Korábban, az előadás vége után

JIMIN

Szorosan Haeri mellett lépdelek le a lépcsőkön, egyetlen pillantást sem pazarolva a körülöttünk lévő fotósokra, se senki másra. Kai leválik tőlünk, ketten sétálunk tovább a kollégiumig. Rendesen érzem az öt pezsgő hatását, többször is megdörzsölöm az arcom, mert zsibbad a bőröm a testem egész felületén. Haeri-től kicsit lemaradok, egyenletes, sietős lépteire fókuszálok. Gyönyörűek a lábai, formásak és szeretném, ha azokkal fonná körül a derekam.

Fejezd be, Jimin! Ennek most nincs itt az ideje. Nyeld le a perverz gondolataidat, ez egy komoly beszélgetés lesz.

Leveszem az öltönyöm felső részét, a nyakkendőmet kikötöm, de még így is izzadok. Haeri kétszer lecsippantja a belépőkártyáját, hátra pillant rám, hogy követem-e. Először a lépcső felé megy, aztán meggondolja magát és inkább liftet hív. Hiába csinos, a cipőben bizonyára fáj a lába és alig várja, hogy levehesse.

Mikor kiszállunk a liftből, nehezemre esik levegőt vennem. Tudatosul bennem, hogy most kimondásra kerülnek az eddig elhallgatott információk és nekem is választ kell adnom Haeri-nek, mert Kai elmondása szerint nagyon is aggódik amiatt, vajon vele mennék-e. Abban a jó egy órában bőven volt időm ezen agyalni és hadd ne mondjam, mennyire idiótának éreztem magam.

A szobába belépve egyből az ablakhoz megyek, kinyitom és behúzom a sötétítő függönyt, hogy a Nap meleg sugarai a lehető legkevésbé jussanak be. Hallom, ahogy Haeri fájdalmas nyögéssel szabadul meg a cipőjétől, majd megfordulok és akkor már a harisnyáját húzza le. Ha nem ebben az őrjítő helyzetben lennénk, még segítenék is neki benne, de jobbnak érzem, ha távol maradok, amennyire a szoba ezt lehetővé teszi. Egy szót se szólok, várom, hogy Haeri kezdjen bele, mert amúgy fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő kérdés első körben. Láthatóan ő ennek az ellentétét várja, de el kell szomorítsam, mert továbbra se adok ki egy árva hangot sem.

- Mit gondolsz, vagy annyira józan, hogy beszélni tudjunk? - a haját magasra köti, aközben pillant rám óvatosan.

- Sosem voltam józanabb - a hangom rekedt, a kelleténél türelmetlenebb. Hová sietek? Úgyis megtörténik ez a beszélgetés, hiszen már elkezdődött. A józanság fogalmától ugyan távol állok, de képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni. A sok évnyi hajtás utáni pihenések nagy része abból állt, hogy a srácokkal alkohol társaságában oldódtunk fel. Ettől az öt pohár pezsgőtől csak a szoba forog velem picit, na meg, a gondolataim más vizekre kalandoznak.

Haeri mély levegőt vesz, én pedig visszatartom. Ki fogja mondani. Most.

- Kaptam egy ajánlatot egy Holland kutatóállomástól. Az igazgatójával beszéltem az előadás után. Szeretnék, ha náluk tölteném a gyakorlati időmet és a válaszomat várják. - naná, hogy szeretnék. Ki ne szeretne egy ilyen - a választott szakmája iránt szenvedélyesen rajongó - kitűnő tanulót? A munkáltatók álma ez a lány. Meg az enyém.

- És te mit szeretnél? - a hajamba túrok, ezzel is palástolva ideges kézremegésem.

- Még nem döntöttem.

- Ez a döntéstől független kérdés volt. Mit szeretnél, Haeri? Azt már csak tudod, hogy mennél-e vagy maradnál.

