JIMIN

Szótlanul állunk a liftben, még akkor sem beszélünk, mikor kilépünk a folyosóra és a szobám felé haladunk. Izzad a tenyerem, ahogy a zárba illesztem a kulcsot. Kitárom az ajtót, előre engedem Haeri-t. Nem ül le az ágyra, de még az ablak melletti kis fotelba se. Leveszi magáról a sapkát és a maszkot, karba tett kézzel támaszkodik az ablakpárkánynak és engem néz.

Nem tudom, mit mondjak, vagy, hogy hol kezdjem. Aztán rájövök, hogy a bocsánatkérés itt felesleges, hiszen tudott Ayla-ról, csak a mocskosabb részleteket nem árultam el neki korábban. Mégis zavar, hogy ennek az egésznek az előbb fültanúja volt.

- Sajnálom, amiért hallanod kellett.

- A legkevésbé sem érdekel. Nem azért vagyok itt, hogy ilyen semmitérő dolgokról beszéljünk.

- De amit Ayla mondott...

- Nem érdekel Ayla, Jimin. Miattad vagyok itt, azért jöttem, mert melletted a helyem a nehéz időkben. Valami történt tegnap, igaz?

Ledermedek, a lábaim zsibbadni kezdenek és a számat összepréselem, nehogy kiszakadjon belőlem egy fájdalmas káromkodás. Új és egyben rossz szokásommá vált a szitkozódás. Egyik lábamról a másikra nehezedve sűrűn bólogatok.

- Sok minden történt.

- Szeretnél beszélni róluk?

A szemébe nézek, egy pillanatra úgy érzem, mázsás súlyok nehezednek a vállamra és húznak lefelé, mígnem már fuldoklom a ki nem mondott szavak okozta nyomástól. Így hát nem húzom tovább, kimondom hangosan, a tegnapi megbeszélés után először:

- A banda feloszlik.

Furcsán hangzik a számból. Először azt hinné az ember, valami rossz poénnak szánom, mert az ajkam megrándul közben, mintha el akarnék fojtani egy mosolyt. Haeri leereszti maga mellé a kezeit, arcán döbbenet látszik és elakad a szava. Nem erre számított, sikerült meglepnem. A másodperc tört részéig azt hiszem, örül neki, de csak addig. Aztán az arckifejezése megváltozik, a homlokán megjelennek az aggodalmas ráncok, száját összeszorítja és látom, hogy toporog egy helyben, nem tudja eldönteni, közelebb jöjjön-e, vagy sem. Mintha azt mérné fel, mikor akadok ki a saját szavaim jelentésétől.

- Fel fog oszlani a banda, ennyi volt - szólalok meg újra, máshogy megfogalmazva korábbi kijelentésem. - Hét év után vége.

- Jimin... - most lép egyet előre, épp csak egy karnyújtásnyira áll meg előttem. A torkomat könnyek szorongatják, pedig azt hittem, tegnap kisírtam magam a többiek előtt. Haeri előtt kimondani ezeket a szavakat viszont teljesen más. Különböző érzelmek kerítenek hatalmukba, már-már ijesztően sok támad meg egyszerre. Megkönnyebbülök, amiért már tudja. Izgulok, hogy mi lesz így a jövőnkben. Félek, mert magam sem értem, miért csak hét év jutott nekünk. Ugyanakkor boldog is vagyok, mert annak ellenére, hogy nem értem, tudom, hogy igen, ez most a mi időnk.

- Jól van ez így, Haeri - könnyek folynak le az arcomon. Ezt látva áthidalja a köztünk fenn maradó maradék távolságot, két kezét az arcomra simítja. Csukott szemmel döntöm a homlokom az övének, magamhoz szorítom és amennyire csak lehet, szorosan hozzá préselődök. Támaszt keresek benne, szeretném, ha egyben tartana.

- Engedd ki, ne tartsd magadban! - motyogja a mellkasomba.

Ekkor mintha végleg elveszteném az uralmam magam fölött. Arcomat vállába rejtve zokogok fel hangosan, testem egészében remegek és a ruháját markolom, mert úgy érzem, ha nem teszem, darabokra hullok.

°°°

Az ágyban fekszünk. Én hátulról ölelem át őt, ujjai alkaromat cirógatják. A szoba sötétbe borult, lehúztuk a redőnyöket és a függönyt is behúztuk. Haeri kérdéseket tesz fel a bandával kapcsolatban, én mindegyikre választ adok neki. Megismertetem vele a körülményeinket, a lehetőségeket, az elmúlt időszak döccenőit és, ahogy ezeket mesélem neki, egyre inkább megnyugszom.

