Sziasztok. Újra itt vagyunk. Mentegetőzhetnék a kimaradás miatt, de nem teszem.Köszönöm a törelmeteket  A lényeg, itt az előző rész közvetlen folytatása.  Jó olvasást. 

Harry segített még a lefekvésben is. Mint egy igazi betegápoló úgy tett -vett körülöttem. Igen hagytam neki, pedig az önuralmam már a határát súrolta. A párnát alváshoz igazította, de még a kedvenc kispárnát és a fejem alá helyezte. A kezem is egy párnán nyugodott, a lábam is felpolcolva egy párnán volt. Mosolyogva nézett végig rajtam majd a takarót is rám terítette.

- Most már jó? – kérdezem tőle mozdulni nem merve, amikor már engem nézve állt ágyam mellett.

- Igen. – jelelte és bólogatott is. – Most már aludhatsz.

- Majd, ha te is lefeküdtél.

- Rendben. – jelel, és átmegy az ágy másik oldalára.

Megágyazott magának is. Ügyelve, hogy kellő távolságra legyen a gipszes lábamtól. Végül ő is lefeküdt, de előtte a jóéjt jelölte mire én csak lassan beszélve válaszoltam. Amit napok óta mindkettőnknek hiányzott most végre újra megtörténhet. Harry egészen összegömbölyödött, fejére húzta a takarót. Épp csak a feje búbja látszott ki. Nekem se kellett több. Épp kezemmel azonnal a fejéhez nyúltam tudva, hogy haragudni fog, de az érzés, hogy végre ismét az ismert mozdulatot érzi megbocsátó lesz. Érzem, hogy a simogató kezem után nyúl, és húzza az arcához melyre szinte belesimul. Saját kezét az enyémre helyezi. Ekkor olyat tettem, amit tudom később talán a megbánásos listára fog felkerülni, kezemet elvettem arcáról. Amikor kérdőn nézett rám intettem, hogy jöjjön közelebb. Egy gödröcskés mosollyal az arcán egész ágyneműstől araszolt felém. Lassan, ügyelve, hogy ne okozzon még véletlenül se fájdalmat. Pillanatok múlva végre újra egymás közelében voltunk úgy, mint akik szeretik egymást. Fejét vállamról hajtja kezét mellkasomra helyezi. Államat a fejére rakom kezemmel átölelem. Így fekszünk percekig, majd érzem, hogy feje megmozdul. Csillogó tekintettel néz fel rám, és néma kérést küld felèm. Magamba vívódva, elszámolva háromig lassan elkezdek közeledni felé. Milliméterek választották el ajkaink az egymástól, magunkon éreztük a másik leheletét. Finom mozdulattal ajkaimat ajkaihoz érintettem.

Hat héttel később.

Azt hittem soha nem jön el ez a nap. Ismét a kórház folyosóján ülök és várok a soromra. Az orvos, aki operált most is a műtőben van, így van időm bőven az elmúlt hat hetet, és annak eseményeit átgondolni. Harry két hétig maradt velem a szobámban. Lassan azért rájött, hogy nem vagyok cukorból és hagyott önállósodni. Egy hétig az éjszakákat is ott töltötte. Igen egymás karjaiban aludtunk. Ennyi történt. Az apró puszi és talán egy - egy csók, amit a sötétség leple alatt váltottunk volt pecsétje érzéseinek. Ismét rajzolt. Alkotott egy csodaszép karika rajzot. A cím mosoly csalogató volt, hiszen a Louis gyógyulása címet adta. Bevallom, percekig még most is rabul ejti tekintetemet.

Igaz mankóval, de én voltam, aki két hét után az ajtót esténként rá zárta, és én nyitottam ki reggel. Napközben a szobámban voltunk, na de a konyha is kedvenc helyünk lett. Volt, hogy a konyhában keringő illatok Kaylt is oda csalogatták. Így hármasban töltöttük hol a reggelit, hol a vacsorát.

