HAERI

Nem költöztem haza tegnap. Sokszor hallottam már, hogy a jó dolgok mindig váratlanul jönnek és ez erre a munkára is igaz volt. Kai jól mondta, nem volt nehéz és pár óra alatt belejöttem. A bökkenő csak az volt, hogy a főnök már talált valakit erre a pozícióra. Megbeszéltük, hogy beugrósként felvesz és hétvégente, mikor nagyobb a forgalom, bármikor behívhat ha kellenék, illetve minden csütörtök délután én vagyok bent Kai mellett, mert Evan nyári nyelvkurzusra jelentkezett. Így történt, hogy le kellett adnom a lakhatásom meghosszabbítására vonatkozó papírt még délután három előtt. 

Ma csütörtök van, ami azt jelenti, hogy ez az első hivatalos munkanapom. Felveszem a kávézóban lévő hangulatot, bezárom a kollégiumi szobám ajtaját és elindulok a munkahelyemre. Az idő szebb, mint tegnap volt, de lóg az eső lába. 

- Szedd le a tízes és a tizenegyes asztalt - nem bánom, hogy Kai kissé főnöki hangnemet üt meg. Látszólag élvezi a helyzetet, bár én sem panaszkodhatok. A vendégek kedvesek, a főnök is elviselhető mikor be-be néz, hogy hogyan halad a munka. Összességében jó a hely és külön örülök, amiért Kai a munkatársam. Ha időnk engedi, az egyetemről és a nyári szünetről beszélgetünk, kekszet eszünk a konyhában és felmosunk, hogy azzal is menjen az idő, mikor nincs vendég. 

Az óra négyet üt, még két óra van vissza a munkaidőmből. 

- Haeri, kiugrok az autóhoz, mindjárt jövök - kiabál ki Kai hátulról. Bólintok, bár úgy sem láthatja. 

Ahogy kilép a hátsó ajtón, a kávézó bejárata fölötti kis csengő megszólal. Megigazítom a köpenyem, letörlöm a pultot és kedves mosolyt magamra öltve várom, hogy a vendég elmondja a rendelését. 

Az arca nagy része takarásban van, maszkot és szemüveget visel. Vékony pulóverének kapucniját a fejére húzta, zsebre tett kézzel áll meg a pult előtt. Megköszörülöm a torkom, felmutatok a kínálatra, ami egy táblára van kiírva. 

- Szép napot kívánok! - köszönök illedelmesen, ha már ő nem teszi. 

Ekkor felnéz rám, legalábbis úgy tűnik, mert a napszemüvegén keresztül nem látom rendesen. Zavarba jövök a hallgatásától.

- Adhatok valamit? - kérdezem, nem válaszol. Kapucnija alól kilóg pár szürkés hajtincse. - Ha megengedi, ajánlanám a vaníliás...

- Haeri? - hangjától a torkomra forr a szó. Lefagyok, az ujjaim hideggé válnak és egy pillanatra megszédülök. Mire feleszmélek, már a kávézó ajtaján kívül van és sietős léptekkel halad egyre messzebb. A sokktól mozdulni sem tudok, belém fagyott a hang és mikor Kai vissza ér, annyit lát belőlem, hogy dermedten állok, két kézzel a pultot szorítom. 

Az eső egyik pillanatról a másikra zuhogni kezd. Elnyom minden más hangot, csak a gondolataim üvöltenek velem a fejemben. Azt az egy nevet ismétlik, amitől félek és lebénít. Lehetetlen. Nem lehetett ő. 

JIMIN

Bassza meg! Bassza meg! Hogy lehettem ekkora idióta? 

Átkozom magam, miközben a szakadó eső elől sietek egy fedett helyre. Az újságosbódé előtti részen ácsorgok, idegesen kémlelem az eget és magamra parancsolok, hogy ne nézzek vissza a kávézó irányába. 

Először az egyetem épületébe mentem be, de ott nem tudták megmondani hol találom Haeri-t. Azután végig jártam a környékbeli kollégiumokat, kérdezősködtem és úgy éreztem magam, mint egy zaklató. Az utolsóként megnézett kollégium portása annyit mondott, hogy Haeri az egyetemi kávézó felé ment, mikor utoljára látta. Tényleg zaklató vagyok. 

Előveszem a telefonom, kikeresem Jin telefonszámát és hívom. 

- Hol a fenében vagy? - szól bele pattogva. - Minek van telefonod, ha...?

- Gyere el értem. Itt vagyok a a szöuli egyetem könyvtára melletti újságosnál és...

- Mi a francot keresel te ott? Az Isten szerelmére! - kinyomja a hívást, tudom, hogy jön. 

Percek kérdése, egy fekete autó fékez le az út szélén és én hezitálás nélkül beugrok a hátsó ülésre. Jin vezet, haragos pillantásokat lövell felém a visszapillantóból. 

- Ezt magyarázd meg, ha tudod! 

- Csak sétáltam egyet aztán eleredt az eső. 

- Jó, tegyük fel elhiszem. Miért pont ezt a környéket választottad? 

Erre nem felelek. Nincs jó válasz a kérdésre, lerí rólam, ha hazudok. Jin nem kérdez többet. Bekanyarodik a kollégium parkolójába és némán megvárja, míg kiszállok. Felsétálok a szobámba, nem köszönök a többieknek. Látom őket kijönni az étkezőből, Bo is velük van és leplezett kíváncsisággal néz. Hidegen hagy, csak egyedül akarok lenni. 

Lerogyok az ágyra, végig dőlök rajta. Nem érdekel, hogy vizes lesz az ágynemű. 

Megtaláltam. Nem ment túl könnyen,  de nehezen se. Mindvégig ilyen közel volt hozzám és én sosem láttam. Persze nem is kerestem, kár lett volna az ellenkezőjét állítani. Érzések és gondolatok kavarognak bennem, egyiktől rosszabbul vagyok, mint a másiktól. Megtaláltam, mégse tudok örülni neki. Az arckifejezése elszomorít. Mert felismert, amint kimondtam a nevét, rájött ki vagyok. De nem volt boldog. Úgy nézett rám, mint egy kísértetre és ez fájt. Hiába érdemlem ezt, akkor is rosszul érint. 

Mikor beléptem a kávézóba és megláttam a pult mögött, nem hittem a szememnek. Haeri kész nő lett. A vonásai, a testtartása és az alkata mind-mind megváltoztak, felnőttessé és ránézésre éretté tették. Kívülről felnőtté vált, de belül ugyan az a Haeri volt, akit ismertem. Annak kellett lennie. Nem veszíthettem el. 

Hangosan elnevetem magam, én vagyok a vicc tárgya. A legszánalmasabb poén. 

Haeri-t évekkel ezelőtt veszítettem el. Nincs már miért aggódnom. Aki nem a tiéd, azt nem tudod elveszíteni újra.