A-yo!

Mint az előző résznél megírtam, a szakmai gyakorlatom és a szakdolgozatom miatt nem írtam, de örömmel jelentem be, hogy a szakdolgozatomra a konzulens 5öst adott és nagy reményeink vannak azzal kapcsolatban. A gyakorlatom hagyjuk, a lényeg, hogy meglett. Magával az óvodavezetővel sikerült összekapnom, illetve nem nyújtották azt a hátteret, hogy na most én is motiválva legyek, szóval elment az egésztől a kedvem már február végén, de mindegy. Ez elmúlt, tekintsünk előre. xD

Elérkezett a folytatás és vele együtt JK múltjának egy része. Rövid lett, de ez még csak az előfutár. 

Az éjszakát mindkét férfi egymást ölelve nyugodtan aludta végig. Taehyung arcával Jungkook nyakához bújt, mélyen beszívta az illatát, az idősebb pedig fejét a másikéra hajtva pihent napok óta először. Taehyung bőre bizsergett, mert az ő pólóval fedett felsőteste Jungkook meztelen testéhez préselődött, érezte a hiányolt forróságot, szívének dobbanását, bőrének érintését.

Jungkook mióta kinyitotta a szemeit csak bámulta Taehyungot, kezeivel cirógatta hátát, nyakát és arcát. Mikor a fiatalabb is felébredt, annak egy pillanat alatt jutottak eszébe a tegnap hallott események, de tudta, hogy a férfi szereti és azért beszél neki erről, hogy rendbe hozza a dolgaikat. Ezért ujjaival óvatosan végigsimította az arcát, majd a tarkójánál fogva húzta magához, hogy megcsókolhassa. Oly régen csókolóztak, hogy most percekig el sem váltak egymástól.

- Jó reggelt Jungkookie – becézte a másikat hetek óta először, mire Jungkook fejével Taehyung nyakához bújt, karjai szorosabban ölelték derekát. Percekig némán ölelték egymást, de miután Jungkook elég lelkierőt kapart össze, kényelmesen visszafeküdt a párnára.

- Szeretnél valamit reggelizni mielőtt folytatom? – kérdezte a másiktól, ujjaival átfésülve a vöröses tincseket.

- Nem. Sejtem, hogy valami szörnyűség még hátra van és nem szeretnélek lehányni vagy valami.

- Tarthatunk majd szünetet Tae, ennyi mindent egyszerre túl nehéz lenne feldolgozni.

- Rendben. Ott tartottál, hogy elmenekültetek az otthonotokból.

- Yoongival két évig menekültünk, már nem is tudom hány királyságon keresztül, de ezerötszázötben Erdélyben lyukadtunk ki...

Jungkook

Vékony ujjaimmal szorosabban fogom össze szakadt, rongyos ingem hátha nem hatol a csontomig a csípő hideg szél. Yoongi előttem sétál, hogy felfogja a szelet, de az mindkettőnket tép. Napok óta nem aludtunk és ettünk, a lábaim már alig visznek előre a hegyen felfelé, pedig alig jöttünk pár métert.

- Yoongi nem bírom tovább. Kérlek, álljunk meg! – kérlelem gyenge hangon, majd arccal előre esek a hideg, kemény földre. A kezeimmel próbálom tompítani az esést, de hiába, oly gyönge vagyok, hogy a csuklóim csodával határos módon, még nem törnek el a súlyom alatt. Bátyám ijedten térdel le mellém és húz az ölébe. Szégyellem magamat, mivel az utóbbi időben Yoongi minden ételét nekem adta és ébren volt mikor én aludtam, mégis én nem bírom ezt az egészet. Bárcsak meghaltam volna, akkor anyával és apával!

- Jeongguk, ne add fel! Nézz oda, látod azokat a fényeket? – mutat egy irányba, mire nehézkesen, de odafordítom a fejemet. Füstfelhőket látok, házakat, ahonnan fények szűrődnek ki és egy kastélyt nem messze a falutól. – Csak addig bírd még ki Guk, utána alszunk egy nagyot és tele esszük magunkat – biztat a testvérem, majd a segítségével felállok a földről, és egymásba karolva lépdelünk az utolsó reményünk felé.