- Lesz búcsúkoncertetek? - kérdezi kis hallgatás után.

- Még nem döntöttük el, de szerintem tartozunk ennyivel a rajongóknak. Nekik köszönhetjük, hogy idáig eljutottunk.

Haeri mocorogni kezd, átfordul a másik oldalára, szembe fordul velem. Két ujja közé csippenti egy hajtincsem, elgondolkodva sóhajt.

- Szeretnék én is ott lenni majd.

- Tényleg?

- Igen. Sose néztem meg egyetlen koncertfelvételeteket sem. Épp ezért látni akarlak most, élőben a színpadon.

Rajtam a sor, hogy meglepődjek.

- Komolyan? Még egyszer sem láttál fellépés közben?

- Nem láttalak. Féltem, hogy túl fájdalmas lenne. De már rájöttem, nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy szembe megyek az elhatározott döntésemmel, miszerint haragudnom kell rád. Mert haragudni akartam. Azonban...

Közelebb fészkelődik, bebújik az ölelésembe és lélegzetét a nyakamon érezem meg újból.

- Most majd' szétszakadok a büszkeségtől és remélem megérted, miért nem...

Elhallgattatom egy csókkal, nem kell befejeznie, amit mondani akar. Értem én őt szavak nélkül is. Mikor elválunk, hátra simítom a haját és egy puszit nyomok a halántékára. Az ajkaim még elidőznek azon a kis területen, mikor Haeri újból megszólal.

- Szeretnék veled maradni. Haza menni veled, élni a hétköznapi életet és bepótolni a kimaradt éveket.

HAERI

Ahogy a szavak elhagyják a számat, tudatomba kúsznak a levelezések és még közelebb helyezkedem hozzá. Kai figyelmeztetett, hogy ne késlekedjek és avassam be Jimin-t, de túl korainak érzem, hiszen még semmi sincs konkrétan kimondva. Nem döntöttem, nincsenek részletek, csak távoli tervek, lehetőségek, amiket megkaparinthatok és amikre mindig is vágytam. De mi van, ha a terveim változnak? Ha az idő múlásával mások lesznek a céljaim? Ezekkel a régi Haeri is elégedett lenne?

- Nem kell majd rejtőzködnünk - a hajamba beszél, apró csókokat nyom fejbőrömre. - Egy kis ideig még nehézkes lesz minden, de aztán abbamarad.

- Túl leszünk rajta.

- Nem megyek sehova, Haeri - feljebb tornázza magát, hogy az alkarjára támaszkodhasson, így engem a hátamra görget és fölém hajol. - Nélküled nem.

- És, ha nekem mennem kell? Ha én mehetek? - kérdezem félve, többet is elárulva ezzel, mint akarok.

Jimin csöndben van, lehajol arcomhoz orrát az enyémhez érinti. Mélyen beszívja a levegőt, érzem, ahogy megremeg felettem és jobb tenyerem izmos felkarjára csúszik. Válaszolj, Jimin! Kérlek szépen!

A szavak a nyelvem hegyén vannak, már szinte majdnem kimondom őket, de ajkait az enyémekre nyomja és nem hagyja, hogy beszéljek. Most az egyszer bánom is, meg nem is. Hajába túrok, így tartva közel magamhoz, míg ő elmélyíti a csókot és bal tenyere derekamra simulva pihen meg rajtam.

Az előadás napján elmondom neki. Úgy döntök, addig még várok és hagyom, hogy sodródjunk. Az ő életében is nehéz időszak következik, még ha el is fogadta a dolgot, akkor is meg fogja viselni. És én? Ha Hollandiára gondolok, egyszerre érzek örömöt és visszakozást.

- Min töprengsz ennyire? - kérdezi Jimin, megszakítva a csókot, amit az utolsó pár másodpercben a gondolataim miatt nem is viszonoztam.

Kezeimet levezetem a derekára, onnan fel a hátára és a nyaka mögött kulcsolom össze az ujjaimat. Még van idő. Még egy pici maradt.

- Csak azon, hogy szeretlek - az utolsó szó hallatán elakad a lélegzete. Szeretni foglak akkor is, ha mégsem akarsz majd velem jönni.

- Én is szeretlek, Haeri.

Ugyan hallottam már ezt tőle, de most sokkal inkább megérint. Mielőtt elsírhatnám magam, megemelem a fejem, hogy az ajkaira tapadhassak és ha átmenetileg is, de elfeledhessem a jövő bizonytalanságát. Ott folytatjuk a csókot, ahol az előbb abba hagytuk és engedem, hogy az érzéseim magukkal ragadjanak.