HAERI

Álmatlanul forgolódom, az óra éjfélt jelez és én nem tudok elaludni. A telefonomat lesem, Jimin válaszát várom már délután óta, de semmi. Hét nem fogadott hívása van tőlem és egyre sem reagált. Az előző éjszakai telefonbeszélgetésünk óta nem tudom, mi van vele. Aggasztott már akkor, de azt hittem, a nap folyamán meg tudjuk majd beszélni.

Olyan volt a hangja, mintha valami borzalmas traumát élt volna át. Mérges vagyok magamra, amiért nem erőltettem akkor a beszélgetést, hanem hagytam, hogy letegye. Lassan kilenc nap telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást és kár lenne azt hazudnom, nem visel meg. Még ha nem is voltunk együtt olyan sokat, hozzá szoktam, hogy ismét az életem része lett. Az ígéretére gondolok, arra, amikor azt mondta, várjak, mert visszajön hozzám. Hittem neki, azóta is hiszek.

A hasamra fordulok, lerúgom magamról a takarót. Párnámba fúrom az arcom és minden erőmmel azon vagyok, hogy elaludjak, de az agyam szüntelen jár. Feljebb tornászom magam, az ablak kilincséhez nyúlok és kitárom azt. Hiába van légkondicionáló a szobában - ebből a szempontból igen szerencsés vagyok, hogy ebbe a kollégiumba kerültem -, talán némi friss levegőtől hamarabb elalszom. Reggel pedig első dolgom lesz felhívni Jimin-t újra.

Pozíciót váltok, jobb lábamat a hűvös falnak döntöm és lehunyom a szemem, ám a telefonom megcsörren, megakadályozva az elalvási kísérletem. Amint meglátom a kijelzőn Jimin nevét, minden eddiginél éberebbnek érzem magam.

- Szia, Haeri - köszön bele fáradt hangon. Milliónyi érzelem suhan át rajtam egy pillanat alatt.

- Miért nem válaszoltál az üzeneteimre? Vissza se hívtál, én aggódtam - hadarom, Jimin félbeszakít.

- Mit csinálsz most?

- Haragszom rád. Fekszem és nem tudok elaludni.

- Akkor talán engedj be - szavai hallatán felülök az ágyba, mint akibe villám csapott. Az ablakhoz lépek, kihajolok rajta.

Ott áll a kollégium bejárata előtt, füléhez tartva a telefonját és engem néz. Nyolc nap. Ennyi telt el, majdnem kilenc és ő itt van. Visszajött.

°°°

JIMIN

Már az ájulással küszködöm, a végtagjaim remegnek, a fejem zsong és a látásom se valami éles. Fél perc se telik el, Haeri futva közeledik felém, szinte átugorva a beléptető rendszert.

- Te...itt...hogyan? - liheg kissé.

Haeri - mint már mondtam-, gyönyörű. De így, pizsamában, kócos hajjal és smink nélkül a legszebb.

- Felmehetnénk? - az arckifejezése megváltozik, amint meghallja a hangom. Aggodalmas ráncokba szalad a homloka, gondolkodás nélkül veszi el a táskámat és nem hagyja, hogy én cipeljem. Szabad kezével megragadja az én jobbom, maga után húz. Meglátom a lépcsőket, panaszosan felnyögök. - Menjünk lifttel.

- Jimin, mi a...?

Ráfogok a csuklójára, magammal rántom a lifthez és megnyomom a hívógombot. Érzem, ahogyan le sem veszi rólam a tekintetét és örülök, amiért még mindig napszemüveg és maszk takar előle. Nem nyújtanék valami bizalom gerjesztő látványt nélkülük. Beszállunk a liftbe, Haeri megnyomja az emelet gombját és az ajtó becsukódik. Alig pár másodperc az út felfelé, mégse vagyok hajlandó elengedni a kezét. Attól tartok, egyedül nem jutnék el a szobájáig.

Végig megyünk a folyosón, a gyér fények is zavarják a szemem. Haeri kinyitja a szobaajtót, előre enged és én hálás vagyok neki. Nem mondok semmit, pedig sok mindent szeretnék. Az ágyához megyek, út közben lerúgom magamról a cipőmet és megadva magam a végkimerültségnek, egyből elnyúlok a friss illatú ágyneműn. Hallom a pakolászását, táskámat az asztalára teszi és az ágy mellé guggol.

- Mondj valamit! - kéri, majd az arcomhoz nyúl és megszabadít a maszktól, meg a napszemüvegtől. Óvatosan megemeli a fejem, leveszi a sapkát is és az ágy mellé teszi őket. - Jimin?

- Reggel mindent elmondok, ígérem - nehezemre esik a beszéd is. Főleg most, ahogy kezd úrrá lenni rajtam a megkönnyebbülés. A testem elernyed, a levegő szabályosan áramlik a tüdőmbe, nem kapkodok utána. - Haeri, aludjunk!

Kis habozás után feláll, kitámasztja az ablakot és felmászik mellém az ágyra. Megint csak ő fekszik a fal mellett. Mondania se kell, rengeteg kérdés kavaroghat a fejében és tudom, néhány óra múlva magyarázatot fogok tudni adni egyre, mert így, hogy mellette fekszem, már szinte minden világos.

Jobb karomat kinyújtom, várva, hogy mellém fészkelje magát. Megteszi, hozzám bújik és én teljesen elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. Rögtön elalszom, mélyen zuhanok a kellemes sötétségbe és több, mint egy hete most először kerülnek el a rémálmok.

