HAERI

Felkelek éjjel párszor, a gondolataim nem hagynak nyugodtan aludni. Reggel mégis kipihenten ébredek, bár messze nem vagyok olyan éber, mint máskor. Értesítést kaptam az egyetemtől, hogy a mai napon megtekinthetem az utolsó dolgozatomat és kérhetek javítási lehetőséget, amennyiben szükségem van rá. Úgy döntök ott kezdek és utána bemegyek Kai-hoz, hogy beszéljek vele. 

Felöltözök, össze készülődök és mielőtt vállamra vehetném a táskámat, a szemem megakad az íróasztalomon lévő jegyzettömbön. A papíron ott virít Jimin telefonszáma. Az illata még mindig belengi a szobát és a koszos lábnyomok a padlón jelzik, merre járt. Újból elő veszem a képet róla, nézem és megadom magam. Nem jön harag, nem jön szomorúság vagy csalódottság. Egyszerűen semmit nem érzek a bizonytalanságon kívül. 

A táskámba dobom a jegyzetlapot, majd elindulok az egyetem épülete felé. 

°°°

Szinte időpazarlás bemennem és a dolgozatomra néznem. A professzor elégedett, már-már büszke mosollyal nyújtja felém és nem lep meg a kitűnő osztályzat, amit ráírt. Maximális pontszámot értem el, ám a névsornál feltüntetett jeleknél látom, nem én voltam az egyetlen. Rajtam kívül még egy másik szakon tanuló fiú ért el hibátlan eredményt. A neve nem ismerős, de egyből megjegyzem. Woo Cheolmin. Nem vagyok versengő típus, most azonban úgy érzem, vetélytársam akadt, holott semmiféle kiváltsággal nem jár egy jól sikerült dolgozat azon kívül, hogy az ember átlagát felviszi. 

Elsétálok a kávézóig, a bent lévő nyugodt hangulat rám is átragad. Kai épp kávét főz le, átnyújtja egy nálam fiatalabb lánynak azzal a megnyerő mosolyával, amit minden hölgy vendégnek megcsillogtat. Szememet forgatva ülök le a megszokott helyemre, pár perc múlva Kai meg is érkezik a szokásos rendelésemmel. 

- Na, jobban érzed magad ma? - leül velem szembe, tekintetét köztem és a pult mögött álldogáló Evan között járatja. - Bocs, csak ma a srác nincs formában. Már kétszer sikerült rossz kávét kiadnia és még csak reggel tíz.

- Mindenkinek vannak nehéz napjai. 

- Mint neked tegnap. 

- Kai - nézek rá jelentőségteljesen. - Muszáj beszélnem valakivel erről a...dologról. 

- Hallgatlak. 

Így hát elmesélek neki mindent töviről hegyire, a legelejétől kezdve. Igyekszem jól átadni neki, milyen volt nekünk az a két év együtt és, hogy nekem hogyan telt el ez a hét év. Jimin nevét elhallgatom, nem akarom, hogy megtudja kiről beszélek pontosan. Kai végig figyelmesen hallgat, csak egyszer siet el a pulthoz és segít egy vendégnek, aki a földre ejtette a kanalát. Mire a történet végéhez érek, a szám kiszárad. 

- Azért nem semmi, hogy hét évet várt. Ráérős a srác - mondja Kai. - Szóval meg van a száma.

- Igen. 

- Azt hiszem, mindketten eleget vártatok. Ha úgy gondolod ez az egész megérne még egy próbát, hívd fel. 

- Kai, nem azért keresett meg, hogy újra együtt legyünk. Ezt én sem akarom és ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.

- Nem? - szalad magasba a szemöldöke. - Pedig elég romantikus helyzet a tiétek. 

- Még abban sem vagyok biztos, hogy a barátság lehetséges lenne közöttünk.

- Ezt nem tudhatod addig, amíg meg nem próbáljátok. A tegnapi nap messze nem volt elég arra, hogy mindent átbeszéljetek, kár lenne nagy távlatokban gondolkodni. Haladjatok lépésről lépésre. 

- Lépésről lépésre... - ismétlem a szavait. 

- Újra meg kell ismernetek egymást. Szinte idegenek vagytok. 

Hirtelen a pulthoz rohan, Evan épp akkor borította ki a szemes kávét, ami mindenfelé szétgurult a padlón és a pulton is. 

A szavain agyalok, miközben a kávémat kevergetem és lopva a táskám felé pillantok. Benne lapul Jimin telefonszáma, ő a kezembe adta a döntést. Rajtam áll, hogy mi lesz velünk. 

JIMIN

Örülök, amiért a többiek valamennyire lefoglalnak és nem nézegetem a telefonomat fél percenként. Nem akarok hiú ábrándokat dédelgetni, de őszintén szólva azt reméltem, Haeri üzen a tegnapi nap után. Mondjuk annyit, hogy "Kösz, de nem kérek belőled többet.", vagy "Szép volt, jó volt, engedjük el." Semmi. A telefonom a közösségi média értesítésein kívül nem jelez mást. 

- Hahó, Föld hívja Jimin-t! - integet Yoongi az arcom előtt. - Mi van, te nyitott szemmel alszol?

- A legjobbtól tanultam - válaszlom, Yoongi elneveti magát. A tánctanárunk kettőt tapsol, jelezve, hogy még tart a próba. Már három órája szüntelenül gyakorlunk, a lábfejem fáj az erőlködéstől. Magamnak köszönhetem, amiért kihagytam a nyújtást. 

Ezredszerre is átvesszük az ütemtervet, a dalok listáját és a felállást, hogy minden a lehető legjobban klappoljon. A telefonom ekkor megcsörren, mindenki felém kapja a fejét és a tánctanár türelmetlenül vár.

- Vedd fel, vagy halkítsd le! - grimaszt vágok rá, oda sietek a padhoz és a kezembe veszem a telefont. 

Amint meglátom az ismeretlen számot a képernyőn, kirohanok a terem elé és még gyorsan hátranézek, nem jön-e utánam valaki. Higgadtságot erőltetek magamra, ami elpárolog arra a gondolatra, hogy mi van, ha nem is ő hív, hanem valaki más?

- Igen? - szólok bele, a hangom szokatlanul magas az idegességtől.

- Jimin? - a hangjától mosoly terül szét az arcomon. - Én vagyok az, Haeri.

- Szia! 

- Zavarlak most? - a háttérből evőeszközök csörömpölését hallom, biztosan a kávézóban van. 

- Nem, dehogyis. Örülök, hogy hívsz - nem is próbálom leplezni, valóban így van. 

- Arra gondoltam, talán folytathatnánk a tegnapi beszélgetést. Ha ráérsz valamikor, persze - zavarban van, ahogy én is. Örülök neki, ugyanakkor meg is lep, hogy ilyen hamar döntésre jutott. Aztán emlékeztetem magam, ez a hívás még nem biztosít semmi felől. 

- A holnapi napom szabad. Vagyis, ma este is van időm...

- Gondolom fáradt leszel. Nekem megfelel a holnap is - előbújik belőlem a türelmetlen énem. Holnap. Mindig csak holnap, később, máskor...Elég volt. 

- Bő másfél óra és ott vagyok a kollégiumnál.