Sziasztok Előző rész utáni mondatom " Hamarosan / időt nem merek írni/  jövök a folytatással " eddig a pillanatig tartott. A miértek nem fontosak.  Itt vagyunk új résszel. jó olvasást!!!

Hetek teltek el. Újra a megszokott hétköznapok. A napi rutin ismét a régi. Az idő lassú, de múlását a Harry által készített képek száma mutatja. Egyre több kerül fel a falra, mert én ragaszkodom ahhoz, hogy minden rajza fel legyen téve. Bár rajtam kívül csak készítője látja, de akkor is, ott a helyük. Kayl kérését is megbeszéltük, de egy munka, amit elvállalt, halasztja a „kártyapartis, popcornt eszünk, és narancs levet iszogatunk" estét. Szerencsére Harry gondolkodás nélkül belement. Kettőjük viszonya sokat változott. A beszélgetésük után bár barátok nem lettek, de azóta legalább jobban kijönnek, mint eddig. És igen, számomra is világos lett, hogy mit rejtegetett azon a napon, amikor a parkban voltunk. A rólam készült képet nyomtatta ki, amit a szökőkútnál készített. " Hogy akkor is veled lehessen Louis, ha nincs itt melletted" mondattal adta át neki. Tettével egy olyan gesztust vitt véghez, amit amíg még élek, élünk, nem fogunk elfelejteni. Aznap este nem csak Harry bújt a takaró alá, hanem az engem ábrázoló kép is. Mert bizony el nem engedte, le nem rakta a bekeretezett képemet. Aznap este fülig érő, gödröcskés mosollyal húzta magára a takarót, én pedig nem csak megsimogattam, de egy puszit is adtam göndör tincsei közé.

A főnök is többször kereste a társaságunkat, és láttam Harryn, hogy mennyire igényli egy idősebb férfi törődését is. Mert legyen bármilyen a körülmény, a nagybátyám minden tettével úgymond törődését fejezte ki Harry iránt.

Louis.

Olyan furcsa érzés van bennem, amikor a főnök itt van mellettem. Nem tudom megmagyarázni mi az, de jó. Szerinted mi lehet?

H.

Miután elolvastam sorait, gondolkodás nélkül írtam a választ.

Harry.

Szerintem már kezdesz unni engem, és ezért van az, hogy amikor ő itt van, másként érzel.

L.

A füzetet átnyújtva most nem nézek rá. Tudom, hogy a szavait nem bántásnak szánta, de én egy kicsit így is a lelkemre vettem, és ezért jöttek azok a szavak, amiket leírtam neki.

Elolvasta, és hallottam, ahogy egy mély levegőt vesz, majd írni kezd. Most az ágyon, mellette ülök, így amint befejezte az írást, elém guggolt, hogy szembe lehessen velem. Lehajtott fejemet állam alá nyúlva feljebb emeli, jelezve, nézzek rá. Megteszem, de a bennem lévő szomorúságot nem tudtam eltitkolni. Csak szó nélkül nézem, ahogy jelel. Gyorsan mozgatja kezét. A felét sem értem, és ezt ő is jól tudja, de nem lassít. Mondandóját a szeretleket jelelve fejezi be, majd a füzetet a kezembe adja.

Louis.

Téged soha nem foglak megunni. Te vagy a nap, amely végig vezet a nappalokon. Te vagy a hold, aki vigyázza álmomat. Te vagy az, aki, ha nem lenne, én már régen könyörögnék, hogy végezzenek velem. Szóval ne mondd, hogy meguntalak, mert nem igaz. Te jelented nekem az életet. Szeretlek!

Harry.

Sorait olvasva szememet könnyek lepik el. Könnyek, amiket egy 16 éves fiú írt, mondott, nekem szánt szavai csaltak elő. Könnyek, melyek szememből megszökve indulnak útnak, és fény csíkot hagyva arcomon tűnnek el a pólómon. Szemeimet lehunyva próbálom útjukat állni, de hirtelen két kéz érintését érzem arcomon, majd egy meleg leheletet, amit egy puszi követ a homlokomon. Egy kis idő múlva megérzem körém ölelő karjait is, amitől már zokogva bújok hozzá, és nem bánom, hogy meglátja az eddig elrejtett gyenge oldalamat, amit eddig csak egy valaki látott. Az, aki értem jön, mikor azt hittem, életem már soha nem lehet olyan, amilyet ember megérdemel. Megalázottan, megfosztva attól, hogy teljes ember lehessek. Vártam, féltem, és a történtek ellenére is oly szeretettel ölelt át.

