JIMIN

A sötét lépcsőforduló egyik fokára ülök, fülemhez szorítom a telefont, hogy a lehető legjobban hallhassam őt. "...de valami hiányzik." 

- Szia - elképzelem, ahogy mosolyogva beleköszön a telefonba. 

- Szia, szülinapos.

- Ugye nem zavarlak? - sose zavartál, sose zavarsz.

- Nem.

- Jimin - a hangja megváltozik. Átfogom egyik kezemmel a térdeimet, a sötétben a plafon felé meredek és visszatartom a levegőt. Tudom, hogy mi következik. - Mi történik velünk?

- Sajnálom, amiért a születésnapodon miattam vagy szomorú. Ennek a napnak különlegesnek kellene lennie számodra. 

- Különleges is, most már. Tudsz válaszolni a kérdésemre?

Sokáig csöndben vagyok. El is emelem a telefont a fülemtől, hogy megnézzem, vajon Haeri letette-e, miközben én a gondolataimat próbálom összeszedni. 

- Egyszerre akarlak eltaszítani és el nem engedni. Ez történik. Magam sem tudom mi ütött belém, de így látom helyesnek. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék az életed részese maradni, csak kimászok belőle, amennyire szükséges. 

- Miért lenne szükséges? Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? 

- Úgy tűnt, nehezedre esik, hogy közelebb engedj magadhoz azok után, ami velünk történt és ahogyan történt. Megértem, kettőnk közül te sérültél jobban. Épp ezért...

- Azt hiszed azzal segítesz, ha megint eltűnsz? - szól közbe dacosan. - Mi van, ha szükségem van rád? Arra nem gondoltál, hogy talán nem akarom, hogy megint kilépj az életemből?

A döbbenettől megnémulok, kiszakad belőlem egy halk káromkodás. 

- Nem ismerjük egymást, Jimin. Ez a probléma és azt hiszem, te nem is akarod, hogy ez máshogy legyen. 

- De akarom, csak... - elharapom a mondat végét, szidom magam, amiért majdnem újra hazudok Haeri-nek. 

- Csak? - az őszinte válaszomat várja és kénytelen vagyok megadni neki, mert különben lehet megint elveszítem. 

- Attól tartok, ha most megismerlek, nem akarok majd a barátod lenni. Hisz egyszer már megtörtént, miért ne történhetne meg másodjára is? 

- Micsoda? - Haeri nagyon jól tudja miről beszélek. Hát pont ezért kérdez vissza. Ő a szavak embere és szereti hallani őket.

- Az, hogy beléd szeretek.

HAERI

Anya igazat mondott. Az érzelmek nem múlnak el, ha valódiak voltak. Mindig benned maradnak és valami, vagy valaki fel fogja erősíteni őket. Akkor majd újnak gondolod, de közben végig érezted, csak azt hitted, már elmúlt. 

Jimin kimondja az én félelmemet is. Mi lesz, ha megtörténik? Akkor mit fogunk tenni? Az ő élete az enyémmel szinte összeegyeztethetetlen. Két külön irányba haladunk, mégis attól tartunk, hogy talán valahol megint összefutunk. 

- Lépésről lépésre - suttogom.

Igen, fájt hallani róla. Menekültem az emlékek elől és előle is, akárhányszor meghallottam a dalaikat vagy megláttam egy képet róluk. Éveken keresztül. De nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Fogalmunk sincs róla, mert mi csak alakítjuk. Bármikor jöhet egy akadály, ami romba dönt mindent. 

- Lépésről lépésre - ismétli utánam. 

Szenvedni fogok, ha fájdalmat okoz. Átélem megint ugyan azt, mint régen és így, felnőtt fejjel talán sokkal elemibb erővel taszít le a mélybe. Az is lehet, hogy ha megismerjük egymást, valamelyikünk úgy dönt, nem kér a másikból. 

- Nem véletlenül akadtam arra a dobozra - mondja kisvártatva. - Most kellett megtalálnom. 

- Igen, én is ezt hiszem. 

Az esélyek jönnek-mennek, egyik rosszabb, másik jobb. Honnan tudnánk melyik jó és melyik rossz, ha hagyjuk elveszni őket? 

- Nem érkezett meg az ajándékod? 

- Milyen ajándék? - Jimin megint káromkodik. Ez valami új szokása, mikor ideges.

