JIMIN

A nappali kanapéján ébredek, kintről beszűrődnek a Nap langyos sugarai és a konyhából csörömpölés hallatszik. Lejöttem a szobámból úgy hajnali négy körül, reménykedve abban, hogy majd visszafogok tudni aludni. Ez sikerült is, így a rémálmom előtti órákkal összeadva, összesen négy órát aludtam. 

- Kész a reggeli - anya lép oda hozzám, kisimítja a hajamat a homlokomból. Aggódva néz, leguggol a kanapé mellé, én az oldalamra fordulok. - Ma sem tudtál aludni? 

- Egyre rosszabb - sóhajtom, pihenésképp eltakarom a szemem a kezemmel, hogy ne zavarja a túl erős napfény. 

- Az álom ugyan az?

- Nem egészen. De nem akarok róla beszélni - anya elfogadja ezt, nem erőlteti. Még mielőtt elindulna dolgozni, egy pohár gyümölcslevet tesz a kanapé előtti asztalra. 

Pár percig még fekszem, kinyújtom a kezem a pohárért. Bevillannak az álom részletei, a két vonat találkozása előtti pillanat, mielőtt felriadtam volna. A kezem az emlék hatására megrándul, mintha belém vágna az áram, a pohár gyümölcslé pedig a padlóra ömlik. Rezgő telefonom felé mozdulok, Haeri írt üzenetet.

" Szeretnék ma beszélni veled az éjszakáról. Munka után felhívlak, jó? " 

Ez az üzenet egészen más értelmet nyerne, ha az éjszakát nem azzal töltöttem volna, hogy próbálok megszabadulni a képektől, amik az agyamba égtek arról, ahogy Haeri a síneken végzi. Anya régebben sokszor mesélt az álmairól és azoknak a jelentéséről, egy időben szinte megszállottan bújta az álmos könyveket, ahogy a nagymamám is. De nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy tudjam: ezeknek az álmoknak épp ugyan az a jelentése, mint amitől legbelül félek. 

" Rendben. Vigyázz magadra! "

A válasz után kimegyek a földszinti fürdőbe, keresek egy rongyot és felitatom a padlóra ömlött folyadékot. A konyhába lépve megérzem a palacsinta és mogyorókrém illatát, amiktől inkább hányingerem támad, mint étvágyam. Ez is jellemző volt rám az utóbbi napokban: alig ettem, kávén és fekete teán éltem szinte. Ennek ellenére edzettem, mint az őrültek, hátha attól kifáradok annyira, hogy az álmok még lopva se merészkednek elő, de csak annyit értem el vele, hogy gyenge voltam, szédelegtem. Nyolc nap elég volt ehhez, sikeresen padlóra küldtem magam. Nem, mintha nem ott lennék alapból is.

Mióta a banda szétszéledt és az átmeneti kényszerszünetünket töltjük, nem igazán beszélünk. A csoportbeszélgetésbe általában Namjoon ír, vagy Jin, akik felőlünk érdeklődnek. Választ azonban mindenki adott nekik, rajtam kívül. Úgy gondoltam, nem kíváncsiak rám és jobb, ha meghúzom magam, amíg csitulnak a dolgok. Bár Jin párszor megpróbált elérni telefonon, egyik hívását sem fogadtam és az üzeneteit ugyan megnyitottam, nem adtam rájuk választ. Aligha hoztam jó döntéseket ezeket illetően.

Leerőszakolok a torkomon egy palacsintát és egy kisebb almát, majd úgy döntök, beállok a hideg zuhany alá. Kint nyári hőség tombol, napok óta egy csepp eső sem esett. Bekapcsolom a klímát, kiveszek egy tiszta törölközőt a szekrényből és a fürdőszobába megyek. A szüleim holmijai vannak mindenfelé. Szokatlan ennyi idő után, hogy mással is osztozom a fürdőn, de persze nem zavar. Ez az ő házuk és mindig köszönettel tartozom nekik, mikor haza jövök. Főleg most, ebben a helyzetben. Kerülöm a médiafelületeket, nem olvasok híreket és kritikákat sem. Ha valamit megtanultam az évek során az az, hogy nehéz helyzetekben ezeket jobb elkerülni. 