°°°

Arra kelek, hogy Haeri próbál kimászni a karjaim közül. Kómásan, sűrűn pislogok, mire megszokom a szobában lévő fényt. Vonakodva engedem el őt, a hátamra fordulok és lassan magamhoz térek. Többször meg kell dörzsölnöm az arcom, a látásom kitisztul, nyújtózkodom. Csukódik a szoba ajtaja, bizonyára Haeri ment ki a mosdóba. Még egyszer kinyújtom elgémberedett végtagjaimat és felülök az ágyon. Az íróasztalon lévő órára nézek, fél tíz. Magamhoz képest - figyelembe véve az utóbbi néhány napot - sokat aludtam, de közel sem eleget.

Leveszem az este rajtam maradt pulóvert, körbe nézek. Reggeli napfény világítja be a helyet, árnyékokat festve a falakra. Haeri illatát érzem és eszembe jut, mennyi aggodalmat okozhattam neki. Mert ő maga mondta, hogy aggódott értem. Az aggódás a törődés egyik fajtája. Boldogság kúszik belém, ez a gondolat megmosolyogtat. Haeri is aggódik értem, pont úgy, mint én ő érte.

- Nem akartalak felébreszteni - lép be a szobába. Pizsamanadrágja rövid, combja közepéig ér, láttatni engedi szép, formás lábait.

- Semmi baj, már többet sikerült aludnom az elmúlt napokhoz képest.

Két pohár vízzel jön közelebb, egyet nekem ad.

- Hogyhogy vissza jöttél? - kérdezi két korty között, szemeivel engem vizslat.

- Ha lett volna elég eszem, előbb jövök.

- Történt valami? A banda...

- Nem a banda miatt vagyok itt, Haeri. Miattad jöttem.

Nézem őt, eszembe jutnak a rémálmok és kis híján félre nyelem a vizet. Rájuk gondolni is kegyetlen, rossz érzések kerítenek hatalmukba és annak ellenére, hogy a mai éjszaka nyilvánvaló okokból volt nyugodt, nem tudok úgy tekinteni az álmokra, mintha meg sem történtek volna.

- Nem egészen értelek - tényleg nem érti, és talán jobb is, ha az álmokról nem beszélek neki. Engem is felzaklatnak, hát még őt mennyire megijeszteném velük. Tudja, hogy az életem nem egyszerű, hiába jár sok pozitívummal.

- Egyelőre maradjunk annyiban, hogy itt a helyem. Sajnálom, amiért olyan későn érkeztem, igazából hirtelen ötlet volt.

- Meddig maradsz? - leteszi a poharat az asztalra, beletúr a hajába. Az ujjaim megrándulnak ettől a mozdulatától.

- Azt hiszem addig, amíg neked rendben van.

Hogy ez hány napot jelent, nem tudom. Haeri szemében látom, hogy szeretne még kérdezni, én pedig azt kívánom, bár minden kérdésére választ adhatnék. Csak annyit tudnék neki mondani, amit az előbb: miatta jöttem, mellette a helyem. Ha valamit biztosan tudok, az ez. Az álmok is megmondták.

BO

Szám elé szorítva a kezem, rohanok a fürdőszobába. A döbbent arckifejezésű Jeongguk-ot ott hagytam az asztalnál, ahol a reggelinket fogyasztottuk. Hallom, ahogy utánam kiabál, de csak sietek fel a lépcsőkön és bevágom magam mögött a fürdő ajtaját.

Az utolsó pillanatban hajolok a wc kagyló fölé, gyomrom azonnal kiadja az egész tartalmát. Elég volt megéreznem hozzá a főtt tojás és a narancslé szagát. Miután minden eltávozik belőlem, kifáradva döntöm fejem a hideg csempének és várom, hogy elmúljon az émelygés.

- Bo? - Jeongguk kopog az ajtón, hangjából süt a nyugtalanság. - Bemehetek?

Megrázom a fejem, bár nem láthatja. Lehúzom a wc-t, megmosom az arcom hideg vízzel és kortyolok is belőle párat. Egy törölközőt szorongatva lépek ki a fürdőből, beleütközve a fiú izmos mellkasába.

- Elrontottad a gyomrod? Gyere, ülj le! Hulla sápadt vagy - beterel a hálószobába, leültet az ágy szélére és mellém helyezkedik. Körkörösen simogatja a hátam, apró puszit nyom a hajamba.

Félek, mi lesz, ha elmondom neki, hogy nem gyomorrontástól vagyok rosszul. Rá nézek, bal keze az arcomra siklik és fürkészve a szememből próbálja kiolvasni a gondolataimat. Itt az idő, nem? Én beszéltem az idő fontosságáról korábban Jimin-nek és most én vagyok az, aki hadakozik vele.

- Jeongguk - suttogom a nevét, könnyek gyűlnek a szemembe. - Kérlek, ne haragudj rám!

- Micsoda? Már miért haragudnék? - kérdezi értetlenül, homlokomra nyomja ajkait és egy kis ideig ott tartja őket. - Ne légy butus!

- Ne haragudj, amiért nem mondtam el előbb! - húzódom hátrébb, hogy ismét a szemébe nézhessek. A gyomrom beleremeg a nyelvem hegyén lévő szavakba. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszik, lehunyom a szemeimet és a bennem növekvő kis életre gondolok. Ő lehetne a második.

Rájövök, nem is Jeongguk reakciójától félek igazán. A kétségbeesésem oka az, hogy talán a múlt megismétli önmagát.

- Bo, mégis mi...?

- Babát várok.