A-yo, Szép estét!

Elöljáróban annyit, hogy rövid rész és utána rátérünk a főszereplő vámpírunk múltjára. Nos, majd kelleni fog akkor a papírzsebkendő. Jó sok.

Jungkook a történtek utáni napot az Infernoban töltötte. Mindenkit, aki az útjába állt vagy megpróbálta elcsábítani, megölt. Senkit sem akart a közelébe, nem volt olyan élő ember, akit akkor elviselt volna a környezetében. Másnap a lakásában csak feküdt az ágyában. Bámulta a plafont és mikor az unalom, elveszettség érzése miatt álomra szenderült, szemei előtt rég elfeledett emlékek elevenedtek fel. Látta a szüleit, ahogy gyermekkorában játszanak vele, a testvérét, aki viharos éjjeleken a rozoga, rongyokkal fedett ágyukban a mellkasához szorítja. Aztán az első pillantásuk Taehyunggal, majd ahogy magához öleli, szereti őt az ágyban és a veszekedés.

Felriadt álmából, szemeiből záporoztak a könnyek, testét rázta a hideg és a szobájának a falait fojtogatónak érezte, mintha egyre jobban közelítenének hozzá. Menedéket akart, azokat az óvó és végtelenül szerető, gyöngéd karokat, amik mindig gyengéden értek hozzá. Taehyungot akarta, aki egyszer az éjszaka közepén átrohant volna hozzá, csak, hogy megnyugtassa egy rémálom után.

Kétségbeesetten kapott a telefonja után és tárcsázta a fiú számát, de az csak csörgött és csörgött. Nem vette fel neki, nem utasította el, holott Taehyung tökéletesen látta, hogy ki keresi. A fiatalabb az ágyán ült, hátát az ágyrácsnak vetve, vastag pokrócot tekert teste köré és csak bámulta a csipogó készüléket, ami az ágyon rezgett tőle egy karnyújtásnyira. Képtelen volt megmozdulni és fogadni a hívást, csak üres íriszekkel bámulta azt. Félt, rettegett az ismeretlentől, holott nagyon jól tudta, hogy Jungkook sosem bántotta, semmit sem erőltetett rá, ebben a majd egy évben. Egy év. Pár hónap múlva lesz első évfordulójuk és most azt sem tudja, hogy egyáltalán lesz-e olyanjuk. Képtelenségnek tűnt, amit Jungkook állított az igaz volna. Nem léteznek vámpírok csak a gyerekek ijesztgetésére találták ki őket. Ők egyszerű mende-mondák. De a szemei, amikkel ránézett és a hegyes fogai nem lehetnek egy színjáték részei.

Telefonja újra és újra megrezdült, ahogy az idősebb kitartóan tárcsázta őt. Csak bámulta az alvós képet párjáról. Fel akarta venni, megbeszélni vele, akár még orvoshoz is elvinni, hogy a fejében lévő képtelen gondolatoktól megmentse, de a látvány, az arc, amivel ránézett nem engedte. Ellentmondás dúlt benne és ez szívét és lelkét kétfelé akarta szakítani.

Taehyung felállt az ágyáról, a plédet jobban maga köré csavarta, úgy sétált az ablakhoz és nézett fel a fekete égboltra. A csillagok sem látszódtak, nem volt fényforrás ott, mintha éppen az ő kapcsolatukat elevenítené meg minden ember számára a teljes tanácstalanság és magány jelképeként.

Ahogy az eget bámulta úgy érezte, mintha valaki figyelné, megint azt az égető tekintetet érezte magán, mint a klubban, mikor először látta Jungkookot. Hirtelen tátotta el egymástól párnácskáit és döbbenten nézett le az utcára, hátha kiszúrja azokat az igéző szempárokat. Tényleg ott voltak. Jungkook a szemközti ház falának dőlve figyelte őt, telefonja a teste mellett lógó kezében pihent, ajkai elnyíltak egymástól, szemei könnyesek és vörösek voltak a sírástól, orcáját pirosra csípte a hideg. Rabul ejtették egymás tekintetét, lassan lélegeztek, pedig szívük eszeveszett gyorsasággal pumpálta a vérüket. Akárhányszor ránéztek a másikra vagy gondoltak rá, mindig azt érezték, hogy együtt akarnak lenni és ez az érzés most is erőteljesen virágzott ki bensőjükben. Jungkook megszakította a szemkontaktust és újra rányomott a hívás gombra. Mire felnézett Taehyung eltűnt az ablakból, azonban nem kellett csalódnia, most nem. Ugyan is fogadta a hívást és újra megpillanthatta őt az ablakban.

- Taehyung, kérlek hallgass végig. Meg szeretném beszélni veled ezt az egészet. Kérlek, nem is, könyörgök engedj be - kérlelte szipogva szorosan fogva a készüléket.

