Ahogyan végig mentem egy nem túl hosszú folyosón és lementem a végén elhelyezkedő lépcsőn, egy hatalmas, ódivatú bárban találtam magamat. A helység tele volt emberekkel, akik ettek, ittak, beszélgettek. Egyesek a pultnál társalogtak, mások még egy italt rendeltek a számomra már nem ismeretlen Mirától, aki a pult mögött állva készségesen kiszolgált mindenkit. Arcán most is boldog mosoly ült, ahogyan vidáman csacsogva mesélt valamit egy barna hajú lánynak, aki mindkét kezében 1-1 korsó sört tartott és arca már piros volt az elfogyasztott alkoholtól. "De hiszen még csak kora délután van" - hüledeztem rajta, de aztán tovább figyeltem a mulatozó társaságot. A terem közepén egy vörös hajú, páncélba öltözött lány álldogált és míg egyik kezében egy szelet süteményt tartott, a másikkal hevesen gesztikulálva, teljes átéléssel mesélt valamit az őt tátott szájjal hallgató férfiaknak. A lépcső mellett volt egy hatalmas tábla, tele függesztve mindenféle szórólapokkal. A tábla előtt egy nagydarab férfi állt és elgondolkodva tanulmányozta a papírokat. Nem úgy tűnt, mint aki valaha is levesz egyet. Kicsit odébb észrevettem Wendyt is, aki egy sötét hajú, félmeztelen sráccal és a fiút ragyogó szemekkel csodáló, kék hajú lánnyal beszélgetett. Ők egy asztalnál ültek, kicsit távolabb a tömegtől. Azt asztalon egy fehér macska álldogát és hevesen magyarázott valamit Wendynek, aki lesütött szemekkel hallgatta a szónoklatot. Elmosolyodtam a jeleneten, majd még egyet léptem lefelé, ám elszámoltam magamat, ugyanis a következő lépcsőfokot kihagyva, az utána következőre léptem. A lábam megcsúszott és én legurultam az emeletről, egyenesen egy kék hajú, alacsony lány lábai elé, aki éppen a kezében lévő italt szürcsölgette. Meglepetten pillantott le rám, majd széles mosollyal az arcán elkiáltotta magát.

- Lu - chan! - rántott fel a földről és ölelt szorosan magához. A teremben hirtelen mindenki elhallgatott és rám szegezték tekintetüket. Az apró lány még mindig szorosan zárt karjaiba, miközben válla felett átpillantva megláttam, ahogyan a vörös hajú, páncélos lány gyilkos tekintettel lépked felém.

Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Lehámoztam magamról a lány ujjait és hátráltam pár lépést, de falba ütköztem, így csak megszeppenve vártam, hogy mit kezd velem a vörös hajú lány. Már bántam, hogy nem hallgattam Mirára és lejöttem ide. Ekkor fejemben megírtam a végrendeletem, miszerint mindent Mirajane-re és Wendyre hagyok, hiszen csak őket ismertem. Még csak arról sem volt fogalmam, hogy milyen vagyont hagyhatnék rájuk. Eddig jutottam a képzeletemben, amikor a lány hozzám ért és szikrázó szemekkel megszólalt. Hangja számon kérő volt, mégis kicsengett belőle az aggódás is. "Vajon ő ki lehet?"

- Lucy, nem megmondta neked Mira, hogy maradj veszteg?! - kérdezte - Így mégis hogyan akarsz meggyógyulni, he?! - jött egyre közelebb hozzám. Ekkor azonban Mirajane termett mellettünk és gyengéden a vörös ördög vállára helyezte a kezét, majd lágy hangon megszólalt.

- Ugyan Erza, hagyd csak. Lucy most össze van zavarodva, menj inkább és edd meg a tortádat. - nevetett fel, mire Erza hátra lépett párat és folytatta tortája majszolását, de közben még mindig engem bámult.

- Ne haragudj rá Lucy, ő már csak ilyen. Mellesleg ő az egyik csapattársad, Erza Scarlet. - mosolygott újra felém Mira.

- A csapattársam? - kérdeztem gondolkodva, mire Mirajane a segítségemre sietett.

- Tudod, a csapat, amiről már meséltem...a legerősebb - tette hozzá halkabban, nehogy viszályt szítson ezzel a megjegyzésével, mire újra képbe kerültem.

-hát persze, a csapatom - csaptam a homlokomra, majd a még mindig mellettem ácsorgó kék hajú lányra néztem és a körülöttünk lévő csoportra, ami lassan tömeggé fejlődött. Mindenki engem bámult, ami korántsem volt kényelmes a számomra. A csendet Wendy törte meg, aki boldogan nevetve szaladt hozzám.

-Csakhogy lejöttél Lucy-sama. Már mindenki alig várt téged. Levy például tegnap óta arról beszél, milyen jó lesz újra veled olvasgatni. - karolta át a kék hajú lányt, aki mosolyogva vakargatta a tarkóját. 

- Levy - ...chan - neveztem én is így a lányt, hiszen az előbb ő is a "chan" végződést használta a nevemnél, bár az okát nem értettem. Ő rám kacsintott és kézen fogva a többiekhez húzott.

- Gyere Lu-chan, a többiek is nagyon várnak ám! - nevetett és egy kisebb csoporthoz vezetett, akik többsége mosolyogva várt rám, kivéve a sötétkék hajú lány, aki a még mindig félmeztelen fiún csüngött. Ő köszönés helyett csak ennyit mondott: "A szerelmi vetélytársam visszatért!"