- Haeri, hol vagy most? 

- Itthon, Busan-ban. 

Elneveti magát, hangosan, jóízűen. Érzem, ahogy én is elvigyorodok. Nem értem, mi olyan vicces neki, de a nevetése ragadós. 

- Remélem a kollégiumod portáján van váza és nem dobják ki a kukába azt a csokrot. 

- Jimin, nem kellett volna...

- De, igenis kell. Egy virágcsokor nem is számít ajándéknak. Különben is, megkérdezhettem volna, mi a terved mára. Akkor nem oda küldetem azt a sok gazt. Bár talán a barátod annyira nem örült volna, ha meglátja, kitől kapod. 

- Cheolmin nem a barátom - javítom ki és ettől a kijelentésemtől megkönnyebbülök. - Ha már itt tartunk, nem ...?

- Nem - vágja rá kapásból. - Tudom, mit akartál kérdezni. A válaszom nem. Követtem el hibákat ebben a két hétben, viszont semmi kedvem beszélni róluk és hidd el, jobb neked is a részletek nélkül. Bízz bennem! 

- Rendben, bízom benned.

JIMIN

Továbbra is a lépcsőkön ülök a vaksötétben, a pulóveremet a fal és a hátam közé téve elfekszem, úgy hallgatom Haeri-t. A munkahelyéről beszél, valami Kai nevű fickóról meg az anyukájáról, aki üdvözöl, minden korábbi ellenére. Éjfélre jár az idő, még sincs kedvem elköszönni tőle, bármennyire is kezdek elálmosodni. Nem ő fárasztott le, csupán az eddigi feszültségem kezdett elpárologni és ettől a testem is ellazult, ahogy az elmém. 

Kezdek tisztán látni. Azok után, amiket ma mondtam Haeri-nek, egy lépéssel előrébb érzem magunkat. Kevésbé távolinak. Felengedett, nyitott felém és kettőnk közül ő volt az okosabb. Férfi létemre gyáva módon hagytam volna, hogy elsétáljon valaki mással. Ha rajtam múlott volna, egy hét múlva már nem is keresem, csak, hogy neki könnyebb legyen. De igaza volt. Mit tudok én arról, mi a jó neki? 

- Jimin? 

- Igen?

- Akartam még kérdezni valamit. Tudom, hogy nem könnyű neked ilyesfajta programokon részt venni, mert hát az emberek felismernek és ez egy igen forgalmas hely, de...

- Haeri, mondd már! 

- Anyától két jegyet kaptam a tropicáriumba. A-azt gondoltam, talán lenne kedved eljönni velem. Persze csak akkor, ha belefér az idődbe és nem lesz belőle baj. Mert ha igen, akkor nem...

- Mikor? - mit számít? Egy szavába kerülne és az éjszaka kellős közepén is mennék. 

- Nincs dátumhoz követve. 

Megbeszéljük, hogy a holnapi - vagyis a mai - nap folyamán megkérdezem a menedzserünket, melyik nap lesz a szabad következő héten és Haeri is úgy szervezi a programjait. Addig pedig az üzenetek és a telefonhívások maradnak nekünk. Hamarosan megszakítjuk a hívást, még egyszer boldog születésnapot kívánok neki és hagyom, hadd aludjon. 

Sok mindent kell kipihennünk. 

A hátam fáj, ahogy feltápászkodom és a szobám felé indulok. Mielőtt beléphetnék, valaki kinyitja a konyha ajtaját és az nyikorogva csukódik be. Hátra fordulok, a telefonom fényével Bo-t világítom meg, aki egy pohár vizet tart a kezében és meglepetten néz. Nem köszönök neki, nem állok le beszélgetni. Egy halvány félmosolyt küldök felé, ígérettel együtt, hogy a nap folyamán megadom neki azt a magyarázatot, amire várt. Viszonozza a mosolyt, aztán eltűnik a Jeongguk-kal közös szobájuk ajtajában. 

Még utoljára körbe nézek, nem látott-e meg rajta kívül más, aztán bemegyek a szobámba és úgy, ahogy vagyok, rádőlök az ágyra. Az álom szinte azonnal elnyom és hálás vagyok neki, amiért hamar jött. Rám fért a pihenés. 

Eddig fogalmam sem volt arról, hogy az érzelmek elől menekülés ennyire le tud fárasztani valakit.