5 nappal később

JIMIN

A napok ugyan úgy teltek. Ideiglenesen vissza költöztem a kollégiumba, egyeztettem a többiekkel és végül abba maradtunk, hogy búcsúkoncertet adunk kereken egy hónap múlva. Jeongguk szeretné, ha nem húznánk túl sokáig, mert a lehető legtöbb időt akarja Bo mellett tölteni, akit igencsak megvisel a terhességének korai szakasza. Rosszullétektől, hirtelen étvágytól, majd étvágytalanságtól szenved és sokszor a legváratlanabb pillanatokban jön rá a fáradtság. 

Mindezek után elérkezett a mai nap, ami történetesen Haeri nagy napja. A szállodai szobában töltött délelőtt óta nem került szóba köztünk az, ami ránk várhat. Ott, akkor kicsit elszólta magát, de nem kérdeztem rá, nem faggattam, hogy mire célzott. Nem tudta, viszont én tudtam és megfogadva Jin tanácsát, csöndben maradtam. 

A kollégiumi szobájában készülődünk. Egy fekete öltöny veszek fel, holott kint tombol a nyár és csak remélni merem, hogy az egyetem épületében nem lesz annyira fullasztóan meleg. Miközben a nyakkendőmet kötöm, Haeri megköszörüli a torkát, jelezve, hogy megfordulhatok. Rögtön elmosolyodok, ahogy meglátom. A térdéig érő ruhája remekül áll rajta, kiemeli csípője vonalát és nem takarja el a lábait, csak épp annyira, hogy felébressze az ember kíváncsiságát. A ruha ujja csipkézett, haja a vállára omlik és a magassarkújában még inkább elveszi az eszem. Oda lépek hozzá, bal karomat dereka köré fonom, magamhoz húzom egy gyors csókra. 

- Lélegzetelállító vagy. 

- Ami azt illeti - nyúl a nyakkendőmhöz és megigazítja. - Ez rólad is épp úgy elmondható. 

A telefonja megcsörren, sejtem, hogy a Kai nevű srác hívja. Miután megbeszélték, hol találkozunk, elindulunk az egyetem felé. Nehezen bírom abba hagyni a forgolódást, nem követ-e minket valaki, de Haeri nyugtatóan rászorít a kezemre. Mert igen, kéz a kézben vonulunk végig az egyetem és a kollégiuma közötti területen. Ahogy rásandítok, újra és újra végig nézek rajta. Kihúzom magam, büszkén feszítek mellette, arcomon levakarhatatlan vigyor. A vihar előtti csend kifejezés jellemez minket. 

Haeri magasba emeli a kezét, int és Kai közeledő alakjára leszek figyelmes. A srác most kivételesen nem kötényben, hanem egy sötétkék zakóban lép elém. Kezet nyújt, biccent és én viszonozom a gesztust. Nem felejtem el, hogy ő volt az, aki szándékosan féltékennyé tett, ezzel elérve mindhármunk célját. Kai okos, ez már ránézésre is egyértelmű. 

Hárman sétálunk be az egyetem hatalmas ajtaján és szinte azonnal, puszta megszokásból az arcom elé emelem a kezem. Haeri észreveszi ezt a mozdulatot, kíváncsian néz, de nem szól érte. Szakmai ártalom, mert már messziről meglátom a fotósokat, akik ugyan most nem rám kíváncsiak, mégis gyomorgörcsöt idéznek elő bennem. Ma sok kép fog készülni a rendezvényről, minden jelenlévőről akár több száz és én is rajtuk leszek. Magamban fohászkodom, hogy a jelenlétem ne rontsa el Haeri előadását, nem akarok feltűnést kelteni. 

- Nagyon feszengsz - súgja oda nekem. 

- Talán jobb lenne, ha én valami eldugottabb helyre ülnék - mondom, közben kikerülök egy fotóst, aki az arcomba tolja a kameráját. 

- Szerintem menjünk fel az első emeletre, onnan egyrészt elég jó lesz a kilátás a kivetítőre, másrészt a fotósok a lenti kavalkádot veszik majd célba - ajánlja fel Kai, mire beleegyezően bólintok. Haeri-t magam felé fordítom és egy csókkal kívánok neki szerencsét, majd Kai után megyek a lépcsők irányába. 

A srác nem beszél hozzám kezdetben, csak akkor váltunk szót, mikor felérünk az első emeltre és kiválasztjuk a helyünket. 

- Mondanám, hogy ne haragudj, a múltkoriért, de nem mondom - fordul felém a székével. 

- Ne is. Csak jót tett nekünk a kis akciód. Köszönettel tartozom érte. 

- Én azzal is megelégszem, ha boldoggá teszed - bök a fejével a lenti forgatag felé. Haeri egy idősebb emberrel - gondolom a professzorával - elegyedik szóba, figyelmen kívül hagyva a körülötte ugráló fotósokat. 

- Hidd el, én is azt szeretném, hogy boldog legyen. 

A lenti székek hamarosan megtelnek, öltönyös férfiak és kosztümös nők helyezik magukat kényelembe. Mellettünk két idős nő ül le, aminek örülök. Nem igazán látok rajtunk kívül velünk egykorúakat. Az egyetem igazgatója beszédbe kezd, kiemelve a fontos dátumokat és célokat a jövőbeli kutatásokat illetően, amit az egyetemen végeznek majd. A szót átadja a Természettudományi kar dékánjának, aki több, mint tíz perces monológgal lassítja le az időt. Tekintetemmel Haeri-t keresem, meg is találom hamar. Kitűnik az emberek közül, nekem legalábbis olyan, mintha valami fényes aura lengné körül. Vonzza a szemem és a bennem lévő feszültség enyhül, miközben őt nézem. 

