2 nappal később

HAERI

Vonaton ülök, kezemben egy csokor virággal, amit Cheolmin hozott el az állomásra, mielőtt felszálltam volna a vonatra. Rajta kívül Kai és édesanyám írtak pár sort, az utóbbinak szóltam, hogy két átszállás és közel három óra zötykölődés után érkezem majd. A soraiból ítélve örült nekem és reméltem ez így is marad, amíg otthon vagyok. 

A telefonom rezeg, üzenetem érkezik. 

" Boldog születésnapot, Haeri! " Jimin küldte. 

Kinézek az ablakon, a mellettünk elsuhanó tájat figyelem és érzem, ahogy mosolyra húzódik a szám. Még ha rövid ideig is tart, mert eszembe jut, mennyire eltávolodtunk egymástól, napok óta először mosolygok őszintén. 

°°°

Busan forgalmas utcáin csukott szemmel is hazatalálnék. Taxit hívok az állomáshoz, tíz perc múlva a ház előtt állunk meg. Miután kifizetem a fuvart, a vállamra kapom a táskámat és előveszem a kulcsom. Ahogy benyitok, citromfű illata csapja meg az orrom. 

- Haeri - anya az emeleti folyosóról kiabál le nekem. Hamarosan meglátom őt a lépcsőn, tárt karokkal siet felém. Leteszem a táskámat az ajtóban, hogy megölelhessem. - Istenem, olyan régen láttalak! 

Ez nem véletlen. Az új párjával kölcsönösen nem szimpatizáltunk egymással, a kollégium pedig remek lehetőséget ad arra, hogy ne is kelljen elviselnem őt magam körül. Nem szeretem, megváltoztatja anyát és korábban, mikor sűrűbben jártam haza, rendszeresen veszekedésbe torkolltak a vacsorák, vagy már a reggelek is. 

- Hiányoztál, anya.

- Te is nekem, drágám. Gyere beljebb! Segítek felpakolni a szobádba. Meddig maradsz? - a túlcsorduló öröme váratlanul ér ugyan, de kiélvezem. Együtt megyünk fel a szobámba, ami a legutóbbi hazalátogatásom óta is ugyan úgy van. Négy hónapja talán még az ablak sem volt kinyitva. 

- Három napot csak, hétvégén dolgozom. 

- Ó, igen! A kávézó, említetted. 

Nem pakolok ki a táskámból, félig-meddig gyanakvó vagyok. Nagy a csönd a házban, nem hallom azt a messziről felismerhető, mély basszust, amihez már egészen hozzá szoktam ilyenkor. 

- Anya - benézek a fürdőszobába, a nappaliba érve pedig már leplezni sem tudom a kíváncsiságom. - Hol van Dongjun? 

Az eddigi jó kedve megszűnik, de a mosoly az arcáról nem tűnik el, csak halványabb lesz. Saját magamra ismerek ebben a reakcióban és rájövök, miért nem válaszol a kérdésemre. Anya szomorú. Mi több, maga alatt van és ezt egészen idáig jól is takargatta. 

A konyhába érve kávét készít, közben beszélni kezd. Elmondja, hogy Dongjun három hete egy szó nélkül ment el. Pont, mint apa. Mivel tudta, nem ápolok vele valami fényes viszonyt, nem mondta el. Egyedül ment keresztül ezen azért, hogy ne terheljen engem. Rosszul érzem magam miatta, ugyanakkor megkönnyebbülök. Dongjun nem volt az a tipikus tiszteletet megadó férfi. Sokszor nyomdafestéket nemtűrő hangnemben beszélt anyával, főleg, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő szerette volna. Közel két évet voltak együtt, ez az apával való házasságához képest semmi. 

- Nem értem, miért hagyott el. De ha menni akar, hagyni kell, hadd menjen - belekortyol a kávéba. - Túl leszek rajta, nem kell aggódnod! 

- Haza jöttem volna, ha szólsz. 

- Nem szóltam, mert úgy láttam helyesnek. A tanulmányaid fontosabbak, mint egy kapcsolati válság. Pláne, hogy az én dolgom ezen túllendülni. 

Ekkor leteszi a csészéjét, kimegy a nappaliba és egy csomaggal tér vissza. 

- Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem - nyújtja át nekem. - Még ha sokszor veszekedtünk is, mindig az én csodálatos kislányom maradsz, akire nagyon büszke vagyok. 

A csomagot - ami egy boríték- az asztalra teszem, újból átölelem anyát és hálát adok, amiért Dongjun már nincs az életében. Nem szép dolog, tudom. Kibontom az ajándékom. Egy két személyre szóló belépőjegyet tartalmaz Szöul egyik legnagyobb tropicariumába. 

- Te is eljössz velem? - nézek rá csodálkozva. Megrázza a fejét.

- Azért kapsz kettőt, hogy magaddal vihess valakit - a szavaitól elkomorulok, leeresztem a kezem az ölembe és kiengedek egy sóhajt. - Haeri?

Hogy magammal vihessek valakit. Miért? Miért nem Cheolmin neve ugrik be először, mikor arra gondolok, hogy másodmagammal mehetek oda? Miért nem vele tudom elképzelni azt a napot?