Három hét után megtudtam mit is kér Kayl cserébe a segítségért. Azt hittem, valamit teljesíthetetlen dologgal fog előrukkolni, de nem így lett. A váratlan szavai most is itt csengenek a fülemben. „Tartsunk egy közös estét. Szeretnék veletek lenni pár órát, egy jó kis kártyaparti, narancslé iszogatás, egy kis frissen készített pattogatott kukoricával. „ Az ötlet felvetése óta már a főnök engedélye is meglett. Erre a napra vártuk, hogy már ki tűzzük azt a bizonyos napot, de jeleztem Kaylnak, ha Harry nem akarja, úgy érzi nem készült még fel erre, nem erőltetjük, de idővel megejtjük majd. Láttam picit csalódott szavaid miatt, de magyarázatim, amit adtam megértette vele miért mondta ezt.

Harry hosszú ideje most van ismét lent a Harry rezidencián egyedül. Én itt ülök a kórházi folyosón, míg ő ott a pincében. Vajon mit csinál most egyedül azon kívül, hogy engem vár vissza? Az idő, ami egymás mellett töltőttünk nagyon kellett. Azt hiszem egy újabb köszönetet nem árt mondanom a nagybátyámnak.

Gondolataimból a nevem említése szakított ki és a mankómat magamhoz véve indultam a rendelő felé, ahol végre reményeim szerint megszabadítanak a gipszemtől, amit bizony mindenki megcsodált, hiszen Harry azt használta időnként rajztáblának.

Én magamat régen gyógyúltnak nyilvánítottam, de a doktor, aki megvizsgált is kiállította az erről szóló papírokat. Gipsz, kötések nélkül, igaz sántikálva, mankót igénybe véve lépkedtem ki a kórház kapuján. Egyenesen a rám várakozó autóhoz siettem, mit mondjak csiga tempóban.

- Merre? - kérdezte Kayl, aki most a sofőröm szerepében tündökölt.

- Vigyél a parkba, de legyél mellettem. - mondtam nem ránézve, mert kerülni akartam a gúnyos vigyorát, amit villanthatott.

- Miért is? - kérdezi, pedig jól tudja, ott volt, hogy rám támadtak.

- Hetekkel ezelőtt Harry kért valamit tőlem. Szeretném most teljesíteni.

- Megtudhatom mi is az? - kíváncsiskodot, tudva ezzel bosszantva engem.

- Ígértem, hogy viszek neki valamit innen. – mondta nagylevegőt véve, hogy folytassam, de Kayl hamarabb megszólalt mint, ahogy nekem sikerült volna.

- De te sem értél aznap haza.

- Igen éppen a kérése miatt jöttem ide.

- Mi kellett neki egy parkból?

Na most már muszáj voltam felé fordulni és úgy szóltam hozzá.

- Szerinted mit kérhet egy olyan valaki, aki hónapok óta egyebet se lát csak falakat maga körül! Mire vágyhat?

- Menjünk vigyük be neki a parkot. - mondta hirtelen, mikor az információk összeálltak a fejében. – Készítsünk fotókat neki.

- Nem is vagy te olyan...

- Ki ne mondd! - szakított félbe. - Bennem is lakik érző lélek.

- Jól el tudod titkolni! – nyugtáztam, de a hetekkel talán hónapokkal korábban róla alkotott véleményem kicsit kezd megváltozni.

A park mellett le parkolt Kayl, és én pár mély levegővétel után remegő kézzel nyúltam a kilincs felé. Mielőtt ki nyithatom volna egy kezet éreztem a vállamon.

- Nyugi Louis, melletted leszek, senki nem bánthat.

- Remélem igazad lesz.

Megvárta még az én oldalamon megáll az autó mellett és csak akkor nyitottam ki az ajtót. Ránéztem és szavak nélkül jeleztem félelmemet. Meglepő módon most nem látom rajta azt a korábbi arcát, amit akkor mutatott, amikor bizony szívesen tudtam volna a pokol mélyén, amikor bizony irántam való gyűlölködő viselkedése volt, aki Harryt bántotta. Most nyoma sincs és ezt egy cseppet sem bánom. Mobilomat elővettem és már készítettem is a képeket. Azt hiszem idővel a félelem a képek számának növekedésével csökkent. Mikor a szökőkúthoz értünk, azt hiszem mosolyogva nyomtam meg a videókészítő gombot, hiszen éppen akkor kezdte el az aktuális zenés táncát a vízsugár. Ámulva néztem, és magamban imátkoztam, hogy sikerüljön a felvétel.