Tyúklépésekben haladunk előre, az éhségtől és a fáradságtól kavarog a gyomrom, fekete apró pöttyök ugrálnak a szemeim előtt. Yoongira támaszkodva vonszolom magamat, de alig bírok ébren maradni. Mintha víz alatt lennék, alig jut el a testvérem hangja hozzám, már kezének tapintását is alig érzem a testemen. Homályosan látom, ahogy átlépünk egy kapun és az utcán sétáló emberek közül néhányan közelednek felénk, de ennyi volt. Elnehezülnek a szemeim és elnyel a koromfekete, végtelen sötétség...

A tudatom felébred, de nem látok semmit csak a reménytelen feketeséget, a karjaimat nem tudom megmozdítani, a szemeim nem nyílnak ki, az elnyílt ajkaimon csak nyöszörgő hangokat vagyok képes kiadni. Hol vagyok? Meghaltam? Ez várt rám a halálom után? Örökre itt ragadok ebben a végeláthatatlan ürességben?

- Jeongguk hallasz engem? – egyre tisztábban hallom Yoongi elfojtott, halk hangját, érzem az ujjai szorítását a kezemen, az engem fedő anyag melegét, és mintha frissen sütött kenyér illatát szívnám mélyen magamba. Megszorítom a testvérem ujjait, ezzel tudtára adva, hogy élek és hallom őt. Yoongi megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, majd hajamat simogatva dúdolgatja nekem anyánk altató dalát. Melegség járja át a szívemet, hisz oly régen hallottam már, és gyerekkorom emlékei elöntik lelkemet. Könnyek csordulnak ki szemeimből, melyeket vékony ujjak lágyan simítanak le orcámról. Percek, talán órák telnek el mire sikerül kinyitnom szemeimet. Az első, amit megpillantok az a plafon, majd jobbra fordítom a fejemet és egy kancsó víz kerül a látóterembe.

- Jeongguk! Ördög és pokol, nagyon rám ijesztettél, hallod-e? – a bátyám sápadt és beesett arca kerül a szemeim elé. Íriszei alatt sötét karikát vannak, régen ápolt ajkai most fakók és cserepesek. Rettenetesen hasonlít egy élettelen testre.

- Ne haragudj rám, kérlek! Többé nem leszek a terhedre, megpróbálok majd gondoskodni magamról – ígérem meg, holott tisztában vagyok vele, hogy nélküle egy napot nem élnék túl.

- Idióta kölök, meg ne halljam még egyszer ezt! Az öcsém vagy, egy család vagyunk és én mindig meg foglak védeni. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy eltávolodj tőlem. Én vagyok az idősebb és azt csinálod, amit mondtam!

- Értettem bátyám! – helyeselek, mire felrántja rólam a takarót és az oldalamhoz bújva ölel magához.

* * *

Hat hónap telt el mióta azon a fagyos téli estén a falu elejében összeestem. A falusiak kedvesek voltak hozzánk, gondoskodtak rólunk és felajánlották nekünk, hogy maradjunk velük, amit mi örömmel elfogadtunk. Talán két hónapja éltünk már itt, mikor az a nemes, akinek a kastélyához tartozik ez a kis falu egy csatából hazatért. Másnap már tudott rólunk és rögvest felvitetett minket a kastélyába, mely sokkal nagyobb és komorabb volt hajdani otthonunknál. A folyosókat alig világította meg az a pár fáklya, a főterem valamivel világosabb volt. Az Urat III. Vlad Tepesnek hitték, az a szóbeszéd járta a vidéket, hogy maga a „Nyársba húzó" kegyetlen Havasalföldi fejedelem az és lepaktált magával Luciferrel, az Ördöggel, hogy továbbra is éljen. A falu lakói rettegtek tőle, szörnyűbbnél szörnyűbb mendemondákat meséltek nekünk az egykori fejedelem véres tetteiről, mégis egyesek a vidék védelmezőjének tekintették, aki Isten ellen fordulva védte az embereket a törökök pusztításától.

Nem tagadom, hogy halálra rémültem mikor a kastély főtermében álltunk a bátyámmal. Nem mertem felnézni csak a lábamat tudtam bámulni és halkan ropogtattam az ujjaimat. Bátyám felöltötte magára atyánk érzelemmentes arckifejezését és kívülről a nyugodtság megtestesítőjeként lehetett látni.