A dékán befejezi a mondandóját, Haeri professzora veszi át a szót és röviden elmondja, miért pont Haeri-t választotta a következő előadás megtartására. Még messziről is látom, ahogy belepirul a szavakba, mikor a professzor a tanulmányi eredményeit és versenyeken való helyezéseit sorolja, kiemelve az igencsak kitűnő átlagát. Végül hozzá teszi, hogy reméli, Haeri vagy az egyetemen, vagy a Holland partnercégek egyikénél végzi a gyakorlatát, mert mindkettő számára nagyon kedvező jövővel segítené őt. Erre ökölbe szorul a kezem, amit Kai észrevesz. 

- Higgadj le! 

- Ne szólj bele olyanba, amihez semmi közöd! - mordulok rá ingerülten. 

- Akkor azért avatott be engem a dolgokba, téged meg nem, mert semmi közöm hozzá? 

Rákapom a tekintetem. Kai arca kifejezéstelen, szavai mögött semmi hátsó szándék nincs, csupán egy tényt közölt. Idegesebb leszek a tudattól, hogy ő tud erről az egész Holland-témáról, míg én egy titokban elolvasott levelezésből tudtam meg. 

- Haeri el akarja mondani neked, csak a megfelelő időre vár. Szerintem ma eldől, mi lesz. Azok a nagy emberek ott lent úgy méregetik őt, mint a keselyűk. 

Kai jól mondja. Miközben Haeri a mikrofon elé lép, az első néhány sorban ülők egy emberként hajolnak előrébb, rendesen figyelni kezdenek. A figyelmük középpontjában pedig a lány áll, aki kissé lámpalázasan igazgatja a szoknyáját, majd még egyszer felnéz rám és belekezd az előadásába. 

HAERI

Gondolkodnom sem kell, a szavak maguktól hagyják el a számat és a jól betanult szöveget mondom. A színpadra irányított fényektől korlátozott a látóterem, de az első emeletre tökéletesen fellátok és biztos vagyok benne, hogy ezt Kai is tudta, mikor felhozta az ötletet. 

Rátérek az előadásunk fő témájára, a tengeri élővilág fontosságára és veszélyeztetettségére. Hol a kivetítőt nézem, mutogatva adok nyomatékot mondandómnak, aztán vissza fordulok a közönség felé. Közel öt perc telik el, amikor az első hibát elvétem. Belenézek az egyik elsősorban ülő igazgató szemébe és megbicsaklik a hangom. Alig észrevehető hullám söpör végig a termen, a lábaim megremegnek és kényszerítem magam, hogy ismét a projektor felé nézzek. A fejem ekkor teljesen kiürül, a betanult szöveg maradéka elveszik és ott állok a színpad közepén megnémulva. 

Kétségbeesek, a professzorra nézek, aki ugyan olyan értetlen arccal bámul rám, mint mindenki más. 

Haeri! Mi a fene ütött beléd? Tudod a szöveget, akkor mondjad végre! Ne foglalkozz senkivel! Mintha itt sem lennének. A jövődre koncentrálj, az a tét! 

Egy örökkévalóságig tart, míg újra meg merek fordulni és felnézek az első emeltre. Hirtelen megváltozik körülöttem a légkör, nem érzékelem a meleget, nem vakítanak el a reflektorok. Jimin-t nézem, csakis ő rá összpontosítok, egyedül őt látom.

- ...a veszélyeztetett fajok, mint például a... - megtalálom a hangom. Jimin megkönnyebbülve dől hátra a székén, egy mosolyt villant felém. 

További tíz percig tartom az előadást. A végén meghajolok, kényszeres vigyorral fogadom a tapsot és lesietek a színpadról. 

- Ahn kisasszony! - valaki utánam szól, nem foglalkozom vele. A lépcsők felé rohanok, már amennyire magassarkúban képes vagyok rá. 

A fordulóban ütközöm bele Jimin-be, aki azonnal ölelésbe von és a hajamba csókol. Kerülget a sírás, de nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Kai jelenik meg a lépcsősor tetején, vidáman int, aztán arcáról rögtön lefagy a mosoly. 

- Ahn kisasszony! - hallom újra ugyan azt a hangot. Megfordulok, egy fehér öltönyös férfival találom szembe magam. Be sem kell mutatkoznia, sok évnyi rajongásom a tengerbiológia iránt kisegít. Az egyik legnagyobb kutatóállomás főigazgatója áll előttünk és a gyomrom összeugrik a gondolatra, vajon mit fog mondani. - Hadd gratuláljak az előadásához! 

- Köszönöm, uram. Megtiszteltetés, hogy Ön is itt van - mondom, hangomban idegesség bujkál. Jimin kicsit oldalra lép, ezzel is meghagyva a teret, amit bár ne tenne. 

- A professzora már bizonyára átküldte Önnek a nálunk induló pályázatok listáját. Ha megengedi, ismertetném Önnel a részleteket egy pohár pezsgő mellett - kedvesen mosolyog rám, már-már úgy, mint aki elkönyvelte a sikerét. - Mondanom sem kell, remélem belénk fekteti majd a bizalmát és nálunk tölti el a következő szemeszterében lévő gyakorlati idejét. 

Félve nézek Jimin-re. Az arcáról nem tudok érzelmeket leolvasni, miután minden egyes szót tisztán hallott. Csak egy röpke fél mosolyt küld felém, majd még egyet hátrébb lép. Kai leér hozzánk, Jimin vállára teszi a kezét és maga után tereli. Összeszorul a torkom, ahogy őket nézem, miközben távolodnak. 

- Akkor hát, velem tart? - kérdezi az igazgató várakozás teljesen. Utoljára nézek arra, ahol Jimin és Kai eltűntek a szemem elől, majd erőltetett mosollyal az arcomon indulok meg a férfi után.