- Louis maradj ott egy pillanatra – hallom Kayl hangját, amikor indulni akartam az autó felé, hogy végre haza menjünk.

Látom kezében a telefonját és gondoltam rólam akar készíteni egy képet. Meglepett, de azért megálltam, és egy vigyorgós pózt vettem fel, és amikor megmutatta a fotót, magam is meglepődtem, hogy milyen jó lett.

- Köszönöm. Küldd majd át nekem is.

- Persze megteszem Louis.

Furcsa volt így, ilyen viselkedésel látni Kaylt, de igen is tetszett. Most már nem csak reméltem, de éreztem is, hogy megvédene, ha valaki bántani akar.

Az úton hazafelé még egy üzletsornál megálltunk. Ott egy ajándék boltban megvettem Harrynek szánt ajándékomat, de kifelé menet egy képkeretet is megpillantottam, amivel azonnal fordultam is vissza a kasszához, hogy kifizessem.

- Elkényezteted azt a kölyköt Louis. – jegyezte meg sofőröm mikor a csomagjaimat már berakva ültem be a vezető melletti ülésre.

- Lehet, de azt hiszem ennyit igazán jár neki. Most pedig még keresünk egy olyan helyet, ahol elvitelre kaját is tudunk vinni utána pedig irány hazafelé.

- Végre azt hittem már soha nem hallom ezt a szót.

- Hidd el már a kórházból kilépve ezt a pillanatot várom én is. Elmúlt órák történései is kellettek. Azt pedig, hogy a parkban mellettem voltál köszönöm.

- Nincs mit. Teljesítenem kellett egy téged féltő személy kérését. Vigyáznom kellett rád, de bevallom nem esett nehezemre. És Louis. A múltban mondottakat és tetteimet megváltoztatni nem tudom, de ha azt kérem felejtsük el és kezdjük előről, illetve kezdjünk új időszámítást lehetséges?

- Kayl, az időszámítás abban a percben elkezdődött, amikor beültem melléd reggel a kocsiba. Nem is. Talán akkor, amikor azon az estén kivittél a fürdőbe. Azt hiszem ott vette kezdetét, ott kezdődött az új időszámításunk.

- Köszönöm. - nézett rám.

- Tudod nem elég csak tőlem bocsánatot kérned!

- Igen bár Harryvel jó viszonyba lettünk, beszélni fogok erről amint módom lesz rá.

- Még ma Kayl. Lesz lehetőséged rá.

A mellettem ülő bólintott, majd kipattant az autóból és egy pár méterre lévő üzletbe szalad be. Egy papírzacskóval tért vissza. Nem fogadtam, de éreztem köze van a rá és Harryre váró beszélgetéshez.

A hazavezető utat csendben tettük meg. Gondolataink lefoglaltak minkettőnket. Hazatérve csomagjaimat a szobámba hagytam és azonnal indultam Harryhez.

Egy aggódó szempárral találtam szembe magam, mikor benyitottam a Harry rezidencia ajtóján.

- Itt vagyok! - léptem be a helységbe és engedtem, hogy az addig aggódó fiú örömében magához ölelhessen.

És bizony az ölelés erejéből és hosszából nagyon is megtudtam mennyire aggódott. Amint eltolt magától azonnal végig nézett rajtam.

- Az orvos szerint is meggyógyultam. – mondom lassan. – Szóval most már ismét én leszek, aki százszázalékosan rád vigyázz, rólad gondoskodik.

- Rendben. Szomjas és éhes vagyok és a vécére is mennem kell. – jeleli, majd egy gödröskés vigyor jelenik meg az arcán.

- Induljunk. – mondom s hagyom, hogy kilépjen az ajtón pár lépés után megtorpan és megvárja amíg igaz sántítva, de mellé lépek.

