HAERI

Mennydörgésre ébredek, vihar tombol és eső verdesi az ablakpárkányom. A kollégium máskor már zajos, az emberek az óráikra sietnek vagy dolgozni, most azonban csöndes, kihalt. Rajtam kívül alig páran maradtak itt.

Az ágyban fekve hallgatom a kinti vihar hangjait, a dörgésre összerezzenek. Rezegni kezd a telefonom, álmosan nyúlok érte és fogadom Kai hívását.

- Szia! Ne haragudj a korai zavarásért! Csak egy kérdésem lenne gyorsan.

- Hallgatlak.

- Myun, a munkatársam ma reggel felmondott. Nem lenne kedved beugrani helyette? - Kai hangja kétségbeesett. Ő, Myun és egy Evan nevű francia cserediák dolgoztak a kávézóban, hármukkal könnyű volt megírni a beosztást.

- Nem értek a kávékhoz, Kai.

- Se perc alatt megtanulod. A gép elvégzi helyetted a munkát, neked csak a csinosítás része marad. Figyelj, ugorj be ma délelőtt, aztán eldöntöd.

- Nekem ma haza kell költöznöm. Háromkor indul a vonatom.

- Lehet nem is kell haza utaznod - céloz arra, hogy akár a mai napon munkát is szerezhetek magamnak a kávézóban. Erős ellentétben áll egy tengerbiológus munkakörrel, de a semminél több.

- Egy óra és ott leszek.

Letesszük a telefont, kinyújtózkodom és az ágyam mellé összekészített holmimra pillantok. Szöul nagy város, ami azt illeti, nagyon is. Sok helyre beadtam a jelentkezésem, gyakorlati helyet keresve a tanulmányaimhoz, de nem jeleztek vissza sehonnan. Ha hazamegyek Busan-ba, az esélyeim csökkenhetnek.

Készülődni kezdek, nem bonyolítom túl a dolgot. Egy sima fehér pólót veszek fel, hiszen a pult mögül igazán csak annyi látszana belőlem, a nadrágom nagy részét pedig kötény takarja majd. A hajamat felkötöm, magamhoz veszem az esernyőmet és elindulok a kávézóba. A porta mellett elhaladva a szemem megakad egy kupac papíron. "Kollégiumi lakhatás meghosszabbítása a nyári szünet idejére". Grimaszolok, túl sok jelet vélek felfedezni. Elveszek egy papírt, összehajtom és a táskámba csúsztatom.

Csak az út felénél jut eszembe, ahogy meglátom a kávézóból kiszűrődő fényeket, hogy a saját helyzetemet is megnehezíthetem ezzel a munkával, ha elfogadom. Munka közben nem menekülhetek el, mikor őt hallom a rádióból.

Megemberelem magam, egy másodpercre leengedem az esernyőt a fejem fölül, hogy a hideg esőcseppek magamhoz térítsenek, majd célirányosan folytatom az utam. Nem fújhatok visszavonulót miatta. Ő sem tette.

JIMIN

Értetlenül meredek ki az ablakon, a sötét ég látványától megkérdőjelezem magamban a jelenlegi évszakot. Nyár van, nem? Ahhoz képest úgy esik, mintha dézsából öntenék és legalább Szeptember vége lenne.

Felveszek egy melegítőt, a pólómat, amiben legutóbb próbáltam majd egy hajgumival feltornyozom a hajam egy részét és elindulok a próbaterem felé. Nem szokásom ilyen korán megerőltetni magam, de úgy érzem csak ez segítene a gondolataim elterelésében. Mert tény, nem aludtam sokat. Ennek az oka pedig Haeri volt.

Felnyomom a terem világítását, csak a leghátsó lámpára van szükségem, így gyér ugyan a fény, de nekem pont elég. Nyújtani kezdek, a Black Swan dallamát dúdolom ráhangolódásként és húsz perc múlva már a koreográfiát csinálom a nagy tükör előtt. A mozdulataim lomhák, nevetségesek. A gondolataim nem szűnnek meg, inkább csak jönnek és jönnek, belerondítva a próbába.

Kopogás hallatszik az ajtón, Bo néz be a terembe.

- A többiek azt kérdezik, nem jössz-e reggelizni?

- Majd később, most nem vagyok éhes.

Bo, Jeongguk egykori barátnője és jelenlegi menyasszonya. Hónapok óta velünk él a kollégiumban, ami nagy szó, mivel a legelején Sejin hallani sem akart ilyenről. Szinte az első szabályok közt szerepelt, miszerint barátnőt a kollégiumba hozni tilos. Az idő múlásával be kellett látnunk, hogy ez igenis jó döntés volt. Bo a lehető legjobb hatással van Jeongguk-ra és még a vak is látja, mennyire szerelmesek. Az ő történetükre gondolva elönt a féltékenység.