- Anya - felnézek rá, aggódva vizslat. - Beszélni szeretnék veled valamiről.

- Rendben. Remélem elmondod azt is, ki adta neked azt a gyönyörű virágcsokrot. 

°°°

Órákig ülünk a konyhaasztalnál, ömlik belőlem a szó. Anya figyelmesen hallgat, sokszor látom, hogy összeszaladnak a ráncok a szeme körül, a szája elé kapja a kezét, vagy elakad a lélegzete a döbbenettől. Mire a végére érek a mondandómnak, a szám kiszárad és úgy érzem, elfáradtam. 

Mindent elmondtam neki. Jimin felbukkanását, a beszélgetéseinket, a szakítást, ami igazából már megtörtént és közben mégse, a próbálkozásaimat a tovább lépésre. Amikor az érzelmeimről kellene beszélnem, képtelen vagyok rá. Nem tudom szavakba önteni neki és az erőlködéstől könnyek gyűlnek a szemembe. 

- Mit csináltam rosszul? - kérdezem a végén. Az asztalra dőlök, anya kezei azonnal megjelennek a fejemnél és nyugtatóan simogatni kezdi a hajam. - Nem értem, egyszerűen nem értem. 

- Mióta is vagy együtt ezzel a Cheolmin fiúval? 

- N-nem vagyunk együtt. Mármint, két hete kezdtünk randizni, ő keresett meg.

- Úgy látom, téged egyszerre két fiú is megtalált. Mondhatni szerencsés helyzetben vagy, de legyünk őszinték: ez nem az. Haeri, figyelj rám - a kezei megállnak a hajamban, arcomat elrejtem előle a könyökhajlatomba. - Az ember tudja, mikor találja meg a számára megfelelő embert. Még ha tagadod is, próbálod figyelmen kívül hagyni, legbelül akkor is tudod. 

- Mi van, ha Jimin az?

-  Hét év sok mindenre elég, de ahhoz még egy emberöltő is kevés lehet, hogy valaki érzelmei elmúljanak, amennyiben azok valódiak. Nem baj, ha nem Cheolmin-t szereted. Az viszont gond, ha hagyod eltűnni a boldogságod. 

- Félek - mondom halkan. - Nagyon félek tőle, anya. 

- Nem kell. De Haeri, elég a hátraarcból. Ideje lenne szembe néznetek egymással rendesen, nem csak villámokat szórni a másik felé. Ha Jimin az, akkor ő. Ezt megváltoztatni nem tudod és ne is akard. Azt engedd el, amit el kell! Többet ne.

JIMIN

Ayla mellett fekszem, a kintről beszűrődő lemenő nap fénye ad világosságot a hotel szobának. Gyakorlat teszi a mestert, mondják sokan és igazuk is van. Második nekifutásra már sokkal hamarabb kizárom a külvilágot és a zavaró gondolataimat, az alattam elterülő testre figyelek, meg a szükségleteimre, amik mintha nem is a sajátjaim lennének. 

- Ebből csinálhatnánk rendszert is - Ayla kimászik a takaró alól, a fürdőbe megy és a tükörből figyel, miközben én öltözni kezdek. - Máris mész?

- Igen, még dolgom van. 

- Mi?

- Az nem tartozik rád - vágom oda bunkó stílusban. Ayla nehezen sértődik meg, pont ez az én bajom. - Lefele menet kifizetem a szobát, te csak tartsd a szád. 

- Majd írj! 

Arra várhatsz. 

°°°

Úton vissza a kollégium felé, beugrok az egyik virágboltba. Magam állítom össze a csokrot, amit az eladó készségesen kiegészít szalagokkal, anélkül, hogy mondanám neki. 

- Szeretne díszcsomagolást, vagy anélkül viszi el? 

- Itt nincs lehetőség kivitetni a megadott címre? 

- Külön költsége van, amennyiben...

- Mennyi lenne? - kérdezem, nem mintha számítana. Az eladó mond egy árat. Elő veszem a bankkártyámat, lehúzom a terminálon és bediktálom a címet. 

- Milyen névre lesz a csokor? 

- Ahn Haeri. 

Igen, megtehetném, hogy én viszem el neki személyesen. Ezt mégis a virágboltra hagyom, kimegyek az üzletből, meg sem állok a kollégium épületéig. Elő veszem a telefonom és a szülinapjára való tekintettel újabb üzenetet írok neki:

" Remélem jól telt a napod és ünnepelsz. "

A válasza pár perc múlva érkezik. Írna akkor is, mikor azzal a sráccal van? Vajon vele tölti a születésnapját?

" Nem volt rossz, de valami hiányzik. " 

Épp csak befejezem az üzenet olvasását, a telefonom képernyőjén megjelenik Haeri neve. Hetek óta nem hallottam a hangját és most idegesség lesz úrrá rajtam, amiért váratlanul felhív. Ayla-ra gondolok, arra, amit vele műveltem. Lenyelem a keserűséget, mély levegőt veszek és minden más megszűnik létezni, mikor légzésének hangja megüti a fülem. Hiányzott.