Az ötlet, mely megfogalmazódott elmémben, egyszerű volt és nem igényelt szinte semmilyen előkészületet. Amikor visszagondoltam az első csókunkra Natsuval, minden egyes másodpercet végigpörgettem magam előtt. Azt is, amikor a fiú csillogó szemekkel ígérte meg nekem, bármilyen bajból kihúz és ha lehetetlen is, ő mindent megtesz értem...értünk. "Igen, Natsu el fog jönni. Csak időt kell nyernem neki"-határoztam el magamat. 

- Ömm...Angel - szólítottam meg az engem fogva tartó lányt, aki kíváncsian pillantott rám. Szemei megvetőn csillogtak, ahogyan fogát megszívva várta a folytatást - Nem...nem kaphatnék egy kis vizet? - kérdeztem rekedt hangon, mire Angel egy ideig hallgatott, majd vállát megrándítva, kisétált a szobából én pedig végre fellélegezhettem egy kicsit. Újra Natsura gondoltam és arra, hol lehet már? Abban biztos voltam, hogy el fog értem jönni, csak azt nem tudtam, hogy mikor. Ekkor az ajtó ismét kinyílt és Angel tért vissza, kezében egy pohár vízzel. Leguggolt elém és a szám elé tartotta a poharat, melyből nagyot kortyoltam, majd újra megszólítottam a lányt.

- Angel, miért hoztál ide? Úgy értem, már emlékszem rá, hogy ki vagy, de nem értem, hogy mi közöm van hozzád... - kérdeztem kíváncsian. Ez nem csupán időhúzás volt, tényleg nem értettem az okát. Hiszen azóta, hogy a Nirvána elpusztult, nem találkoztam vele, így hát fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem. Angel erre bosszúsan felhorkantott és flegmán megszólalt.

- Nem érti a hercegnő? - kérdezte fensőbbségesen -  Az nem elég ok, hogy meghiúsítottátok a tervemet a Nirvánával?! - folytatta indulatosan, mire én értetlenül pislogtam rá. Gőzöm sem volt arról, hogy miért éppen most akart bosszút állni rajtam, de megkérdeznem nem kellett, ugyanis a lány azonnal folytatta - De valóban nem ezért hoztalak ide. A valódik ok... - magyarázta türelmesen - Natsu volt.

- Tessék? Hogy érted ezt? - döbbentem meg látványosan. "Mi a fenébe keveredhetett ez a féleszű?"- tettem fel magamban a kérdést, amire nemsokára választ is kaptam.

-Úgy látom, ebbe nem avatott be a kis szélhámos. - nevetett fel halkan - Az első közös munkátokkor, amikor Macaoért mentetek, - kezdett bele a mesébe, miközben arcán látszott, alig várja a reakcióimat - , történt egy s más. A szörnyeteg, aki megtámadta őt, valójában nem egy hegyi majom volt, hanem Rómeó nagyapja, azaz Macao apja. Nem túl jó a családi viszonyuk... - kacagott hangosan úgy, hogy szinte a könnyei is kifolytak - Az apuka a fia életére tört, majd el akarta rabolni az unokáját, hogy csatlakozzon a céhéhez.

- Macao apjának van egy céhe? Még sosem hallottam róla. Sőt, az apjáról sem. - töprengtem összeráncolt szemöldökkel. 

- Mivel egy sötét céhről van szó, tehát nem bejelentett. Az ilyen céhek többnyire nem hivatalosan fogadnak el megbízásokat és tiltott ügyekkel foglalkoznak. - magyarázta fölényesen, mintha egy idiótához beszélne. Elhúztam a számat és türelmetlenül vártam a folytatást, ami hamarosan meg is érkezett.

- Macao apja, Rother, már jócskán benne van a korban, tehát a kis Rómeót nézte ki örökösnek. Macao nemrég rájött arra, hogy az apja támadta meg, aki Rómeót akarja, így hát megkérte Natsut, hogy segítsen neki - nézett rám Angel, de látszott rajta, még nem ért el a történet végéhez, csak arra várt, mit szólok az eddig elmeséltekhez.

