Nem akartam elhinni, amikor másnap reggel még mindig a sárban térdelve találtam Mihály atyát. Most esett az eső, a jeges cseppek a bőrét karistolták. Eszembe jutott, hogy talán már nem is érzi a tűszúrásokat a vállán, ahogy a jeges víz a bőrén landol, majd meztelen testén végigcsordul.

Nem mentem hozzá túl közel, az eresz alól bámultam őt, de el tudtam képzelni, ahogy a szempilláiba ragadt, átlátszó gyöngyesőcseppekkel együtt az éghez fohászkodik, hogy bűnei megbocsáttassanak.

Mikor a zivatar záporrá csendesült, vittem neki egy kis süteményt.

– Mihály atya! – szóltam megkocogtatva a vállát. Megremegett az érintéstől, de lehet, hogy csak a hidegtől vacogott. – Hoztam egy kis ennivalót.

Leeresztette kezeit, melyeket eddig imára kulcsolt, majd keresztet vetett, és felém fordult.

– Ne szólj hozzám, gyermek! – szomorúság csengett a hangjában, de ugyanakkor mégis határozott volt. – Ha velem törődsz, téged is bűnösnek gondolnak majd – hárította el a süteményt.

Szép volt. Egészen gyönyörű. Énekelve szólt hozzám, mint egy angyal, meggyötört alakja pedig arra a Jézusra hasonlított, aki a kisváros templomában, az oltár felett, keresztre feszítve szenvedett.

– Te nem vagy bűnös! – jelentettem ki olyan meggyőződéssel, ahogy csak egy kisgyermek tud beszélni. – Szeretni sosem bűn! Ez volt az első, amit megtanultam.

Elfordult tőlem, könnyekre fakadt.

– Én bűnösen szerettem...

– Anya és apa is szeretik egymást, mégsem bűn, amit tesznek.

– De ők nem mindketten férfiak. Férfiak nem szerethetik egymást, csak Jézust, az Atyát és a Szentlelket.

Halványan elmosolyodott, majd azt mondta, menjek vissza. Meg kell bűnhődnie, amiért vétkezett.

Nem tehettem mást, visszakullogtam a kerítésen belülre. Pár perc múlva egy ismerős, irritáló hangot hallottam meg.

– Mi van, segítjük a buzikat? – szólt át a szomszédból az a fiú, aki egyszer a nevemet kigúnyolta.

– Buzikat? – suttogtam a számomra teljesen ismeretlen szót.

– Nem tudod, mit jelent buzinak lenni, Barackmag? – vigyorgott a képembe a szomszéd gyerek.

– Nem – motyogtam, majd sarkon fordultam, és befutottam a házba, anyám karjaiba vetve magamat.

Az ismeretlen világ ijesztőnek bizonyult. A Napocska nem rendelkezett szabályokkal, a felhők nem követelőztek, a fák nem irigykedtek és ítélkeztek. Az emberek azonban megfejthetetlenül mindenkit kiutáltak maguk közül, pedig ők sem voltak különbek a „bűnösöknél".

__________________________________________

Szegény Barackvirág úrfi számára nem egyszerű az élet. Elgondolkoztam, hogy én valaha is elítéltem-e a melegeket. Lehet, hogy régebben igen. Vagy egyszerűen csak nem szerettem ezt a témát, már nem emlékszem pontosan. Talán visszataszítónak gondoltam őket. De hát az ember változik, most itt állok, és halomnyi boyslove-t írok.
Remélem, tetszett nektek a rész. Bármilyen véleményt szívesen látok!^^

Haru Amadare