Louis visszaemlékezése.

Egy kórházi ágyon fekszem, legalábbis a fertőtlenítő szaga, amit millió szag közül felismernék, erre utal. Fáradt vagyok, ólomnehéz mindenem. Próbálok megmozdulni, de nem engedelmeskedik egyik végtagom sem. Ekkor meghallom a körülöttem lévőket, akik éppen beszélgetnek. Csendben fülelni kezdek, így szavaik sikeresen eljutnak tudatomig : " egy vörös hajú fiú hozta be a kórházba. Biztos drogos, tű nyomok a karján, a testén pedig alig van épp felület. Csúnyán elbántak vele. Fiú létére erőszak jelei is láthatóak. Szerencsére a fájdalomcsillapítók, amiket beadtunk, már hatnak." Hallom a szavakat, de egyszerűen képtelen vagyok elhinni őket. Én nem vagyok drogos, soha nem is nyúlnék hozzá. Bántottak, de kik, és miért? Szóval fájdalomcsillapító, és nyugtató hatása alatt vagyok, ezért érzem nehéznek mindenemet. Erőszak jelei? Jaj ne! Egy-egy könnycsepp indult meg lehunyt szemeimből, amikor tudatosult bennem, hogy elvették tőlem annak a lehetőségét, hogy annak adjam oda melegként magam, akit szívem kiválaszt majd.

Az eddigi egyenletes csipogás most gyorsult ritmust vesz fel. Érzem, ahogy kéz érinti csuklómat, majd egy másik letörli a könnyeimet arcomról

- Azt hiszem, magához tért. - hallom egész közelről a kezek tulajdonosának hangját. - szólj az ügyeletes doktornak Lisa, addig én itt maradok mellette.

Szemeimet megpróbálom kinyitni, ami egy idő után sikerül is. Egy szép arcot pillantok meg, aki mosolyogva néz rám.

- Jóreggelt fiatalember. Örülök, hogy végre láthatom a szemeit is. Bár most még fénytelenek, de gondolom csoda szép kékek, amikor csillognak.

Próbálnék megszólalni, legalább a nevemet kimondani, de nem jött ki hang a torkomon, akárhogy erőlködtem.

- Ne erőltesse magát. Már az is csoda, hogy felébredt.

A figyelmeztetés ellenére ismét megpróbálom kimondani a nevemet.

- L-Lou... Louis vagyok. - Suttogom, de a mellettem álló ezt is meghallja.

- Akkor mostantól már neve is van az eddig névtelen betegünknek. Louis.

-Louis Tomlinson. - teszem hozzá. – Mióta vagyok itt?

Az utolsó szavakat már csukott szemmel mondtam ki, és reméltem, hogy a választ is megkapom.

- Öt napja fekszik itt, Louis. Hamarosan itt lesz az orvos.

- Fáradt vagyok...

- Azt elhiszem, de ha már felébredt, egy kicsit várjon még a visszaalvással.

Ekkor határozott lépteket hallok meg, és amikor kinyitom a szemem, már egy fehér köpenyes fiatal férfi áll mellettem.

- Jónapot. - szólal meg.

- Doktor úr. Képzelje, az előbb árulta el a nevét a fiatalember. Louis Tomlinsonnak hívják.

- Értem. Akkor jónapot, Louis. Hogy érzi magát?

- Fáradt vagyok és fáj mindenem. – felelem.

- Ezen nem csodálkozom. Most jó hírnek elkönyveljük, hogy magához tért. Aludjon. Holnap folytatjuk a beszélgetést. - veregette meg finoman a hozzá közelebb eső karomat.

- Emma, pár korty vizet adhat neki inni, de óvatosan. Ha már azt a szörnyűséget túlélte, nehogy egy pát korty a víztől fulladjon itt meg nekem.

- Vigyázok rá, mint a szemem fényére, doktor. Látni akarom majd a szemét akkor is, amikor itt hagy minket, és a saját lábán távozik innen.

- Eltart egy ideig, mire erre sor kerül, de pár napja arra sem mertem volna fogadni, hogy így lesz.

