A kislány tekintete értetlenséget tükrözött, ahogyan felfogta szavaim értelmét, majd szemei könnybe lábadtak. Ujjai, melyek eddig puhán simultak a csuklómra, most kétségbeesetten kezdték el szorítani azt, mintha kapaszkodni akarna belém, akár fuldokló a mentőövbe. Néztem, ahogyan szaporábban veszi a levegőt és szinte megdermed a bizonytalanságtól. Ajkai megremegtek, majd enyhén megnyíltak. Olyan volt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát és becsukta a száját. Mivel láttam, hogy így nem jutunk előrébb, én szólaltam meg.

- Az előbb Lucynek neveztél, igaz? - kérdeztem és még egy biztató mosolyt is magamra erőltettem, csakhogy őt kicsit megnyugtassam, bár ebben a helyzetben semmi kedvem nem volt a mosolygáshoz.

- I...igen... - felelte bizonytalanul, majd kikerekedett szemekkel nézett rám és kétségbeesetten felkiáltott - Még a saját nevedet sem tudod? - kérdezte, miközben meglepetten emelte szája elé a kezét. Fejemmel nemet intettem és óvatosan ülő helyzetbe tornáztam magamat mielőtt újra megszólaltam.

- Téged hogy hívnak, kislány? - kérdeztem kedvesen, mire pár pillanatnyi szünet után megjött a halk felelet.

- Wendy vagyok - válaszolta töprengve, majd hirtelen az ajtó felé szaladt. Amikor már az egyik lába kint volt a szobából, még vissza fordult és mosolyogva megszólalt - Mindjárt jövök, addig maradj itt. - kérte kedvesen én pedig döbbenten néztem, ahogyan már el is tűnt. Reménytelenül hanyatlottam vissza a párnára, majd a kislány, akarom mondani Wendy utolsó mondata jutott az eszembe: "Addig maradj itt" . Halkan felnevettem a lány naivságán. Hová tudnék menni ilyen állapotban? A gyerekek olyan kis butuskák. Kis idő elteltével újra nyílt az ajtó. Ahogyan oda néztem észrevettem, hogy a lila hajú Wendy jött vissza. Elnézőn rámosolyogtam, de ahogyan a lány beljebb jött, úgy húzott maga után egy ismeretlen, velem egykorú lányt, akinek hosszú, fehér haja lágy hullámokban lógott a vállára, arcán pedig kedves mosoly játszott. Lassan közelebb jöttek hozzám, majd a fehér hajú Wendyre nézett és kezét a vállára tette.

- Most kicsit menj ki kérlek, majd én beszélek vele. - kérte mosolyogva, mire a lila hajú kislány azonnal az ajtó felé sietett és ránk csukta azt.

- Szia Lucy! - nevetett rám szelíden, majd kezét nyújtotta felém - Mira vagyok...Mirajane Strauss - üdvözölt még mindig mosolyogva, mire én is felemeltem a kezemet és puha tenyerébe csúsztattam.

- Én pedig Lucy...azt hiszem - mutatkoztam be, bár a jelek szerint itt mindenki ismer engem, csupán nekem nincs semmi fogalmam a helyzetről.

- Tudom, ismerlek. - nevetett fel halkan

- Elmondanád nekem, hogy ki vagyok...és hogy hol vagyok...meg hogy honnan ismertek engem? - kértem kétségbeesetten Mirát, mire ő leült az ágyam szélére és bizakodón rám nézett.

- Szóval tényleg nem emlékszel semmire? - kérdezte - Sebaj, lesz ez még jobb is. Én tudom, hogy te ugyanaz a Lucy Heartfilia vagy, mint aki 3 napja eltűnt.

- 3 napja? - képedtem el. "Ki a fene vagyok én és mi a csoda történt velem?".