A jelen

JIMIN

Alig egy napja vagyok itthon, máris pakolhatom össze a cuccom és repülhetek vissza Szöulba. Ritkán láthatom a családom, a nagyobb szünetek kivételével csak elvétve akad egy-egy nap, mikor haza utazhatok hozzájuk. Most kicsivel több, mint másfél napot tölthettem velük, a gépem hat óra múlva indul.

Kezdetét veszi a turnéra való felkészülés, két hónap múlva pedig elstartolunk. Ijesztőnek tűnt, de ahogy közeledett a dátum, már kevésbé volt az. Rutinná vált az évek során, nem volt miért aggódnom. Azon kívül, hogy a maximumot hozom ki magamból, más dolgom aligha akadt.

A magammal hozott ruháimat vissza csomagolom a bőröndbe, kikészítek egy nadrágot és pólót, amit az útra veszek fel, majd miután ezzel megvagyok, végig dőlök az ágyon. A plafonról lelógó égősor lassan tíz éve fent van, most valamiért zavar, ahogy a kintről besüvítő széltől himbálózik jobbra-balra. Hirtelen ötlettől vezérelve felülök, kinyújtózkodok és elkapom a végét. Megrántom, ezzel leszakítva a plafonról, a levegőbe vakolat por és szöszök szállnak.

Gratulálok, Jimin! Huszonnégy évesen több eszed is lehetne.

Az égősor néhány égője leszakad, minden irányba elgurulnak. Szitkozódva lemászok a földre, összeszedegetem szinte mindet. Ahogy megigazítom a szőnyeget, arról is legurul két apró gömb és eltűnnek az ágy alatt. Letérdelek a koszba, egyik kézzel benyúlok az ágy alá, de nem érek el egyet se. A fejem is lebukik, a telefonom fényével világítok, a szemem megakad a két eltévedt égőn és egy sarokba besuvasztott dobozon. Megdermedek, ahogy elolvasom a dobozra írt szöveget. "2012. Haeri. "

A dobozért nyúlok, nem foglalkozok az égőkkel. Kihúzom az ágy alól, ezzel elérve, hogy még több por szálljon a levegőbe és sűrűn tüsszentek.

- Jimin? Mit csinálsz? - anya kopog a szobám ajtaján és benyit. - Te jó ég! - amit itt bent látott, az maga volt az anyák rémálma. - Hozok egy seprűt.

Nem merek a dobozhoz érni. A por érintetlenül pihen rajta, már hét éve. Pont ott volt végig, ahol utoljára hagytam. Elszégyellem magam, mert jó párszor haza jöttem, de csak most akadtam rá. Elfeledkeztem róla, mert nem tehettem mást.

- Mindjárt vissza jövök és segítek rendet rakni - szól be anya a folyosóról.

Ekkor felrántom a doboz tetejét, oda se nézve belemarkolok a tartalmába és a még nyitott bőröndbe szórom mindet, hogy magammal vihessem Szöulba. Vissza teszem a tetőt, betolom az ágy alá és próbálok úgy tenni, mintha nem nyomná újra a lelkemet a mardosó bűntudat.

°°°

HAERI

Unottan hajolok a mikroszkóp fölé, vetek egy pillantást a lencsére és felírom a papírra a megoldást. Kíváncsian nézek körbe a terembe, vajon rajtam kívül hányan készültek el, de azt látom, hogy mindenki a dolgozatába temetkezve ír. Az órára nézek, hivatalosan öt perc választott el a tanév végi utolsó vizsga végétől.

- Aki elkészült, kihozhatja az asztalra a dolgozatát és távozhat - a professzor hangjától sokan pánikszerűen összenéznek. Megigazítom a fehér laborköpenyem, magamhoz veszem az üvegemet és a tollaimat, majd kimasírozok a székek és padok között a tanári asztalhoz.

Halvány mosoly kíséretében adom le a dolgozatom, a professzor viszonozza a gesztust. Mindketten tudjuk az eredményem, ezzel a mosollyal búcsúzunk el egymástól a jövő tanév kezdetéig. Elégedett sóhajjal hagyom el a termet és úgy döntök nem veszem le a köpenyt. Szeretem hordani, örömmel tölt el mert így folyamatosan emlékeztet a célomra. Kiskorom óta vágyok rá, hogy ilyen köpenyt vehessek fel a munkahelyemen, ahol tengerbiológusként fogok dolgozni. Ez az évek alatt sosem változott. Ha más nem is, ez az egy mindig biztos pontként volt jelen az életemben.

Elsétálok az egyetem előtti parkig, bemegyek az ottani kávézóba és leülök a szokott helyemre. A pult mögött tevékenykedő fiú már ismer, így rendelés nélkül hoz ki egy pohár fahéjas latte macchiato-t.

- Csak nem hamarabb végeztél, mint mindenki más? - vigyorog rám.

- Pedig a mikroszkópos feladatot direkt utoljára hagytam - kevergetni kezdem a latte-t, kinézek a kávézó ablakán a napfényes egyetemi kampuszra.

- Nem jelenthet valami nagy kihívást neked ez a szemeszter - a fiú neve Kai, heti négy napot dolgozik a kávézóban az egyetem mellett. Nem vagyunk ugyan szaktársak, de akadtak közös óráink.

- Azért nem bánom, hogy vége.

Kai ott hagy az asztalnál, örülök az egyedüllétnek. Az évek alatt remekül hozzá szoktam. Belekortyolok a forró italba, kibontom a mellé kapott kekszet és a számhoz emelem, mikor...

Az a bizonyos dal csendül fel a rádióban. A gyomrom összeugrik, leteszem a kekszet és lehunyt szemmel várom az ő részét. Hamarosan meghallom, magatehetetlenül ülök a székemen és csak némán a dalra figyelek. Semmit se változott a hangja. Ugyan olyan szép, mint hét évvel ezelőtt volt. Megérzem a kibuggyanni akaró könnycseppeket. Még mielőtt utat kapnának, kiiszom a poharam tartalmát, a pénzt az asztalon hagyom és kisietek a kávézóból.

Mindig bízom benne, hogy egyszer könnyebb lesz. Valami csoda folytán egyik napról a másikra nem fog belém marni az emlékek okozta keserűség. De naiv vagyok, túl naiv. Neki könnyebb dolga van, az új élete minden szabad percét élvezi és körbeveszik az új barátai. Elérte, amit akart és ennek örülnöm kellene. Mégis csak fájdalmat érzek, miközben a dalszöveg és a hangja ott vannak a fejemben és kísértenek. Nekem miért nem sikerült olyan könnyen?

Összébb húzom magamon a köpenyem, magamhoz szorítom a cuccaim és meg sem állok a kollégiumig, ahonnan a holnapi napon kiköltözök. Magamra zárom a szobám ajtaját, turkálni kezdek a fiókomban egy kép után, amit mindig ugyan oda teszek vissza, miután elővettem. Megtalálom, sokáig nézem és az előbb érzett szomorúság helyét átveszi a harag. Ezzel a képpel emlékeztetem magam arra, ahogy aznap ott hagyott a szakadó esőben és hiába szaladtam utána, nem állíttatta meg az autót. Nem fordult vissza. Lemondott rólam. Egyedül hagyott.