A fiú még mindig nem szólalt meg, csak kitágult pupillákkal meredt rám. Gyengéden megfogta a karomat és távolabb tolt magától, majd a homlokomon lévő sérüléseket kezdte el tanulmányozni szemeivel. Mikor ezzel végzett, felemelte a kezemet a csuklómnál fogva és az orra elé tartotta, hüvelykujját pedig végighúzta a rózsaszín céhjelen. Már nem a fiú szemébe néztem, hanem a kézfejemet vizsgáltam, melyet még mindig cirógatott az ujjával. Éreztem, ahogyan egyre jobban elpirulok és félénken pillantottam fel Natsu arcára, aki most lassan elengedte a kezemet és ajka széles mosolyra húzódott. A pillanat tört része alatt rántott magához és ölelt át olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Esetlenül próbálkoztam kibújni karjai közül, de minden hiába válónak bizonyult. "A fiú nagyon erős" - állapítottam meg végül és hagytam, hagy szorítson magához. Ahogyan ezt elhatároztam, hirtelen valami kellemes melegség járta át a testemet. Azt éreztem, hogy sosem akarom itt hagyni őt, mindig vele akarok lenni. Boldogan simultam a karjaiba és öleltem vissza én is. Abban a pillanatban a fejem ismét hasogatni kezdett, látásom elhomályosult. "Mi a fene ez?". Homlokom verejtékezni kezdett és éreztem, ahogyan lábaim megremegnek. Elfogott a gyengeség és erősen Natsuba kellett kapaszkodnom, hogy össze ne essek. A fiú megérezhette, hogy hirtelen ránehezkedtem, ezért kissé eltolt magától és lágy, mégis aggódó hangon megszólalt.

- Lucy, mi a baj? Jól vagy? - kérdezte halkan és összehúzott szemekkel várta a választ, amit nekem nem volt erőm megadni. "Valahányszor ennek a fiúnak a közelébe kerülök, vagy ha csak rá gondolok, emlékek sorai tódulnak fel bennem" - gondoltam zavartan - "De vajon mi lehet ennek az oka? Az emlékekhez nem tartoznak konkrét események, csupán 1-1 érzés, esetleg pillantás, de semmi több..." - mentem tovább elméletben, miközben próbáltam elfojtani egyre inkább feltörő émelygésemet. Natsu ekkor óvatosan megrázott, mintha csak egy rémálomból ébresztene fel és még mindig a válaszra várva nézett a szemembe. Minden erőmet összeszedve bólintottam egyet, majd nagyot nyelve, halkan megszólaltam.

- Persze, semmi bajom... - halkult el egyre jobban a hangom. Ekkor a rózsaszín hajú srác úgy nézett rám, mint aki minden szavamat hazugságnak gondolja. Hirtelen a karjaiba kapott és elindult velem befelé. Az első asztalhoz ültetett, majd elkiáltotta magát. - Happy, gyere már ide, Lucy felébredt! - nézett a háta mögé. Követtem pillantását és láttam, ahogyan egy kék macska...bocsánat, exceed, repül be az ajtón. Szájában egy félig megevett halat tartott és vidáman mosolyogva kiáltott vissza Natsunak.

- Aye sir! - hallottam meg Happy hangját. A kiáltás hatására pár haldarab kipotyogott a szájából, ő pedig bánatosan nézett utánuk. Tekintete hirtelen el sötétült és szemei könnybe lábadtak. Ajkait sírásra görbítette és lassan leereszkedett a haldarabok mellé.

-Miért mindig a legjobbakat ragadja el az élet? - hüppögte a gyászbeszédnek is beillő szöveget - Miért a legízletesebbek, legporhanyósabbak vesznek oda elsőként? - folytatta a siránkozást, mire halkan felkacagtam: "Ez a macska olyan vicces". Happy ekkor rám nézett és azonnal felröppent a levegőbe, magára hagyva a szeretett halcafatokat, egyenesen felém robogott. Útközben még hátra kiáltott a "holttestnek" - Maradjatok mindig ilyen vidámak! - szipogta nekik, majd teljes erővel csapódott a mellkasomnak és sírva nézett fel rám, miközben erősen magához ölelt.

- Lucy, úgy hiányoztál! Miért hagytál itt minket? - kérdezte, de már mosolyogva. Ekkor Natsu lépett oda hozzá és óvatosan lehámozta rólam őt. Letette az asztalra, majd okoskodva megszólalt.

- A betegnek most pihenésre van szüksége, nem szabad felzaklatni - magyarázta mutatóujját feltartva, mire Happy helyeslőn bólogatni kezdett.

