Szép jó napot mindazoknak, akinek türelmét köszönöm, hogy vártak ránk. Itt is lenne az előző rész másodperce pontos folytatása, Harry bónusz estéjének második része.  Tartsatok  a fiúkkal. Jó olvasást. 

A füzetet elé tolom és bólogat, amikor befejezi, de szavait azonnal veti is papírra.

Louis.

Köszönöm a vacsorát. Igazi meglepetés volt. Nagyon ízlett minden, hiszen a kedvenceimet válogattad össze. Hálás vagyok érte. Igen Lou induljunk, a csillagok várnak ránk. Szeretném az egész éjszakát kint tölteni, de nem tudom meddig fogom ébren bírni. Szólok, de ígérd meg, te is jelzed, ha nagyon álmos vagy. Rendben?

H.

Bólogatva, a rendbent jelelve válaszolok, majd állok is fel az asztaltól. Követi példámat, majd a folyosón az odakészített dobozt kezébe adom, míg én a piros kockás plédet veszem magamhoz. Félénken lép ki a teraszra és mélyet szippant a kinti levegőből. 5 hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy parancsra elrabolva kell élnie. 5 hónapja nem érezhette a kinti környezetet. Bár már sötét volt, de annyit láttunk, hogy nem estünk orra, így gond nélkül jutottunk a terasz mellett elterülő pázsit közepére. Az általam leterített pléd sarkára leteszi a dobozt, majd hanyatt dőlve terül el az egyik felén. Én törökülésben ülök mellette, és csak nézem őt. A telihold épp a fejünk felett tanyázik és így nem csak elképzelhetem, hanem látom is Harryt, aki lehunyt szemmel fekszik. Csatát vív most. Szabálytalan légzése, kezeink összeszorítása jelzi számomra a benne dúló érzelmi harcot. Lassan magam is lefekszem mellé. Bevallom én sem tudom nyugton viselni a kapott lehetőséget, hiszen nekem is fáj az, amin most keresztül megy a mellettem fekvő. Az érzés, a kapott pár órányi szabadság öröm számára, de egyben fájdalommal is jár.

Kommunikálni nem tudunk, de nem is szükséges. Bal kezemet a fejem alá teszem és a csillagokat nézem. Megannyi fénylő pont, akik szintén minket néznek. Idő után a környezeti zajok közé Harry szipogása is társul. Tudom sír. Mit tegyek? Vigasztaljam vagy hagyjam egyedül megvívnia a csatáját? Mozdulatlanul fekszem mikor érzem, ahogy kezeit rá helyezi az enyémre. Tenyeremet felfelé fordítom és ő tenyerét az enyémre fekteti és ujjainkat összefűzi. Ő tette meg, én csak engedem és hagyom magam sodorni. Nem ellenkezem. Válaszul finoman rászorítok a kezére. Ezzel jelezve mellette vagyok nincs egyedül és a mozdulat sincs ellenemre. Miért is lenne, hiszen szívem szerint magam is ezt tettem volna percekkel ezelőtt vígasztalásként, bár az én érzéseim kicsit másabbak.