Nem fecsérelem az időt a fokozatossággal, egyből a hideg vizet nyitom meg és beállok alá. 

- Ó, baszki - szakad ki belőlem, ahogy a bőröm szinte átfagy és egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő. 

Aludni akarok. Még ha a stressz minimálisan le is fárasztana, ez a fajta fáradtság már túl sok volt. Korábban a munka alatt sokszor előfordult, hogy a határaimat feszegettem és épp csak nem ájultam el a színpadon, vagy az előadás előtt-után. De ez más fajta fáradtság, nem pusztán fizikai és lelki. Az érzelmeim is leszívnak, hiszen függök tőlük, kötődöm valakihez, aki miatt aggódom. Akiről rémálmaim vannak, hogy elveszítem azért, aki vagyok. 

°°°

Délután öt körül elnyom a kimerültség. A kanapén fekszem, akárcsak reggel. Látom őt, felém igyekszik. A haja lobog a szélben, gyönyörűbb, mint valaha és az arcán ott van a mosoly, ami csak nekem szól. A nevemet kiabálja, integet felém, de arcáról eltűnik a mosoly és a helyét csalódottság, bánat veszi át. 

- Haeri, mi a baj? - a hangom távolinak tűnik, nem e világinak. Kinyújtom a kezem felé, legalábbis gondolatban, azonban nem történik semmi. Nem látom a testem, csak az ő alakját. 

Az eget betöltik a vihar felhők, villámok és mennydörgések ijesztik meg őt. Elég! Haeri nem szereti az esőt. 

- Segíts! Jimin! - sikolya hasít belém, két sötét alak fogja le és rángatják el előlem, semmit se tehetek. - Miért nem...? Jimin! - tehetetlenül nézem, ahogy kéz fonódik a torkára, a dereka köré, felkúsznak a hasán keresztül a mellkasára. Fojtogatják, elveszik az életét és már érzem is a mindent felülmúló fájdalmat. 

- Ne! - a saját kiabálásomra riadok fel. 

- Szent ég! - anya terem mellettem, belé kapaszkodom. Lihegek, a fejem zavaros és csillagokat látok. Hányingert érzek, reflexszerűen a padló fölé görnyedek, öklendezem, de semmi. - Hívok egy orvost, vagy...

- Ne hívj senkit! - erőtlenül hanyatlok vissza a kanapéra. Nem bírom tovább ezt. 

- Mit hozzak? Mire van szükséged? Drágám, nekem elmondhatod, ha van valami, együtt kitaláljuk...

- A telefonom...hol van? - anya hátra nyúl az asztalhoz, a kezembe adja a készüléket. Két nem fogadott hívást is jelez, Haeri próbált elérni nemrég. 

Mélyen beszívom a levegőt, többször egymás után és átgondolom, mi mást tehetnék. Eszembe jutott már ez, hogy talán ilyen egyszerű lenne a megoldás. A nevét nézem a kijelzőn, győzködöm magam, miszerint létezhet más kiút ebből. Ha minden nap beszélnénk, ha láthatnám legalább kamerán keresztül, hogy valóban jól van-e, az megnyugtatna. Nem. Az agyam tudta, ez nem lenne elég. Lehetséges, hogy tényleg elveszítem? Így fog megtörténni? Nem elég a banda szétszéledése, a pletykák és a távolság, amivel küzdök. Ez is hozzá csapódik, rettegésben tart már csak a gondolata is. Ha olyan sok mindent veszítek, őt miért? Azt mondtam, vissza megyek hozzá, hogy várjon meg. Miért kellene ennek akkor történnie, mikor a banda is újra összeáll? Miért kellene várnom addig? Hisz ezt a hibát már nem egyszer elkövettem. Túl sokat vártam. 

- Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig voltam csak itthon veletek - nézek anyára, aki még mindig aggódva, könnyes szemekkel figyel. 

- Hogy érted ezt? 

- Vissza kell mennem Szöulba. 

- De hát miért? - anya kérdésétől megint megtámadtak az emlékek. Összeszorítom a fogaimat, nehogy kitörjön belőlem a tehetetlen zokogás. Már nem lett volna erőm hozzá. 

- Mert ott a helyem.