A házunk ablakában ültem. Az előkertben ücsörögtem nemrég, amikor elfáradtam a virágok öntözésében, és úgy döntöttem, felcsüccsenek az ablakpárkányra. Szerettem ott tanyázni, a magasban. Ötévesen az embernek jól esik magasabban lennie a földnél. Ilyenkor, ezeken az egyedül töltött perceken kitárult előttem a világ. Magasabbról több minden látszik, mint aprócska gyermekként a talajon állva.

Megláttam a kerítésen túli poros földutat, az ég felé emelkedő hegyeket is, melyek körvonalazódott mennyországi fellegeknek tűntek, mintha az a bácsi, akit a templomban Istennek hívunk, odasuhintott volna egyet a pálcájával, így a felhőt örök életére megszilárdítva és ahhoz a ponthoz odakötve. Láthatatlanul megláncolta őket, elvette a szabadságukat, hogy ne repülhessenek.

De nem csak a hegyek szőttek gyűrűt a mellem köré, nem csak azok kötötték le a figyelmemet. A poros út is ott volt. Egy meztelen férfi térdelt a kerítésünk előtt, a sárban. Kezeit imára kulcsolta, mintha csak imádkozna. Fejét az ég felé fordította, mozdulatlan fájdalomban ült minden vonása. Fiatalnak tűnt, mégis öregnek.

– Anya, miért nincs azon a férfin ruha? – kérdeztem, amikor anyám hozott nekem egy kis csemegéznivaló süteményt. – És miért térdepel a sárban?

– Ne nézd! – búgta anyám, a kezeit a szemem elé téve. Lefejtettem őket magamról. – Őket messze el kell kerülni. A város szerint bűn, amit az ilyenek tesznek.

– Milyenek? Milyenek az olyanok, mint ő? – böktem a férfi felé.

– Ők a város szerint istenkáromló emberek.

– És szerinted, anya? – mélyen a szemébe néztem, mire azokkal a nagy, könnyes, aggódó édesanyaszemeivel visszanézett rám.

– Szeretni sosem bűn, Barackmagom – suttogta anyám vékonyka, szomorkás hangján.

– És mi van Istennel? Isten miért tartja bűnnek, ha valakit szeretnek?

– Én hiszek benne, hogy Isten megbocsát nekik. Annak a férfinak a kapunk előtt is. Elvégre ő szabta rá ezt a feladatot.

Egy kicsit elgondolkoztam, majd feltettem még egy kérdést.

– Anya, ki az az ember?

A földet kezdte pásztázni. Látszott rajta, hogy nem akarja megmondani. A ruhája fodrát igazgatta, a kezei között tépdeste az anyagot.

– Az a fiatalember a volt papunk, Mihály atya.

Mihály, ki olyan, mint Isten.

– Mennem kell. Ne maradj kint sokáig, Barackmagom! – mondta anyám, azzal visszament a házba a teendőit végezni.

Én ottmaradtam a párkányon, a magasból néztem le a férfira. Nagyon szántam. Hát nem ostobaság elítélni valakit csak azért, mert szeretettel fordul mások felé? Hogy lehetne egy pap bűnös?

Egész délután ott ültem, és csak néztem a meztelen Mihály atyát. Tisztábbnak tűnt még sárosan is, mint megannyi frissen mosakodott férfiember. Úgy éreztem, bármit is tett, sokkal jobb ember, mint a többi, akik a városban erkölcsös nőknek meg férfiaknak mondták magukat.

Eldöntöttem magamban, hogy Mihály atyáról nem fogom elhinni, hogy bűnös.

_____________________________________________

Hoztam egy újabb kis rövid részt. Őszintén szólva egyre jobban élvezem ezt írni. Remélem, hogy tetszett, s ha így van, boldogan látok minden véleményt, meglátást! ;3
Adios! ~