Zavarba jön a szavaimtól, még inkább idegesebb lesz és azonnal megbánom, hogy megittam azt az öt pohár pezsgőt. Sokkal élesebb a hangnemem, ami látszólag nem segít neki ebben a stresszhelyzetben. Mégis, ugyan úgy türelmetlenül várom a válaszát, mert azt remélem, valamivel határozottabbá vált az igazgatóval folytatott beszélgetése után.

- Mennék is, meg maradnék is.

- Miért? Mi tart vissza? - én?

- Félek, hogy nem vihetnék magammal mindent.

Újból meg kell dörzsölnöm az arcom, hogy a zsibbadás alább hagyjon. Nehéz, fáradt sóhaj hagyja el a szám, de nem ő fáraszt le, csupán ez az idegőrlő szituáció. Eszembe jut Jin, aki ugyan azt mondta, mint Kai: ne álljak Haeri döntésének útjába. Bárhogy is lesz, két választási lehetőségem van, nincs arany középút.

- Csak arra gondolj, amit el szeretnél érni. Ne befolyásoljon semmi más, mert a jövődről van szó és nem engedheted, hogy bármi is visszatartson.

- Nem akarok közted és Hollandia között dönteni, Jimin - fájnak a szavai, mármint nem nekem, hanem saját magának okoz velük fájdalmat. A tudat, hogy miattam szenved ennyire a döntésképtelenségtől, keserű ízt eredményez a számban.

Miért vagyok ilyen? Miért nem tudok egyszer végre sodródni az árral, beleveszni a folyamba és hagyni, hogy magával vigyen, ahová akar? Elfogadni azt. Mi kötne ide a banda feloszlása után? Szöul nem a szülővárosom, de még csak nem is itt tanulok, mint más velem egykorú. Ha a banda nem lenne, valószínűleg én sem lennék itt. De vajon vissza tért volna Haeri az életembe? Mi van akkor, ha már csak ő kötne ehhez a városhoz, semmi más? Ha tőle függnék, rajta állna, hol maradok és hová megyek. Az a doboz az ágyam alatt engem várt. Okkal találtam meg és az indok, ami miatt még most is itt vagyok, holott akár haza is mehetnék, az Haeri. Lehetnék a kollégiumunkban, ismerkedhetnék másokkal, nem kellene attól tartanom, hogy egy nyilvános egyetemi rendezvényen valaki felismer és híre megy az ott tartózkodásomnak. De nem máshol vagyok, hanem itt, vele. Az ő szobájában vagyunk és ha lehetnék máshol, nem akarnék. Mellette a helyem, mert mellette akarok lenni.

- Én sem akarom. Ezért mondtam, hogy hagyd figyelmen kívül a külső, zavaró tényezőket.

De áldozatokat hozni kell. Jin-nek igaza volt, Haeri boldogsága az enyém is és ha ahhoz ez kell, akkor ez lesz.

- Te nem csak egy zavaró tényező vagy - emeli meg a hangját, mire az én arcom is indulatoktól torzul el. Nem használhat engem kifogásnak.

- De igen, ebben a helyzetben pont az vagyok és ez így van jól. Beletelt némi időbe, míg beláttam, hogy ezeket a döntéseket egyedül neked kell meghoznod és én vagy alkalmazkodom hozzájuk, vagy ennyi volt. Nem kérem, hogy miattam maradj. Képtelen vagyok rá. Azt szeretném, ha boldog lennél és ha a boldogságodhoz Hollandia kell, akkor az kell. Viszont ha elmész, nem hagysz más választást.

Az utolsó mondatom nagyobbat üt, mint gondoltam volna. Haeri összerezzen, a szája mozog, de hang nem jön ki rajta.

- Mi? Más választást? Vagyis ha én elmegyek, akkor te...

Így van. Nincs miért itt maradnom, ha ő nem lesz. Haza pedig nem mehetnék, mert mindvégig úgy érezném, hiányzik belőlem egy darab. Utálom magam, amiért az időpocsékolást amolyan hobbiként űzöm mostanában. Rengeteg idegtépő perccel lehetnék szegényebb, ha korábban elismerem, ami olyan rohadtul nyilvánvaló: ha ő elmegy, vele tartok.