- Kik vagytok és mit akartok ezen a vidéken? A töröknek kémkedtek talán? – kérdezte hirtelen egy mély, karcos hang. Összerezzentem, ijedtemben könnyeim végigfolytak orcáimon és minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam testem remegését. A kőpadlónak ütődő csizma sarkak hangosan visszaverődtek, míg előttem meg nem jelentek. Nem mertem becsukni a szemeimet, verejték gyöngyözött a homlokon és egyetlen hangot sem tudtam kiadni a félelemtől.

- Azt kérdeztem kik vagytok és miért jelentetek meg a földemen! Válaszoljatok, különben fejeteket vetetem! – fenyegetett meg minket. Nem ordított ránk, de hangja hideg és éles volt.

- Jeon Yoongi vagyok, ő pedig a testvérem Jeon Jeongguk. Veronából, egy messzi országból menekültünk el. A falusiak meggyógyítottak és ápoltak miket, Uram! Nem akarunk bajt, csak szeretnénk letelepedni és békében élni – bátyám hangja színtelenül csengett a néma teremben.

- Miért menekültetek el? Mit tettetek, hogy üldözött vadként végeztétek?

- Anyánkat és apánkat megölték a hatalmuk és földjeikért, bennünket pedig el akartak tűntetni a föld színéről is, nehogy visszaszerezhessük tőlük az örökségünket – Az Úr percekig hallgatott, csak az egyenletes lélegzését hallottam szívem rémült dobbanásai mellett.

- Te fiú, nézz rám! – Az Úr hirtelen hangjára, mellyel megszólított megugrottam. Remegve álltam ott miközben ő közelebb lépett hozzám és durván megragadta az államat és felemelte. Ijedtemben tágra nyíltak a szemeim és csak bámultam a markáns férfiarcot. Sötét szemei áthatóan figyeltek, úgy éreztem egyenesen a lelkembe lát. Fanyar mosolyra húzódott szája, majd elengedett és ellépett tőlem. – Maradhattok, azonban nem a falusiak között fogtok élni, hanem itt a kastélyomban kell szolgálnotok. Ha megszegitek a szabályokat vagy beleütitek az orrotokat nem rátok tartozó dolgokba, saját magam foglak titeket megölni. És higgyétek el, innen nem tudnátok kijutni élve.

* * *

Attól a naptól fogva Yoongival az Urat szolgáltuk. Tudtam, hogy a szüleim nem ilyen életet szerettek volna nekünk, de ez is sokkal jobb, mint az állandó menekülés, nélkülözés és rettegés. Minden este egy kemény faágyon alszunk el a bátyámmal együtt, hogy egymást melegítsük. A kastélyban a szolgálók lakrésze jéghideg, kényelmetlen és patkányokkal teli. A többi cseléd komor és rideg, mint az Úr, azonban van egy lány, Anna. Alig tizenöt éves, hatalmas barna, őzsutára emlékeztető szemekkel megáldott, barna hosszú haját mindig befonva hordta. Napról napra ugyanaz a rongyos, durva anyagú ruha fedte testét, lábait lyukas csizma védte a hidegtől. Szegény sorsa ellenére állandóan mosolygott fakó és cserepes ajkaival, bőre hófehér, átlátszódtak rajta az erei, teste csenevész és sovány volt, mégsem tudtam soha levenni róla a szemeimet. Ha elment mellettem a félhomályos folyosón hatalmas kosárban cipelve a koszos lepedőket, zavaromban hebegtem, arcom égni míg kezeim remegni kezdtek. Anna kedves mosollyal köszönte meg nekem, mikor átvettem tőle a nehéz súlyokat és helyettem cipelem el a helyükre, miközben beszélgettünk.

Egyszer meséltem neki a szüleimről, a birtokról, a nálunk dolgozó kedves emberekről, a gyermeteg kis csínytevésekről, amiket a bátyámmal elkövettünk. Csillogó szemekkel, izgatottan mocorogva hallgatta végig a patak partján ülve. A sok mosásra váró ruha körülöttünk szétdobálva hevert, de mi nem siettük el. Alkonyodott már mikor visszatértünk a kastélyba, az őrök és a többi felszolgáló is kiabált velünk, de nem számított. Mi élveztük egymás társaságát.

