Óvatosan csuktam be a fürdőszoba ajtót. Amikor haza értünk, Natsu már indulni is akart, de megkértem, hogy maradjon még egy kicsit és meséljen rólam pár dolgot. A fiú elmondta, hogy hogyan ismerkedtünk meg, hogy számtalanszor mentettük meg Magnoliát és egyszer-kétszer az egész országot, ha nem a világot is. Mesélt pár dolgot a mágiámról és néhány szellememet meg is idéztem, bár Aquarius, aki majdnem eláztatta az egész lakást, nem volt éppen a legjobb választás. Az este jó hangulatban telt, de valami mégsem hagyott nyugodni. Natsu egy árva szót sem ejtett a családomról. Valahányszor felhoztam ezt a témát, ő kitért a válasz elől és csak rébuszokban beszélt. Az órára néztem, amely fél hetet mutatott, ezért sietve lezuhanyoztam. Mivel Happy egy ideje már elaludt, Natsu úgy döntött, megvárja míg elkészülök és csak aztán kelti fel a kék exceedet. Amikor végeztem és kiléptem a fürdőből, Happy még mindig a fotelben fekve aludt és mélyen szuszogott. Egyik keze a hasán, másik pedig a feje alatt volt. Nyelvével száját nyalogatta és mellé hümmögő hangot hallatott. "Biztosan halról álmodik" gondoltam mosolyogva, majd Natsu mellé ültem az ágyra. A fiú rám emelte gyönyörű tekintetét és halványan elmosolyodott.

- Mi az, Natsu? - kérdeztem elpirulva. Ez a pillanat olyan meghitt, olyan csendes volt, hogy azt kívántam, bárcsak örökké tartana.

- Semmi, csak...eszembe jutott, az első munkánk. - pirult el Natsu is és lesütötte a szemét. Már  a céhben elmesélték, hogy mi volt az első közös munkánk Natsuval, de abban semmi különös nem volt. Nem értettem, miért érinti ez így a fiút, hiszen ő nem az a "mindentől zavarba jövök" típus. - Úgy értem - folytatta halkan és nekem minden figyelmemet rá kellett összpontosítanom, hogy meghalljam - , az első, ami nem is igazán a miénk volt. - bökte ki végre, mire értetlenül néztem rá. Vajon hogy érthette azt, hogy nem a miénk volt? Mivel semmi épkézláb ötletem nem volt, úgy döntöttem, egyszerűen csak rákérdezek.

- Ömm, hogy-hogy nem a miénk volt? - tettem fel a kérdést és kíváncsian vártam a választ. Natsu elmosolyodott, majd válaszra nyitotta a száját. Ebben a mosolyban viszont nem volt semmi öröm, csupán mérhetetlen mennyiségű bánat. Szemei csillogtak a szomorúságtól és, ahogyan jobban megnéztem őket, mintha bűnbánatot is felfedeztem volna bennük. Elmémben újra fellobbant egy kérdés: "Ki ez a fiú?".

- Amikor elvittelek a céhbe, Macao éppen egy megbízáson volt. Rómeó nagyon aggódott az apukája miatt, ezért utána mentünk. Emlékszel rá, Lucy? - kérdezte kétségbeesetten és megszorította a csuklómat. Ekkor Natsu olyan bizonytalannak, elhagyatottnak tűnt, hogy egyből megsajnáltam. Teljes szívemből ki akartam mondani azt, amire vágyott, de nem tehettem. Nem hazudhattam neki. Egyszerűen képtelen lettem volna rezzenéstelen arccal a szemébe mondani azt az egy szót, mely boldoggá tehetné. 

- Sajnálom... - ráztam meg a fejemet szomorúan és olyan halkan ejtettem ki ezt az egy szót, amennyire csak tudtam. Mintha abban bíztam volna, ha nem hallja meg, majd elfelejti a kérdést és nem kell bánatot okoznom neki, de sajnos meghallotta és keserűen válaszolt. 

- Értem. - hajtotta le a fejét és elengedte a csuklómat, mintha ezzel együtt a reménye is elszállt volna. Mérhetetlenül haragudtam magamra, amiért szomorúságot okoztam neki, de nem tehettem mást. - Miért is hittem mást? - tette még hozzá halkan. Nem bírtam tovább nézni ezt az elkeseredett arcot. Tennem kellett valamit. 

- Lucy, az a nap nagyobb hatással volt ránk, mint hinnéd... - szólalt meg, mielőtt bármit is mondhattam volna én pedig értetlenül néztem rá. - A szüleid halottak, Lucy... - csuklott el a hanga. Szemem könnybe lábadt, mely során látásom elhomályosult. Végtagjaim remegtek és, ha nem ültem volna, biztosan összeesem. "Az nem lehet" - gondoltam erre görcsösen, miközben éreztem, hogy arcomon sós patakokban folyik le pár könnycsepp. A hideg érzést, melyeket a könnyek hagytak maguk után, hirtelen felváltotta egy meleg érintés. Meglepetten kaptam fel a tekintetemet és néztem farkasszemet Natsuval, aki hüvelykujjával törölte le arcomról szomorúságom bizonyítékait.

- Ne sír, Lucy...Anyukád nagyon jó ember volt, de sajnos korán elveszítetted... - kezdte magyarázni, miközben nyitott tenyérrel simogatta az arcomat én pedig jóleső érzéssel fektettem fejemet a kezébe. -A neve Layla volt és nagyon szeretett téged. - mosolyodott el halványan. Miközben az édesanyámról mesélt, úgy éreztem mintha mindig is emlékeztem volna rá. Olyan volt, mintha nem is felejtettem volna el, de valahogyan távolinak és elérhetetlennek is tűnt az emléke. Natsu még ejtett pár mondatot az anyámról, melyet én érdeklődve hallgattam, de közben feltűnt az is, hogy apámról egy szót sem szólt. Vajon miért?

- És az apám? - kérdeztem meg, mire ő  pár pillanatig habozott, mint aki nem tudja, elmesélje-e, vagy hogy hogyan beszéljen róla.

- Ő is...ő tovább élt - változtatta meg a mondat kezdetét és lassan kezdte el folytatni azt. Szavai jól átgondoltak voltak,  minden mondat előtt elhallgatott egy kicsit - Anyukád halála után ő nevelt fel, de már...de már elvették tőled. - sóhajtott mélyet és én hiába vártam a folytatást. Natsu elhallgatott és a padlót kezdte tanulmányozni. Nem úgy tűnt, mint aki valaha befejezi a történetet. Nem akarta sürgetni, hiszen láthatóan nehezen mesélt erről, de nem bírtam tovább várni.

- Mi történt a szüleimmel, Natsu? - kérdeztem kétségbeesetten, de ő továbbra sem nézett rám - Válaszolj már, Natsu! - kiáltottam rá indulatosabban, mint szerettem volna, de erre sem szólalt meg. Úgy döntöttem, taktikát váltok.

Remélem tetszett. Igyekszem a kövi résszel, addig is ha tetszett, dobjatok rá egy voteot és kommentet. Hamarosan jön a folytatás.

És még annyit, hogy ez a fejezet már tegnap is felkerült, sajnos félkészen. Akkor véletlenül tettem ki, majd töröltem. Akinek ez gondot okozott, attól utólag is bocsánatot kérek, de remélem elnyerte a tetszéseteket.