- Akkor én is megyek veled.

A testtartása azonnal megváltozik. Megfordul a fejemben, hogy oda ugrok hozzá és elkapom, mert úgy tűnik, mint aki menten összeesik. Nem erre a válaszra számított és kivételesen sikerült kellemesen meglepnem őt. Nem bírom tovább. Mielőtt folytatnám, elé lépve két kezem közé fogom az arcát és apró csókot adok a homlokára.

- Melletted leszek, bárhová is mész. Még egyszer nem követem el azt a hibát, amit régen. Csak azt szeretném, ha azért és úgy hoznál döntést, mert te azt akarod. Ha itt maradsz, akkor itt leszünk, ha pedig mennél, hát keresünk egy lakást magunknak Hollandiában. Nyilván közel a kutatóállomáshoz, hogy ne kelljen olyan korán kelned... - igen, ez így nagyon is jól hangzik. Sőt, pont olyan, mint ahogy a jövőmet elképzeltem vele, csak némi apró változással. Ekkor már sír, remélhetőleg csak az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

- Sajnálom, amiért nem mondtam el korábban. Még most sem biztos semmi - motyogja a mellkasomba.

- Majd alakul. Nem kell sietni. Ó! - egy röpke másodperc alatt megjelenik a fejemben egy kép róla, ahogy fehér laborköpenyben van. Le kell hunynom a szemeimet, hogy rendezzem a bennem fellobbanó vágyat. Miért találom ezt a gondolatot annyira szexinek?

- Mi az?

- Elképzeltelek fehér köpenyben. Tetszik.

Felnevet, amitől a körülötte eddig jelenlévő szürkés vibrálás eltűnik, az arca ragyog. Apró kezei felkúsznak a felkaromra, az én ujjaim a ruhájának nyakrésznél bíbelődnek, elnyomok egy feltörni akaró morgást.

- Tartozom egy vallomással - elterelem a témát, nehogy túl hamar teperjem le. - Lehet, hogy megharagszol.

- Hát, semmi sem kizárt.

- Pár napja beleolvastam a professzoroddal folytatott levelezésedbe.

Látom, ahogy felfogja, amit mondtam. A következő pillanatban tenyere a karomon csattan, amitől muszáj hangosan nevetnem.

- Park Jimin! Remélem szégyelled magad. Miért olvastál bele? - még jobban magamhoz húzom.

- Nem volt szándékos, csak megakadt a szemem az egyik üzenet tárgyán, a többi meg már történelem.

- Nagyon vicces kedvedben vagy - vonja fel a szemöldökét.

- Ha szégyellem magam picit a kedvedért, megenyhülsz? - kérdezem, szemeim az ajkaira tévednek és közelebb hajolok hozzá.

- Nem hinném, hogy beérem annyival.

Számat az övére nyomom, alig egy pillanatra, majd újra eltávolodok tőle. Két sort gombol ki az ingemen, ezzel libabőrt eredményezve rajtam mindenhol.

- Sebaj, vannak más alternatívák a fejemben.

Neki nyomom a falnak, bal kezem a derekára tapad, míg jobbal megtámaszkodom a feje mellett. Szemében ott csillog a boldogság, amit látni akartam. Jelen van benne és azt hiszem, egy jó nagy bocsánatkéréssel egybe vegyített köszönettel tartozom Jin-nek és Kai-nak is. Minden más érzésem eltörpül amellett a boldogság mellett, amit most érzek. Ami az övé, az az enyém is.

Megcsókolom, testemmel teljesen a falhoz préselem és jóleső sóhaj hagyja el a szám, mert mindenhol érzem őt, már amennyire a ruhák ezt engedik. Az ajkaink elnyílnak, a csók mélyebbé válik és már nem aggódom. Nincs miért. Ha ő még nem is, én már döntöttem.