JIMIN

A sikeres landolás után taxit fogunk, bediktálom a címet és közel fél óra városban való kecmergés után eljutunk a lakásig. Amszterdam gyönyörű város és látom Haeri-n is, hogy nem tud betelni a látvánnyal.

Az összes angol tudásomat összekaparom, hogy értelmes beszélgetésbe kezdhessek a férfival, aki a kulcsokat hozza nekünk. Haeri szerencsére besegít, így egy óra tárgyalás, jó néhány aláírás és véglegesítés után csak megtörténik, amire mindketten vártunk: miénk a lakás. Persze ezelőtt számtalan nyomtatványt átküldött nekünk már a pasas, amiket kitöltve kellett vissza küldeni neki és ennek hála, most nem zúdult a nyakunkba annyi papírmunka.

- Holnap el kell intéznünk az ideiglenes lakcímünk bejelentését, nem ártana keresnünk egy körzeti orvost sem, meg... - Haeri sorolja a másnapi teendőinket, de mióta kettesben maradtunk a lakásban, cseppet sem tudok izgulni a következő néhány óra miatt.

A cuccainkat bevisszük a szobába, ablakokat nyitok, hogy friss levegő jusson be. Haeri mögöttem sertepertél, mindent megtapogat, megnéz, mint egy kisgyerek. Már azt hiszem, a nap maradék részére is ez a terve, de aztán megfordulok és látom, ahogy összeráncolt homlokkal áll a szoba - pontosabban a hálószobánk - közepén és engem néz.

- Mi az? Mi a baj?

- Összeköltöztünk. Amszterdamban van egy lakásunk, Jimin és mi összeköltöztünk. Együtt élünk. Egy fedél alatt, mi ketten. El tudod ezt hinni? - a kezdeti sokk, realizálás után Haeri szemei könnybe lábadnak és azonnal ott termek előtte, hogy átöleljem.

- Ugye nem félsz?

- Nem, inkább csak izgulok. Főleg a holnapi nap miatt, az első hivatalos munkanapom a cégnél és remélem leszek annyira jó, hogy elégedettek legyenek velem.

Erre nem mondok semmit. Én egyértelműnek gondolom, hogy oda meg vissza lesznek Haeri tudásától és szakmai szenvedélyétől, ez nem is kérdés. Ő azonban máshogy látja, ezért eltávolodok tőle picit, hogy a szemébe nézhessek.

- Két kezüket összetehetik, amiért őket választottad. Itt nem neked kell izgulnod miattuk, hanem fordítva. Én egyetlen percig sem kételkedem abban, hogy minden rendben lesz.

Arcát a mellkasomhoz szorítja, némán bólogat. Ahogy a haját simogatom, tekintetem a szoba sarkában lévő hatalmas franciaágyra téved és fejben máris teljesen máshol járok. A gondolataim odáig kalandoznak, hogy felavathatom ezt az új helyet Haeri-vel, megmutathatom neki, mennyire boldog vagyok, amiért vele lehetek itt. Meg persze, sok minden mást is.

- Jimin? - egyik keze hátamtól a derekamra csúszik, majd előre és legnagyobb döbbenetemre minden teketóriázás nélkül rám markol. - Te már megint merre jársz?

- Ó, hát én... - szemeiben ugyan azt a csillogást látom, amit valószínűleg ő is lát az enyémben. Az ajkaim sokat sejtető mosolyra húzódnak. - ...azt hiszem, úgy húsz perccel előrébb.

Térdei alá nyúlok és az ölembe kapom, mire hangosan felnevet és a nyakam köré fonja a kezeit. Az ágyig lépkedek vele, gyengéden ledobom rá és fölé mászom.

- Még több, mint tíz órányi repülőút után is ennyi energiád van ehhez? - kuncog a fülembe, ajkaim a nyakán haladnak lefelé.

- Miért, te talán pihennél? - nézek fel rá felvont szemöldökkel. Egy pillanatig úgy tesz, mint aki nagyon gondolkozik, majd vigyorogva vállat ránk.

- Most, hogy így mondod, hirtelen annyi energiám lett... - csókkal hallgattatom el és két kezemmel feje mellett támaszkodom meg, hogy lazán áthúzhassa fejem felett a pólómat.

Szinte minden csókba belemosolygunk, ha nem én, akkor ő. Lassan szeretkezünk, kiélvezve minden egyes percet, nem törődve a holnappal és semmi mással. Egymásra figyelünk, számomra csak ő létezik és szavaival, mozdulataival a tudtomra adja, hogy ez fordítva sincs másképp.