Doktor szavai burkoltan, de azt jelentették, akár meg is halhattam volna. De én nem tettem, és igenis ki fogok sétálni innen, és Emma nővér látni fogja távozásomkor az örömtől csillogó szemeimet. A doktor léptei egyre távolodnak, és ismét egy kezet érzek arcomon.

- Louis figyeljen rám.

Én szememet kinyitva ráemeltem fáradt tekintetemet.

- Felemelem az ágy fejrészét. Ez lehet fájdalmat fog okozni, de utána adok inni is. Ha esetleg kényelmes, maradhat így is.

- Jó. - bólogattam, de a mozdulatot elkerülhettem volna, és akkor nem hasít a fejembe a fájdalom. - Jaj. - szalad ki a számom.

- Nyugalom fiatalember. Javaslom, kerülje a mozgással járó reakciókat. Elég, ha most csak szemét és száját használja kommunikációra. Iszik egy keveset, és utána növelem a fájdalomcsillapító adagot, és remélem, attól majd tud nyugodtan aludni egy pár órát.

Szavait tettek követték. Egy szívószál segítségével megitatott, majd a párnát megigazította fejem alatt, és jó éjszakát kívánt. Nővér a ténykedését és szavait nyugtatásnak szánta, de nekem nem voltak azok. Kérdések sokasága, melyekre nem tudtam a választ, és ez nem hagyott nyugodni.

A gyógyulásom lassan ment. Én hiába akartam, a szervezetem nem engedelmeskedett. Műteni szerencsére nem kellett, a sérüléseim teljesen rendbe jönnek anélkül is. Viszont a lelkem azt hiszem kicsit nehezebben jön majd helyre, hiszen darabokban hever. Napokig még az is csoda volt, ha az apró falatok, amiket adtak, mert még enni sem tudtam egyedül, bennem maradtak. A folyadékkal is ugyanez volt a helyzet. A tudatom sztrájkba lépett, mert elzárta előlem az elmúlt napok, talán hetek emlékeit. A doki ezt nem vette bajnak, csupán védekező állapotnak.

Pár nap múlva, amikor már annyira erőre kaptam, hogy az odakészített enni, és innivalót egyedül el tudtam fogyasztani, kitettek az intenzívről. Bár gyakori felügyelet mellett, de egyedül voltam. Itt már több időm volt gondolkodni.

Egy- egy emlékkép elő - előjött. Iskola, régi barátok, zaklatás, a menő fiúk, új barát. Az oly nagyon szeretett dolgaim eltűnése. Felrémlett egy vörös hajú fiú arca, és azonnal egy név is társult hozzá fejemben. Tom. Így hívtak az új barátomat, és ekkor hirtelen minden eszembe jutott. Amikor a tóparti bulizást emlegette, én nehezen egyeztem bele, hogy vele tartok. Bár ne tettem volna. Egy ösvényen mentünk, amikor egy kéz hátulról lefogott, és már éreztem is a szúrós szagot, majd képszakadás. Egy pincében ébredtem, bilinccsel a kezeimen. Amikor fel akartam kelni, egy kéz visszalökött a matracra. Felnéztem rá. Ő volt az a nagy magas fiú, aki folyton zaklatott, és utasítgatta a többieket, hogy miket csináljanak velem, milyen módon okozzanak nekem fájdalmat.

- Nocsak, nézzenek oda. Alig ébred fel, és már menni akar. Na azt nem, kisbarátom. Te most itt maradsz szépen. Élvezed a vendég szeretetemet, és azt teszed, amit mondok. Ha nem, abban nem lesz köszönet.

- Engedj el, nem tarthatsz itt akaratom ellenére.

- Itt neked nincs akaratod. Az van, amit én mondok, és azt teszek, amit akarok. Te pedig engedelmeskedni fogsz.

- Soha. – feleltem, mire közelebb lépett, és olyan pofont adott, hogy egyből a fél méterre lévő falhoz csúsztam, beverve fejemet.

- Most még finom voltam. Szóval jobb, ha innentől szót fogadsz.

Ördögi tekintettel nézett rám, és tudtam, hogy a válaszomat várja.

- Soha, érted?! Soha! - ordítottam.