- Szóval ezért mentek az erdőbe? De mit keresett ott az apám? - kérdeztem bizonytalanul. Angel meséjének előrehaladtával úgy éreztem, a kép egy cseppet sem tisztul, sőt mi több, egyre kuszább lett. - És te honnan tudsz minderről?

- Az Oracion seis szétesése után beléptem a Black sword-ba. - mondta, de mielőtt folytathatta volna, a szavába vágtam. 

- Rother céhébe, igaz? - kezdett végre összeállni a kép. Angel morcosan bólintott, majd nagy levegőt vett és újra belekezdett a mesélésbe.

- Aznap éjjel én is ott voltam az erdőben, sőt az apádat is én csaltam oda. - mosolyodott el ördögien, szívem pedig újra őrült iramban kezdett verni, ahogyan szapora légzéssel vártam a folytatást - Gemini segítségével felvettem az alakodat és a te kézírásoddal levelet írtam neki. Apuci azonnal sietett a kis királylányhoz. - kacagott hangosan, mire kezem ökölbe szorult, hiszen sötét sejtelmem támadt. "Csak nem? Az nem lehet, hogy..." - könyörögtem magamban, de hiába. Angel következő mondata a padlóra küldött. - Én öltem meg az apádat - nevetett most már úgy, hogy a falak is bele remegtek. Szemembe újra könnyek gyűltek, melyeket nem tudtam visszatartani, így patakokban folytak végig arcomon. Mellkasomra mázsás súly nehezedett, testem pedig remegni kezdett, ahogyan felfogtam a lány szavainak értelmét. Még mindig rengeteg dolog szorult magyarázatra, de most semmi más nem érdekelt. Azzal, ahogyan Angel folytatta a mondandóját, szinte megforgatta szívemben az előbb beledöfött tőrt.

- Azaz csak közvetve, hiszen a végső csapást Natsu, a sárkánölő ficsúr vitte be. - csapta össze örömében 2 tenyerét és jól szórakozott azon, ahogyan a sírástól rázkódva, üres tekintettel bámultam magam elé. Fejemben folyton az zakatol, hogy Natsu nem tehette, hiszen ő nem olyan. Sosem tenne velem ilyet és sosem ölne meg senkit, még az ellenségeit sem. Egyszerűen nem hittem el azt a rengeteg hülyeséget, amit Angel hordott össze az előbb. Éppen rá akartam kiáltani és arra felszólítani, azonnal vonja vissza előbbi állítását, de ő megelőzött. Nadrágja övrészéből előhúzott egy kést, mely pengéjén megcsillant a fény és egyenesen a nyakamhoz tartotta. Ez olyan váratlanul ért, hogy a légzésem is elakadt tőle.

- Na, királylány, itt a vége, fuss el véle! - derült jót saját szójátékán, majd folytatta - Amit akartam tőled, azt már megkaptam, tehát többé nincs rád szükségem. Viszlát tündérke. - kacagott, miközben egyre közelebb nyomta nyakamhoz a kést. "Mit kapott meg? Hogyan értethette, hogy megkapta? Nem is adtam neki semmit..." -töprengtem magamban. Gondolataim fonalát egy hatalmas reccsenés törte meg, mely nagy port hagyott maga után. A hang az ajtó felől jött, ahol egy fiú alakja körvonalazódott ki. Ahogyan a por lassan leült, úgy láttam egyre tisztábban a srác arcát, rózsaszín tincseit és végül ragyogó zöld szemeit. Natsu szája most dühös grimaszba rándult, szemei pedig villámokat szórtak. Látni lehetett rajta, elméje elborult és elvakította a méreg. Még sosem láttam ilyennek őt, de annak ellenére, hogy meglepett az arckifejezése, mégis teljes szívemből örültem neki, hiszen tudtam, nem rám dühös, engem sosem bántana.

Itt is lennék az újabb résszel. Tudjátok, ha tetszett dobjatok rá egy voteót és komizzatok. Igyekszem a kövit holnapra megírni, addig is sziasztok!