Sok sok percet feküdtünk így mozdulatlan. Az idő múlása most nem számított. Tudtuk a hajnal első pillanatáig miénk az éjszaka. Az éjszaka, amit ki tudja megismétlődik e még valaha. Érzem mozgolódni kezd és már csak azt veszem észre, hogy fejét mellkasomra hajtja. Tudom mert a szívemmel ezt akarom hinni, hogy az irántam érzett titkolt érzelmeit fejezi most ki a sötétség leple alatt, de az eszem tudja, a magány érzését is így fejezheti ki. Most így oldja meg a kommunikációt közöttünk. Szeretném hinni, hogy nem a magány ellen használja közelségemet. Kezemmel, ami eddig a fejem alatt tartottam most az ő fejére helyezem, és ujjaimmal a szokásos mozdulatot teszem. Ő szabad kezét arcomra vezeti és szinte hallom ki nem mondott könyörgő szavait, hogy simulnak a tenyerébe, amit meg is teszek. Hosszú ujjai, meleg tenyere finoman simul arcomra. Meghitt pillanat az éj leple alatt. A sötétséget lepelként használva, annak menedékébe burkolózva, felszínre kívánkozó érzelmeinknek utat engedve tesszük mozdulatainkat. Karomat már a hátán nyugtatom mikor arcom helyett a keze vállamon pihen. Szinte egyszerre, egyazon pillanatban egy mélyebb levegővétel után erősebb szorítással vonjunk még közelebb a másikat. Most értettem meg igazán milyen jelentősége van a mozdulatnak, amit teszünk a másik felé. Amikor sem a leírt mondatok, sem az elmutogatott szavak nem állnak rendelkezésre. Bármennyi szeretetet is igyekszünk a szavakba beleadni csak töredékèt adja át annak, amit az érintése lehetséges. Óráknak tűnő perceket töltöttünk így, a helyzet adta ölelésben. Később zavaromban, mert olyan érzés is elfogott engedtem az ölelés erejéből. A jelzésemet megértve ő is távolabb húzódott. Én felültem, és percek múlva Harry is ülő helyzetben volt.

Ahogy ültünk a kockás pléden ketten, és néztük az égbolt apró, fénylő kis csillagokat, tekintetem rá vetült. Növőfélben lévő göndör haja mókás keretet adott az arcának, ahogy figyelte az égitesteket, vágyakozva nézte, a szabadság ígéretével kecsegtette őt. Bár valóban gyönyörűek voltak a fénylő kis pontok, én mégsem voltam képes levenni róla a szemem. Ahogyan megbabonázva csodálta az eget, minden vágyam volt, hogy engem nézzen ilyen elragadtatással. Észre vehette, hogy figyelem, mert rám emelte moha zöld szemeit, és kérdések jelentek meg könnytől csillogó smaragd íriszeiben. Le sem kellett írjam, hogy tudja, arra kíváncsi, miért nézem őt ilyen elkápráztatva.
- Gyönyörű vagy... - suttogtam, de szavaimat lassan artikuláltan ejtettem ki, hogy leolvashassa a számról a telihold adta fényben. Mikor megértette, mit is mondtam neki, elpirulva sütötte le a szemeit, majd pillái ködén át pislantott föl rám. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, de mikor lassan elkezdett felém hajolni, hálát adtam az égieknek, hogy ülünk, mert most összecsuklottam volna. Engedélyt kérve várt, és állt meg az ajkaimtól pár centire, mire aprót bólintva adtam tudtára, igen, én is szeretném, ha végre érezhetném a rózsaszín párnákat az enyémeken. Szívem hevesebben zakatolt, míg egyik kezével a hajamba túrt, majd finom szája végre érintette az enyémet. Apró kis puszit lehelt rá, majd még egyet és még egyet. Eddig is tudtam, már most biztosan, hogy sorsom meg van pecsételve. Hozzá tartozom. Ujjai bebarangolták fejbőröm, míg másik kezével közelebb húzott magához. Beletúrtam a barna fürtökbe, és boldogan tapasztaltam, hogy puhasága semmivel sem ér föl. Érintéseinkben benne volt az elmúlt időszak összes félelme, az összekovácsolódásunk ígérete, a szerelmünk felcsapó tüze, és az ígéret, sosem hagyjuk el a másikat. Tudtam jól, hogy felelőtlenség bármit is ígérni a mi helyzetünkben, nem is tettünk szavakkal semmit, de ezek az apró, leheletnyi érintések beszéltek helyettünk. Ez a pár puszi, és én igába hajtottam a fejemet, de csöppet sem bántam. Szeretem. Ehhez kétség sem férhet. Szeretem ezt a fiút, aki megtette az első bátortalan lépéseket. Kissé zavartan néztünk egymás íriszeibe. Összetartozunkat jelelte, mire én félénken bolintottam. Magához húzott, én a vállára hajtottam a fejem, és immáron ténylegesen néztük a csillagokat, amik szemtanúi voltak kimondatlan szavainknak.

Örülök, hogy elolvastátok. Köszönöm @ EstherStylinson28  :)