a... Ezt a ribancot? - A tekintetével fel tudna nyársalni, ami hatására csak még inkább a lány mögé bújok és a fülébe suttogok.

- Hazudik, hazudik neked... Csak sakkban akar tartani! - Katharina légzése felgyorsul és sípolva kezdi el venni a levegőt. A pánikroham eluralkodik rajta, a fogait összeszorítja és vicsorogva mered a nőre, akit eddig az anyjának hívott.

- Soha nem akartál nekem jót! Hagytad, hogy megerőszakoljon a saját bátyám! Végignézted, amikor megvert, mert nemet mondtam! Nem mehettem iskolába és kollégiumba a kék foltjaim miatt és évet kellett ismételnem emiatt... És... - Itt már elcsuklik a hangja, az arcát pedig könnyek szántják fel. - Meg-... Megölted az apám!

Ki sem ejti a mondatot, azonnal elsül a fegyver, golyót küldve Akime combjába, arra kényszerítve őt, hogy ordítva zuhanjon a padlóra, miközben hangosan átkoz minket. A lány a fejéhez nyomja a hideg csövet, ám mielőtt meghúzná, sikítva lököm arrébb a kezét, lyukat ütve a csempébe. Ha egy másodperccel később teszem meg ezt, már a nő halott lenne.

- Ne tedd! Ez már nem önvédelem, a rendőrség végül téged hibáztat majd! Tudom, hogy nehéz, de-

- De mi?! Teljesen mindegy, mi lesz, nekem már mindegy! - Kiabál rám, teljesen kikelve magából. - Nekem már nincs jövőm...

- De igenis van! És megmutatom neked! - Kapom el indulatosan a pisztolyt tartó kezét és kihúzom az udvarra, ám a kapuban megtorpanok, amikor rendőrautók parkolnak le és fegyvert szegeznek ránk.

- Kérem dobjanak el mindent és emeljék fel a kezüket! - Kiáltja egy férfi, göndör, barna hajjal, megafonnal a kezében.

Mindketten úgy teszünk, ahogy mondja, hogy a mellénk kiérő nő megmotozzon minket. Nem mondanám igazi rendőrnek, ha nem villogna mellkasán a jelvénye. A csuklóján színes karkötők csörögnek, a hajában pedig a rengeteg csatt mellett pasztellszínű tincsek is vannak. Még sosem láttam a Harajuku stílus követőjét, főleg nem ilyen munkában. De talán a a legmeglepőbb, hogy ő is európai, pont úgy, mint a barna hajú társa.

- Minden rendben lesz. - Mondja nekünk a lágy, megnyugtató hangján, erős akcentussal, miközben ő és egy japán férfi megmotoznak.

- Van még valaki rajtatok kívül bent a házban? - Kérdezi a másik.

- Egy fiú és egy nő. Az egyik golyót kapott a lábába, a másik meghalt. Csak önvédelem volt... - Rebegem remegő hanggal, mire a férfi bólint és mentőket hív a házba, minket pedig miután bebizonyosodott, hogy nem tudunk senkinek sem ártani, kórházba vittek, hogy megvizsgáljanak.

6 hónappal később:

Bár nem sok idő telt el, úgy érzem, kezd minden visszaállni a normális kérékvágásba. Miután engem és Katharinát felmentettek a gyilkosság vádja alól, miszerint ez csak önvédelem volt, én hazamehettem, míg a lány nevelőintézetbe került.

Én kiiratkoztam a kollégiumból és a szüleimmel egy nagyobb, az iskolához közeli házba költöztünk. Amióta mindannyian felfogtuk, hogy mennyire fontosak is vagyunk egymásnak, csak még jobb lett a kapcsolatunk. Örökké hálásak leszünk Ekonak, ugyanis kiderült, hogy még aznap, amikor beültem Haru kocsijába, ő biciklivel követett minket, egészen a házáig és órákon át ott ült, mivel az ösztönei nem hagyták nyugodni. Egyszerűen képtelen volt elmenni onnan ilyen érzésekkel. Amikor meghallotta a sikolyaimat, azonnal értesítette a rendőrséget, megadva a ház címét és leírását, de talán ami a legmeglepőbb, hogy eljátszotta, hogy ő én vagyok, ugyanis tudta, hogy a rendőrség nem vette volna elég komolyan a hívását, ha csak betelefonál.

És ott van még Katharina is, akinek a nevét szintén imába foglaljuk. Azért, hogy hálánkat ki tudjuk fejezni iránta, a családom kérvényt nyújtott be az örökbefogadására, amit egy hónap múlva jóvá is hagytak, így mostmár hivatalosan is azt mondhatom; Az én hősöm a testvérem.

Azóta is pszichológushoz jár, hogy fel tudja dolgozni a történteket. Teljesen sosem fogja tudni, de úgy érzem, minden alkalommal, egyre több lépést tesz afelé az élet felé, amit elvettek tőle.

Az anyját kétszeres életfogytiglanra ítélték, a férje meggyilkolása, kiskorú bántalmazása és az emberi jogok semmibe vétele miatt. Három hónappal az ítélet meghozása után öngyilkos lett. Így legalább soha többé nem bánthat minket.

És ha már az áldozatoknál tartunk; Aguri-kun szülei elnézést kértek amiatt, hogy engem hibáztattak a fiuk halála miatt. Az ő sebeik is elég mélyek, de talán úgy, hogy tudják, Haru megkapta azt, amit megérdemelt, kicsit enyhíthet a fájdalmukon.

Nem lehet szavakkal kifejezni, hogy mennyi fájdalmat adhat egy egyszerű ember és mennyi életet tehet tönkre. A seb, amit okozott nekünk, heg formájában örökké a szívünkön marad. De jól tudom, hogy a csont, ahol eltörik, ott többé képtelen lesz újra eltörni, s úgy érzem, a létünk is ilyen.

- Itt vagyunk... - Szólal fel Katharina, megállva egy sírhely előtt. - Ő az...

Haru...

Letérdelek elé és egy virágcsokrot teszek az eddig üres helyre, míg a lány egy mécsest gyújt meg. Látom rajta, hogy annyira nem volt oda az ötletért, mint a szüleim, mégis, én ragaszkodtam ahhoz, hogy tiszteletem fejezhessem ki és elmondhassam Harunak - még ha csak gondolatban is -, hogy köszönöm.

Igen, köszönöm, hogy ennyi szenvedést és félelmet adott nekem és a családomnak, mert így most még jobban szeretjük egymást és értékeljük az életet.

Egy ideig csendben nézem, majd egy halk sóhajt kipréselve felállok, megfogom a nővérem kezét és lassan elhagyjuk a sírt. Én visszanézek egy pillanatra, elolvasva a gránitba vájt idézetet.

„Hogy Ő ki volt, azt én tudom csak,
ki itt maradtam elsiratni Őt.”