Jelel, amikor mellé érek, hogy nem kell sietnem, de mosolya elárulja. Az utóbbi időben egyre jobban kijött Kayllal, de a félelem is már csak rossz emlék volt, de azt, hogy ismét én vagyok teljes miértékben mellette olyan boldoggá tette, amit az adott körülményekhez képest érezhetett.

A fürdő és a konyhában eltöltött idő után jó lakottan ültünk a szobámban.

Louis.

Ugye tudod, hogy még nem szabad nagyon megerőltetned a lábadat. Sokat kell még pihened szóval azért csak óvatosan azzal a meggyógyultam érzéssel, ha kérhetem.

Harry.

Mosolygok amikor a szavait olvasom. Aggódik értem és ez jó érzéssel tölt el.

Harry.

Figyelni fogok rá ígérem, de a lábam is jelzi ezt. Hozz kérlek egy párnát, hogy rátehessem. Utána gyere vackold be ide magad mellé. Hetekkel ezelőtt kértél tőlem valamit, most sikerült teljesítenem. Megmutatom neked.

L.

Felvont szemöldökkel néz rám, és láttam gondolkodik mit kér és mi lehet az, amit mutatni akarok. Percek múlva lábam felpolcolva még egy pléd is került rám, ami addig ügyeskedtem, hogy őt is betakartam. Mobilomat magamhoz véve nyitotta meg a galériámat.

- Harry elhoztam neked a kinti világ egy kicsit szeletét. – mondom felé fordulva, és a telefonom kezébe rakom.

Szavaimat megértve lehunyt szemmel ül egy ideig. Percek telnek el csend vesz körül minket. Én Harry arcát nézem és letörlöm a kibuggyanó könnycseppet, amit valószínűleg mondatom és a tettem csalt elő. Kezem után kapott és magához ölelte. Szóval hálakönnyek. Megkönnyebbültem és egy biztató mosolyt küldtem felé amikor rám nézett.

- Nézd csak meg a képeket. A városi parkot hoztam el neked. – mondom mire lassan a telefon kijelzője felé viszi ismét tekintetét.

Hosszú újjaival a képernyő végig húzva nézi sorba az általam készített képeket. Láttam egyszerre mosolyogni, könnycseppeket hullatni. Lassan kezemmel átkarolom vállát majd mikor leteszi a telefont magamhoz húzva ölelem át. Szégyenérzet nélkül bújik karjaim közé, keres menedéket, hogy az érzelmeit gondolatait elrejthesse előlem. Érzelmeket, amik felszínre törtek a kinti világ láttán. Tudtam, éreztem, hogy így fog reagálni mégis meglepett. Hosszú percek kellettek míg ismét nyugodtan ültünk egymással szemben.

Louis

Köszönöm a képeket és bocsánat a reakciómért, amit láttál. Nem akartam gyengének mutatkozni, de azt, hogy emlékeztél a kérésemre, a képek, amiket elhoztál nekem még sok volt egyszerre.

H.

Rögtön olvastam az előre sejtett magyarázkodó sorok. Válaszomat, amit nyugtatásnak szántam írtam is meg azonnal.

Harry.

Előttem nem kell, hogy szégyelld magad. Amikor készítettem neked a képeket tudtam a könnyeidet fogom lát. A gyengeség is emberi tulajdonság, szóval nyugalom. A könnyeid is hozzátartozott éppen úgy, mint az evésed utáni piszkos tányér, esetleg a szennyes ruha, amit leveszel magadról. Szóval, ha sírni akarsz tedd csak. Megkönnyebbülés egyik fajtája, de ezt nem kell mondanom.

L.

Szavaimat elolvasva még jobban hozzám, karjaim közé bújik. Már nem sír, de nagy szükség van ezekre a pillanatokra.

Most ennyi. Hamarosan / időt nem merek ígérni/ jövök a folytatással. 

Itt szeretnék köszönetet mondani Mentorkámnak Eszternek a segítségért. Nagyon büszke vagyok rá!!!!

Millió puszi Mindenkinek.