- Nem tudom Jungkook. Nem merek a közeledben lenni, félek, hogy... - motyogta és képtelen volt befejezni a mondatot. Enyhén remegő testét összehúzta és ott az ablakban állva egy védtelen kisfiúnak tűnt csupán, ki nem vágyik másra csak szeretetre.

- Tae, bántottalak téged valaha? Erőszakoskodtam veled vagy kényszerítettelek bármire is? - kérdezte megtört hangon, hisz tudta jól, hogy mit mondott volna. Taehyung nemlegesen rázta meg a fejét. - Soha nem bántanálak Szerelmem és nem akarlak elveszíteni. Te vagy az egyetlen nekem. Kérlek, könyörgök beszéljük meg - könyörgött újra sírós hangon, ami miatt Taehyung szíve fájdalmasan összefacsarodott.

- Rendben, de nem most. Kérlek, értsd meg, most nem megy ez nekem. Majd felhívlak, mikor készen állok rá, jó? - kérdezte halvány mosoly kíséretében. Jungkook gyér mosollyal ajkain bólintott nagyot, mielőtt elbúcsúzott volna a fiútól.

- Szeretlek, Taehyung! Sohasem szerettem senkit úgy, mint téged. Kérlek, ne gyűlölj meg engem - kérte halkan, szeméből pár könnycsepp végigsimította jéghideg orcáit. Taehyung sajgó szívvel szorította meg a telefonját és lépett közelebb a hideg üveghez.

- Nem tudlak gyűlölni. Ne sírj, kérlek, fáj a szívem érted.

- Aludj jól Szépségem! - Jungkook nem várta meg a választ, azonnal bontotta a vonalat. Letörölte a könnyeit hideg ujjaival, majd egy csókot küldött az ablakban álló fiúnak, végül hátat fordított neki és igaz csalódottan, de reménnyel telt szívvel ballagott haza. Kedvese hajlandó tisztázni vele mindent és ez megmelengette a szívét.

Másnap mikor Taehyung vásárolni ment látta Jungkookot az utca túloldaláról leselkedni. Néha hátra pillantott, hogy tényleg követi-e még mindig és igen, valóban tisztes távolságot tartva tőle, de kitartóan tartotta vele a lépést. Nem tett semmi fenyegetőt vagy hátborzongatót, mindössze ellágyult, féltő szemekkel illette. Mikor a háztömb kapujában állva ügyeskedett a kulcsokkal látta, ahogy Jungkook a helyéről, a túloldali ház falának dőlve nézte őt, azonban az idősebb oda szeretetett volna menni a másikhoz és segíteni a vásárolt dolgokkal. De nem merte megtenni ezt a lépést, várni akart a jelre, hogy kedvese igényli a társaságát. Taehyung, amint felküzdötte magát a lakásba, elpakolt mindent és kényelmes ruhákba öltözött, majd kinézett az ablakon, hogy ott áll-e még a férfi. Ott volt, ugyan úgy, egy centit sem mozdult, még a dermesztő hideg ellenére sem.

Miért követtél és állsz kint a hidegben? - írta Taehyung az üzenetet a másiknak.

Mert látni akartalak és biztonságban tudni - érkezett azonnal a válasz.

Menj haza, nem akarom, hogy megfázz vagy valami bajod essen. Kérlek - kérlelte a távozásra az idősebbet, habár mérhetetlenül jól esett neki ez a törődés.

Nem lesz semmi bajom, de ahogy szeretnéd. Maradj a melegben bébi. Szeretlek! - válaszolta Jungkook, majd a lakása felé indult. Teret akart hagyni Taehyungnak és türelmesen megvárni, amíg hívja, de nagyon nehéz volt, kegyetlenül nehéz.

Teltek a napok és mintha semmi sem változott volna a világban. A hőmérséklet továbbra is mínusz fokokban járt, a hó sűrű pelyhekben szállingózott fehérre festve mindent. Taehyung szíve is hideg volt a magány miatt. Egyedül volt a meleg lakásban, álmaiban Jungkookkal kint szórakoztak a parkban és akkor mindig boldog volt, olyan embernek érezte magát, akit szeretnek. Egy hét elteltével már nem az ismeretlentől való félelem volt uralkodó emóció lelkében, hanem a sóvárgás. Sóvárgott az idősebb férfi társasága, jelenléte és érintései után, gyengéd szeretettel teli szavait szerette volna hallani és látni azokat a csillogó íriszeket. Tisztázni akarta a dolgokat, megtudni az igazságot a szeretett férfiról, hogy ezután már ne legyenek titkok köztük. Vissza akarta kapni azokat a gyönyörű pillanatokat, ezért cselekedett.

Szia! Mikor tudnál átjönni hozzám? - állt az üzenetben. Jungkook mikor elolvasta azt, nem akart hinni a szemének. Kegyetlenül hiányzott neki a másik és nem volt elég az, hogy minden este az utcáról bámulta az ablakát.

Napok óta erre várok. Mehetek most? - gépelt remegő kezekkel.

Kérlek, várlak! - válaszolta Taehyung.

SF.xx