Az ezt követő eseményeket senkinek nem kívánom. A bilincset megfogva rángatott el egy asztalhoz, amire feldobott, úgy, hogy a hasamon feküdtem, lábam lelógott. A bilincsre egy láncot akasztott, amit meghúzva a fejem fölé feszítette kezeimet. Tudtam, mi következik. Tisztában voltam nemi identitásommal, de még nem volt partnerem, aki bevezetett volna a nemi élet titokzatos világába. Az álmom, hogy szerelemből adom oda magam valakinek, szertefoszlott, mert bizony már nadrág nélkül voltam.

- Na most legyen nagy a szád! - Hallom fülem mellett a hangját. Fejemet kissé felemeltem, hogy rá nézhessek. Láttam, egy injekcióstű van a kezében. Karomat kifordítja, és az injekciót beszúrja az erőlködéstől kidülledt vénáimban.

- Ez segít kicsit ellazulnod. - mondja röhögve.

Könnyes szemmel nézem, ahogy a drogot, mert a vigyorából rájöttem azt ad be nekem, bejut a szervezetembe. Érzem, könnyű lesz mindenem, és erőtlenül fekszem, nem harcolok, nem akarok szabadulni. Hallom szavait, sátáni kacaját. Nem érzek semmit, pedig tudom, mit csinál. Megbecstelenít, és folyton azt hajtogatja, innentől csak az övé vagyok. De én nem akarok az övé lenni, hajtogatom magamban. Szememet lehunyva, ellenkezés nélkül viselem mindazt, amit velem tesz. A beadott drog most lehet mégis áldás, mert nem érzek fájdalmat, semmit nem érzek. Csupán hallom, de csak úgy, mintha távolról érkeznének a hangok. Nyögések, csak ezt hallom, majd egy ordítást, ami már összerezzenésre késztet.

- Na ugye, tudsz te szófogadó is lenni. - hallom ismét közelről a hangját, hajamba markolva emeli fel a fejemet. - Pár óráig még hatni fog a drog. Hamarosan ismét találkozunk. Ne feledd, az enyém vagy. Mondandóját befejezve fejemet elengedi, ami nagyot koppan az asztalon, de utolsó szavait még hallom.

- Tom, tedd rendbe, és vigyázz rá. Gondoskodj róla, de egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá. Ő az enyém!

- Igen Greg, értettem.

Tom. Pont ő az, aki elcsalt. Nem akarom, hogy hozzám érjen.

- Gyere, Louis. – érzem, hogy lazulnak eddig kifeszített kezeim, majd a bilincs is lekerül rólam. - Később vissza kell majd raknom.

- Miért? - ennyit tudok csak kimondani, hangom elcsuklik, de könnyeim megerednek.

- Muszáj volt! - hallom a választ. - Gyere, elviszlek a fürdőbe, ahol rendbe teszlek, majd alszol egy kicsit. Egy ideig békén fog hagyni.

„Vajon meddig?" Kérdezném, de felesleges úgyis.

Hagyom magam, tegyen velem azt, amit csak akar. Érzem, hogy felemel, úgy, mint egy gyereket, aki elaludt a szülői ágyán, és átviszik a sajátjába. Hallom, hogy magával hív valakit, hogy segítsen neki. Tompán érzem a víz érintését, hallom, ahogy mondja, mit csinál éppen. Még mindig nem fáj semmim, magam még arra sem vagyok képes, hogy a kezemet felemeljem.

- Tiszta vagy. Adok rád egy pólót és egy alsót. Most visszaviszlek a fekhelyre, iszol, és alszol. A drog szép lassan veszti majd el a hatását. – mondja és én csak bólintok.

Ismét feküdtem. A bilincs is visszakerült a kezeimre. Inni is kaptam.

- És utána? Mi lesz velem? - kérdeztem halkan.

- Adok majd fájdalomcsillapítót. Szót fogadsz, engedelmes leszel. Rajta kívül senki nem fog bántani.

- Maradj itt... – Suttogom, és érzem, ahogy a feketeség magába ránt.

Hát ez lett annak a végeredménye, amikor a szereplő veszi át a hatalmat a történet írójának fejében. Köszi Louis. Szeretlek! 

Köszi azokat a perceket, amiket itt töltöttél.  Ígérni nem ígérem mikor, de jövök a folytatással. 

Üdv Mindenkinek. L&H&M