Kiskoromban az volt a büntetés, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy nem beszélhettem. Ilyenkor édesanyám egy kendőt kötött rám, ami alatt csak morranó, értelmetlen dolgokat tudtam kinyögni. Megszólalni meg tudtam, de csak annyira, mint egy szikszalaggal bekötött szájú rab. Így hát nem is volt érdemes próbálkoznom. Szótlan gyermekké váltam.

Egyik reggel, amikor a kendő rajtam volt, úgy döntöttem, bosszút állok anyámon. Elmentem egészen a kertünk végébe, s addig vártam, amíg el nem kezdtek keresni.

– Barackmagom, gyere elő! Merre vagy, hová bújtál? – az anyám aggódó hangon kiáltott, de én nem feleltem neki. Egyszer levettem a kendőt az engedélye nélkül, s akkor nagyon csúnyán nézett rám. – Barackmagom, gyere, kérlek! Már nagyon aggódom érted!

Hirtelen megmozdult egy bokor mellettem, és egy velem egyidősnek látszó fiúcska mászott ki az ágai közül. Vigyorgott az orra alatt, mosolyra húzódott a szája. Ez engem hirtelenjében nagyon idegesíteni kezdett.

Meg akartam tőle kérdezni, hogy mégis mi ilyen kedvére való, de amikor megszólaltam, csak nyöszörgő hangok jöttek ki a számon.

– Büntetésben vagy, Barackmag? – viccelődött velem, mire nagyot dobbantottam a földön. – Jól van, Barackmag, szép neved van – mondta, majd azzal a szóval faképnél is hagyott, a bokron keresztül átmászott a kerítésen, és eltűnt a szomszédban.

– Szívem, kivel beszélgettél? – lépett mellém anyám, levéve rólam a kendőt. Gyorsan megtalált, de már egyáltalán nem bántam.

– Nem tudom, Mama – búgtam, aztán odabújtam ölelő karjai közé.

Így ismertem meg a számomra legkülönlegesebb embert eme világon.

______________________________________

Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszett! Minden hozzászólásnak nagyon örülök. Igyekszem a folytatással, terveim szerint egy lepkés rész következik. Köszönöm, hogy elolvastad!