- Gondterheltnek tűnsz - Bo beljebb jön, kezeit maga előtt kulcsolja össze, az arcán valódi aggodalom látszik. Ennyire lesütne rólam a vívódásom?

- Néhány dolog váratlanul ért, de semmiség - mekkora hazug vagyok!

- Ha szükséged lenne segítségre, szólj nyugodtan.

Bo az a fajta lány, aki tettre kész, bármit is kérsz tőle segít és ami azt illeti, jól tud titkot tartani. Rajtam a kétségbeesés sora. Ha hallgatok a fejemben lévő kis hangra, megteszem azt, ami előző este óta a fejemben van. Ha nem, tovább élhetem az életem a bűntudattal és csak remélni tudom, hogy egyszer elmúlik. De úgysem múlna.

- Igazából lenne itt valami...

°°°

Mikor elmondtam Bo-nak, mit is szeretnék kérni tőle, nem kérdezősködött. Felírta magának a nevet és biztosított róla, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Tudtam, ha én kutatnék Haeri után, az tagadhatatlanul látszana rajtam és a többieknek hamar feltűnne. Ezzel magyaráztam magamnak, miért is kértem Bo segítségét. Az igazság pedig az, hogy félek, vajon mit találnék Haeri-ről ha utána érdeklődnék.

Késő délutánig próbálunk a fiúkkal, nem töröm magam a tökéletességre. Belátom, semmi esély nincs rá, hogy ma a maximumot nyújtsam. Bo nincs jelen a próbán, a szobájukban maradt és miattam az internetet bújja. Fél hatkor állunk le, kifulladva sétálunk fel az emeletre, ma Jin a soros, hogy vacsorát készítsen.

Az átizzadt pólót leveszem magamról, behajítom a szennyes kosárba és a nadrágom is már a térdemnél jár, mikor kopognak az ajtón.

- Szabad!

Bo nyit be, szemét eltakarva. Magamra kapok egy tiszta pólót, hogy elmúljon a zavara.

- Szóval, sok mindent nem sikerült találnom, sajnos - leül az ágyamra, előveszi a telefonját.

A gyomrom görcsben áll, az alsó ajkamba harapva várom az információkat.

- Haeri nagyon okos, a Szöuli Nemzeti Egyetemen tanul jelenleg, kiemelkedő átlaggal. A rangsorban ő a negyedik, viszont a szakán az első. Biológiát hallgat, a tavalyi évkönyv szerint tengerbiológus akar lenni. Az egyetemet két éve kezdte, huszonegy évesen. Az érettségije után nem jelentkezett rögtön - ennél a résznél máris rosszul éreztem magam. Miattam hagyott ki ennyi évet, mielőtt folytatta volna a tanulmányait?

- Kollégista?

- Igen. Azt nem tudom, hogy melyikben lakik. Ilyen információt a diákokról nem osztanak meg.

Máris több ez, mint a semmi. Büszkeséget éreztem, Haeri nem mondott le az álmáról és egyre közelebb kerül hozzá. Az pedig, hogy a rangsor szerint első a saját szakán, nem lepett meg. Mindig is jól tanult, gimnáziumban aligha akadt olyan, aki felvehette vele a versenyt.

- Dolgozik valahol?

- Erről sem tudni semmit. Az egyetem védi az ott tanulók adatait, ezeket is csak hosszas keresgélés után találtam.

Fejemet a falnak döntve gondolkozom a következő lépésemen. Eszembe jut az ágy alá rejtett bőrönd és a tartalma.

- Szerinted mit kéne tennem? - kérdezem Bo-t, aki bizonytalanul ingatja a fejét.

- Van ötleted?

- Arra gondoltam, talán felkereshetném. De nem tudom jót fog-e tenni neki, ha újra felbukkanok az életében.

- Jimin, sose tudod meg, ha nem próbálod. Amit korábban elmeséltél, nagy befolyással lehet a találkozásotokra. Nem kizárt, hogy el fog küldeni és...

- Jogosan tenné, tudom.

Tényleg döntésképtelen vagyok. Két lehetőségem van, ahogyan Haeri-nek is, ha meglát. Vagy jól kezeli, vagy nem. Az, hogy neki és nekem mi a jó, nem ugyanaz. Bo bátorító mosolyt küld felém, majd ott hagy a szobában. Nem tudom mitévő legyek. Mi lenne a legjobb Haeri-nek, az egyértelmű. Viszont mi lesz akkor, ha túl önző vagyok és mégis megteszem azt, amit kigondoltam? Legbelül tudom, hogy rosszul döntök. Az utolsó találkozásunk fényében csakis rossz döntés lehet az, hogy megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot. Emlékszem az arcára, magam előtt látom a fájdalmat rajta és a csalódottságot. Újból fájni fog neki, ha meglát. De akkor sem egyedül szenvedett. Most se lenne másképp.