°°°

Három hónappal később

A gépünk tíz és fél óra múlva landol Szöulban. Kai jön ki elénk a reptérre, az autójában vár minket, amint meglát, kipattan a kocsiból és felénk szalad. Elveszi Haeri-től a bőröndjét, segít bepakolni mindkettőnknek a csomagtartóba, majd útnak indulunk haza.

Az út alatt Haeri és Kai megállás nélkül beszélnek, kirészletezik az elmúlt három hónapot, amíg nem látták egymást és örülök, amiért fültanúja lehetek mindennek. Én ülök hátul, kissé elnyúlva az ülésen. Lefárasztott a repülőút, főleg, mivel egy táncóra után indultunk. Lehunyom a szemem, de csak addig, míg Haeri-ék házához nem érünk. Elköszönünk Kai-tól, egy kézfogással megköszönöm a fuvart és felsietünk Haeri szobájába, hogy készülődjünk.

- Talán mégis jobb ötlet lett volna, ha már tegnap eljövünk - ásít nagyot, miközben a ruhásszekrényében turkál. - Lett volna időm fodrászra.

- Nincs neked szükséged rá, így is gyönyörű vagy.

- Haeri! - a lány édesanyja kopogtat be a szobába és türelmetlenül benyit, hogy a lánya nyakába vethesse magát. - Drágám! Úgy hiányoztál!

- Te is nekem, anya. Mikor értél haza?

- Fél perce. Még láttam, ahogy Kai kikanyarodik az utcából. Jimin - néz rám a nő és egyből oda lép hozzám, hogy üdvözlő ölelésébe vonjon. - Hogy mennek a dolgaid Amszterdamban?

- A lehető legjobban - villantok rá egy mosolyt és miután elenged, elkezdem kicsomagolni az öltönyömet.

- Kell segítség?

Gyorsan lezuhanyzok, hajat mosok. Fogkefével a számban megyek ki a szobába és kezdek el öltözködni. Az órára pillantok, még másfél óránk van az esküvő kezdetéig. Haeri elfoglalja a fürdőt, az anyja siet utána és mire magamra kapom a nadrágot és az inget, már a szám szélére szárad a fogkrém.

További fél óra kell, hogy elkészüljünk. Haeri kilép a fürdőből és elakad a lélegzetem a látványától. A haját kontyba fogta, arca két oldalán egy-egy tincs lóg le. Hosszú, halvány lila ruhát visel, amit az édesanyja hozott el a szalonból. Bo Haeri-t kérte meg, hogy legyen a koszorúslánya és hálás vagyok neki ezért, különben nem láthatnám a barátnőmet ebben a csodás ruhában.

- Erre szavak nincsenek - motyogom, a fogkefe kis híján kiesik a számból. Haeri kuncogva sétál hozzám, begombolja az ingem maradék gombjait és segít megkötni a nyakkendőm. Berohanok a fürdőbe, kiöblítem a szám - ami már kiszáradt a fogkrémtől - , és az utolsó pár simítás után késznek nyilvánítom magam.

- Mulassatok jól! - köszön el tőlünk Haeri édesanyja az ajtóban.

Anélkül, hogy megnéztem volna az időt vagy az üzeneteimet, Jin ott vár minket a ház előtt. Rajta kívül Hoseok és Namjoon ülnek az autóban, velünk együtt pont elfogy a maradék szabad hely. Besegítem Haeri-t, hogy ne gyűrődjön meg a ruhája, aztán beülök mellé és elindulunk a templom felé.

Az út persze beszélgetéssel telik, a srácok mindent tudni akarnak az Amszterdamban töltött hónapokról. Haeri hagyja, hogy én beszéljek, de a fiúk nem csak rám kíváncsiak, így neki is mesélnie kell. Húsz perc elteltével megérkezünk, Jin leparkol és mindannyian kikecmergünk az autóból. Rögtön meglátom a szintén öltönyben várakozó Taehyung-ot és Yoongi-t. Mindkettejüknek köszönök, hosszasan elbeszélgetünk arról, mik történtek velünk. Még jó pár ember gyülekezik rajtunk kívül, inkább olyanokat látok, akik Jeongguk-hoz állnak közel. Nem tudom, Bo kit hívott meg az ismerősei közül, legalábbis rögtön nem szúr szemet, hogy még három másik lány ácsorog az épület előtt ugyan olyan lila ruhában, mint amiben Haeri is van.