- Aye! - hangzott az egyszavas felelet. "Hogy ezek ketten milyen összhangban vannak" - gondoltam mosolyogva. A lármára Mirajane és Wendy léptek oda hozzánk, akik kedvesen mosolyogva szólaltak meg. Míg Wendy mellém, addig Mira Natsu mellé állt.

- Natsu, ne támadd már le ilyen hirtelen Lucyt. - dorgálta kedvesen a fiút Mira, mire az értetlenül nézett rá. Fejét kissé oldalra billentve gondolkodott valamin, majd feje búbját vakargatva, bizonytalanul válaszolt a fehér hajú lánynak, aki még mindig csukott szemmel mosolygott rá.

- Letámadtam Lucyt? De hiszen ő a legjobb barátom. Miért nem üdvözölhetem? - kérdezte és hangjában már inkább a számonkérés, mintsem a bizonytalanság csengett. Vádlón bökte meg Mira vállát és kulcsolta össze kezeit mellkasa előtt. Durcásan összezárt ajkakkal fordította el a fejét a lánytól, aki csak halkan kuncogott a jeleneten, főleg, hogy Happy is követte Natsu példáját. Mirajane már éppen válaszolt volna, amikor a semmiből egy nagydarab ember pattant mellénk. Haja fehér volt, felsőteste pedig csupa izom. Összeráncolt szemöldökkel, vészjóslón csillogó szemekkel nézett Natsura, aki csak vállat rándított és nem igen törődött vele. Happy annál inkább. Ő gyors szárnycsapásokkal Mira háta mögé bújt és válla fölött kukucskált ki Natsura, aki még mindig nemtörődöm módon álldogált egy helyben.

- Arra kell hazaérnem, hogy Mira-neet lökdösöd? Ez nem férfias! - dörmögte mély hangon a fehér hajú férfi. "Mira-nee" - ízlelgettem a szót. "Ezek szerint testvérek!" - jött a hirtelen megállapítás részemről.

- Nem lökdöstem, de ha mégis azt tettem volna, akkor az csakis Mira hibája lenne. - feleselt duzzogva Natsu - nem engedi, hogy üdvözöljem Lucyt... - tette hozzá lehangoltan, majd felém fordult volna, de a nagydarab a vállánál fogva megállította.

- Ne merd Mira-neet okolni! - szólt rá. Mira, mint aki előre látja a jövőt, közéjük lépett volna, de a következő pillanatban Natsu felé már egy hatalmas ököl száguldott óriási sebességgel. "Natsunak most aztán biztosan vége." - gondoltam aggódva, de tévedtem. A rózsaszín hajú fiú ügyesen kitért a csapás elől és most rajta volt az ütés sora. Natsu, kezét ökölbe szorítva, iramodott meg a közben hátrébb álló ember felé. Ez az ütés be is talált és a nagydarab métereket zuhant hátra.

- Elfman! - szaladt oda hozzá Mirajane. Natsu eközben máris új riválist talált magának Gray személyében, akinek látszólag csak annyi bűne volt, hogy levetette a felsőjét. Mikor Natsu bevitte az első ütést, Juvia lépett Gray elé és széttárt karokkal próbálta védeni, de Natsu már nem is foglalkozott vele, mivel most éppen Gazilleval vitatkozott. A harc eközben a céh más részein is kezdetét vette. A részeges lány egy kövér festővel állt le verekedni, az idő közben feltápászkodó Elfman most Gray-el vívott közelharcot, Juvia pedig Levy haját tépte. A céhben egyedül Mira, Erza és Wendy ültek nyugodtan, de kisvártatva ez a trió is felbomlott, mivel az egyik eldobott szék egyenesen Erza hátának repült, ezzel kiverve a kezéből az epertortát. A vörös hajú lány ekkor villámló tekintettel fordult hátra és egyenesen a verekedő tömegbe vetette magát. Ő is kiosztott egy jó pár pofont és a lárma egyre nagyobb lett. Óvatosan felkeltem és Miráékhoz siettem.

- Nem kéne leállítani őket? - intettem fejemmel a tömeg felé, de a lány csak mosolyogva felnevetett.

-Hagyd csak, ez a Fairy tail! - éppen válaszoltam volna, amikor ismét kivágódott az ajtó és egy erélyes kiáltás múlta fölül a verekedés hangját. Mindenki elhallgatott és félve nézett a belépőre, aki egyetlen kemény tekintettel intette rendre a bandát. A férfi testéből hatalmas mágikus erő áradt felém és én nem tudtam róla levenni a szememet. Amikor beljebb sétált feltűnt, hogy nem érkezett egyedül. Mögötte egy alacsonyabb, fehér hajú lány mosolygott az emberekre, akik boldog csillogással a szemükben méregették őt. "Vajon ki lehet ez a két ember?"