Bevallottam a bátyámnak is, hogy kedvelem a lányt. Tudtam, hogy ez még nem szerelem, de reménykedtem benne, hogy idővel olyan lányt tehetek asszonnyá, akit megszerettem.

Nem minden remény válik valósággá.

Aznap este is a kastélyudvarban vártam rá a gyönyörű rózsabokrok között. Mindig oly nagy gyengédséggel figyelte a törékeny, de veszélyes virágokat, mintha várná mikor mentheti meg őket a hervadástól. Egyszerűen gyönyörű volt a Hold ezüstös fénye alatt állva ezernyi rózsával körülvéve. Nem számított a ruhája, a koszos orcája, sebes kezei, sovány teste, kesze-kusza hajszálai. Ő tökéletes volt.

Mégsem jött este. Vártam rá, míg a Hold már az udvar felett járt az égen, a nyári, éjszakai szél hideg fuvallattal bekergetett a kastélyba. Csalódottan sétáltam a szobámba, ahol a bátyám már az igazak álmát aludta, mégis mikor mellé feküdtem, átvetette rajta a karját, szorosan magához húzott és betakargatott a titokban becsempészett vastag takaróval.

Másnap reggel rohantam a konyhába, hátha ott megtalálom a lányt, aki szívemnek egy kedves kis kincse lett, de nem volt ott. Kerestem őt a pataknál, bekopogtam a szobájába, faggattam a többi embert, akikkel nap, mint nap együtt dolgozott, de senki nem tudtam megmondani merre van. Aztán az Úr egyik hű katonája feladatot adott nekem.

- Idefigyelj Szolgafiú! Vigyél ételt és italt a tömlöcbe zárt rabnak mielőtt az Úr odaérne. Aztán felejtsd el, hogy lementél oda! – a parancsot követve elvettem tőle azt a kis száraz kenyeret és kancsó vizet, majd hátat fordítottam és a kastély mélye felé indultam. Ez az egyetlen része ennek a hatalmas várnak, ahol az ember pár nap alatt megfagyhat. Nem volt nehéz megtalálnom a bezárt férfit. A rácsok között tettem le földre a magammal hozott dolgokat, de ő nem azokat nézte, hanem engem. A hideg rácsnak vetette magát, karjaival megpróbált utánam kapni és sikeresen rámarkolt a jobb csuklómra.

- Segíts rajtam! Engedj ki innen engem fiú, mielőtt az Ördög ideér! Eressz szabadon, nem akarok meghalni! – ordított kétségbeesetten és én legalább annyira rémülten próbáltam lefeszegetni rólam a kezét, ami nehezen is, de sikerült. Kezének nyoma mentén vörös volt a csuklóm.

- Nem tehetem! Ha meg is szerezném a kulcsot, akkor sem engedhetem el! Az Úr megtudná és én nem-

- Jeongguk!

Remegő, ijedt zagyva beszédemet egy női hang szakította félbe, ahogy a nevemet kiáltotta. Azonnal felismertem. Reménykedve kapkodtam a fejemet hátha megtalálom a kevés fény ellenére. Anna a rácson kinyúlt és integetett nekem, így észre tudtam venni őt. A lábaim maguktól indultak felé a tömlöc végébe, kezeit azonnal az enyéim közé zártam.

- Hogy kerültél ide? Miért zártak be téged ide? – faggattam őt rémültem.

- Nem tudom, tegnap este két katona zsákot húzott a fejemre és lerángattak ide. Nem tettem semmit Jeongguk, kérlek higgy nekem! – könyörgött miközben hófehér orcáján záporoztak a könnyek, ujjai utolsó mentsvárként szorongatták enyéimet.

- Hiszek neked, ne sírj, kérlek! Megígérem, hogy megpróbállak kiszabadítani, rendben?

- Megszegted a szabályokat fiú! – Tudtam, hogy vége. Az Úr ott állt mögöttem, őrülten vicsorgott rám és én éreztem, hogy azon az estén, a Halál barátjává fogadott engem.

SF.xx