- Gondolod, hogy mind nővér? - hallom meg Taehyung pusmogását mögülem. Szóval ők együtt dolgoztak Bo-val még régebben. - Szerinted melyikőjük érne rá? Úgy érzem, lázas vagyok.

- Ó, te Isten csapása! - kiált fel Jin drámaian, mire kitör belőlünk a nevetés.

Perceken belül kijön hozzánk egy kék ruhába öltözött nő, aki sejtésem szerint az egyik esküvőszervező, majd szól, hogy bemehetünk és elfoglalhatjuk a helyünket. A koszorúslányok kivételével mind bevonulunk, ők a menyasszonnyal együtt jönnek majd.

Ahogy beérünk a terembe, Jeongguk-ot pillantom meg az oltárnál.

- Ti is érzitek? - kérdezi Yoongi, ahogy leülünk egymás mellé. - A büszkeségre gondolok.

- Igen - válaszol Hoseok és Jin egyszerre. Namjoon nem ül mellénk, ő Jeongguk-hoz megy és mögé áll, ahogy a tanuk szoktak.

Nem lep meg, hogy őt kérte fel a fiú. A múltban történtek után egyértelmű volt, erre a szerepre Namjoon a legalkalmasabb és egyikőnkben sem maradt kétely efelől most sem.

Alig néhány perc múlva halk, lassú dallam csendül fel és mindenki feláll. Egy emberként fordulunk az ajtó felé, ahol Bo sétál be, tetőtől talpig fehérben, lila színű csokorral a kezében. Fátyol takarja az arcát, mögötte a koszorúslányok lépkednek és még mielőtt megérezhetném a könnyeimet, Jin egy zsebkendőt nyújt felém. Pontosabban mindenkinek szétoszt egyet-egyet, előre számító módon.

Jeongguk-ot nézem, aki mély levegőket vesz és próbálja türtőztetni a vonásait. Namjoon támogatóan a vállára teszi a kezét, mire Jeongguk-nál eltörik a mécses és nem bírja tovább, Bo láttán a könnyei megindulnak. Kihúzza magát, megtörli a szemeit és kezdetét veszi az a rész, aminél minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, de ezt egy cseppet sem bánom. Nem rossz értelemben. A szavak, amik elhagyják Bo és Jeongguk száját, valódi értékkel rendelkeznek. Az egymásnak írt fogadalmuk hallatán Taehyung előre roskad, zsebkendőbe temeti az arcát és igyekszik halkan sírni.

Nem veszem le a szemem róluk. Végig nézem, ahogy felhúzzák egymás ujjára a gyűrűt, majd Jeongguk hátra tűri Bo fátylát és megtörténik a csók. Annyi érzelem sűrűsödik belém, hogy legszívesebben hangosan felkiáltanék tőle. Büszke vagyok, boldog és legfőképp nyugodt, amiért elértünk ide. Nem kívánhatnék szebb életet számukra, mindenük megvan, amire vágytak.

A ceremónia után kitódulunk a templom elé, jön, aminek jönnie kell ilyenkor. Bo hátat fordít a népnek, a jelen lévő lányok mindegyike egy helyre tömörül és a következő pillanatban a menyasszony csokra már a magasban van.

- Ha Haeri kapja el... - mondja Hoseok mögöttem, de nem tudja befejezni a mondatát, mert a lányok őrült sikolya félbeszakítja.

Nem Haeri kezében landolt a csokor. Bo egyik volt munkatársnője kapta el és ki az, aki a leghangosabban tapsol neki? Naná, hogy Taehyung. Haeri hozzám sétál, ujjait összefonja az enyémekkel.

- Örülsz, amiért nem kaptam el? - kérdezi, mire lazán átkarolom a vállát.

- Nem egy elkapott csokron fog múlni, hogy megkérem-e a kezed, vagy sem.

- Szóval megteszed?

- Ki tudja? - hülye lennék nem megtenni - teszem hozzá fejben és magamhoz szorítom a lányt, aki az életemet jelenti.

Az esküvőfotós megkér minket, hogy álljunk egy helyre, lehetőleg látszódjon mindenki és mosolyogjunk, mint a vadalma. Úgy teszünk, Haeri-vel együtt a fiúkkal Jeongguk-ék mögé állunk be. Vigyor terül szét az arcomon, a fotós kattint és meg mernék esküdni rá, hogy még soha nem voltam ennél boldogabb.

°°°

Ma még jövök az Epilógussal. :)