- ...mekkora hülye volt, amikor...AÚÚ! - szakította félbe Happy történetét Natsu ökle, ahogyan éppen szegényke arcának csapódott. Értetlenül néztünk a fiúra, aki szikrákat szóró szemekkel pillantott társára, Happy pedig mérgesen állta a sárkányölő tekintetét.

- Mi a fenét csinálsz, haver?! - dorgálta meg indulatosan Natsu az exceedet - Elment az eszed, ha azt gondoltad, hogy jó ötlet ezt elmondani! Hát nem érted, tesó? - tajtékzott tovább, én pedig már semmit sem értettem az egészből. Happy tekintete ekkor megváltozott és a mérges pillantását előbb értetlen, majd bocsánatkérő nézésre cserélte. Mintha eszébe jutott volna valami, ami hatására azonnal megbánta előbbi meggondolatlanságát és már meg is bocsájtotta a Natsutól kapott ütést.

- Sajnálom, Natsu... - görbült sírásra a szája és könnyes szemekkel ugrott a fiú kezébe, aki magához ölelte barátját.

- Ugyan már, nem történt semmi - mosolygott rá Natsu, majd hirtelen rám nézett és kérlelő hangon megszólalt - Megkérnéd Erzát, hogy jöjjön ide? - kérte kedvesen, mire én körülnézem a céhben, de a vörös hajú lánynak nyomát sem találtam - Az emeleten van, Evergreennek segít a gyengélkedőben rendet tenni - mondta Natsu, mint aki megérezte kétségeimet én pedig egyetlen szó nélkül indultam az adott irányba. Semmi kedvem nem volt ugyan otthagyni a többieket, mégis hallgattam Natsura, hiszen éreztem, nagyon feszült a helyzet, így hát kétségekkel ugyan, de elindultam az emeletre, hogy lehívjam Erzát.

Titániával a nyomomban érkeztem ismét a bárpulthoz, ahol a többiek éppen sutyorogtak valamin. Amikor megláttak, hirtelen elhallgattak és feszülten néztek rám, de én még éppen elkaptam Natsu utolsó mondatát.

- Hát nem értitek? - sziszegte ingerülten - Örökre megutálna engem! - szabadultak el az indulatai és bár suttogva ejtette ki a szavakat, mégis úgy hangzott, mintha kiabált volna. Mindenki feszülten nézett rá, majd szemükkel jeleztek, pillantson hátra, ő pedig, amint meglátta, hogy ott vagyok, elhallgatott és megszólította Erzát.

- Szia Erza, van egy perced? - kérdezte nyugalmat erőltetve magára, de hangja mégis remegett. A vörös ördög bólintott és fejével intett a fiúnak, kövesse őt, majd el is tűntek a pincében. Kíváncsian követtem őket a szememmel, majd amikor az ajtó becsukódott mögöttük, nagyon sóhajtva ültem le a pult mellé. Mira együtt érzőn nézett rám, de nem szólt egy szót sem, sőt Wendy és Charle is csak csöndesen ültek a helyükön. Lisanna együttérzőn hátba veregetett, majd lassan elsétált a pulttól.

Natsu szemszöge: 

Majd szétvetett az ideg és keserűségemben törni - zúzni tudtam volna, mégsem tehettem semmit. A testem lángolt, szívem hevesen vert, ahogyan Lucy egyre távolodó alakját néztem. "Szegény lány" - gondoltam magamban és képzeletbe elátkoztam magamat, amiért ezt tettem vele.

- Nem a te hibád volt, Natsu-sama... - próbált vigasztalni Wendy, de engem nem lehetett. Az, amit a többiek napok óta hajtogattak, hogy nem tehetek semmiről, csupán hazugság volt. Hazugság, amit az én megnyugtatásomra találtak ki, de ami semmit sem ért most. Attól, hogy engem vigasztalnak, akár egy csecsemőt, még semmi sem jön rendbe. A tényen, hogy elvettem Lucytól az apját, semmi sem változtathat már.

- A francokat nem az én hibám! - söpörtem le Wendy kezét a vállamról ingerülten és pattantam fel a székről, mire Mirajane rendre utasító pillantást vetett rám és gyengéden megszorította a kezemet. Nagyot sóhajtva ültem vissza a helyemre és temettem arcomat két tenyerembe. 

- Happynek talán igaza van és el kéne mondanunk Lucynek az igazat, nem gondolod, Natsu? - kérdezte halkan Mirajane, mire én elképedve néztem fel rá, ő pedig folytatta - Biztosan nem haragudna rád, Natsu. Hiszen nem a te hibád volt. - győzködött tovább, de én hajthatatlan voltam.

- Mégis miről beszélsz, Mira?! Dehogyis bocsátana meg nekem! Hiszen az apja miattam halt meg... - keseredtem el egyre jobban. Biztosan tudtam, Lucy örökre megutálna, ha tudomást szerezne arról, ami aznap este történt. Azóta az ominózus éjszaka óta, a céh minden egyes tagja úgy tett, mintha semmit sem tudna Lucy 3 napos eltűnéséről, de mindvégig csak nekem falaztak. Meglehet, a céh bizonyos tagjai valóban nem tudtak a dologról, ám a "fontosabbak" mind benne voltak a cselszövésben. Gray, Wendy, Mira, Happy, Charle, Lisanna, én, sőt még Erza is, aki az egészet kitalálta. Ő megértett engem és tudta, nehezen viselném, ha Lucy mégsem bocsátana meg nekem, így kitalálta ezt a színjátékot és az ő ötlete miatt hazudtunk végig Lucynek. "De mi lesz, ha egyszer rájön a turpisságra, hiszen nem csaphatjuk be őt örökké?" - kattogott a fejemben.

- Lucy nagyon jószívű, biztosan nem haragudna. - állt Lisanna is Mira pártjára, ám engem nem tudtak meggyőzni.

  - Hát nem értitek? - sziszegtem ingerülten - Örökre megutálna engem! - szabadultak el az indulataim és bár suttogva ejtettem ki a szavakat, mégis úgy hangzott, mintha kiabáltam volna. Mindenki feszülten nézett rám, majd szemükkel jeleztek, pillantsak hátra, én pedig, amint megláttam, hogy Lucy megérkezett, elhallgattam és megszólítottam Erzát.  

  - Szia Erza, van egy perced? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, de hangom mégis remegett. A vörös ördög bólintott és fejével intett, kövessem őt, majd elindultunk a pincébe. Az úton végig magamon éreztem Lucy kíváncsi tekintetét és legszívesebben visszafordultam volna, hogy mindent bevalljak neki, de nem volt hozzá bátorságom, így csak gyáván kullogtam Titánia után.  

Halkan csuktam be magunk mögött az ajtót és mentem le Erzával a pincébe. Ő volt az egyik legjobb barátom, akivel már kiskorom óta ismertük egymást. Erza tanított meg olvasni is és ő bátorított minden egyes akadálynál. Benne 100 százalékosan megbíztam és tudtam, mindent megoszthatok vele.

- Mondd csak öcskös, mi nyomja a szívedet? - kérdezte mosolyogva, majd időt sem hagyva nekem, meg is válaszolta saját kérdését - Lucy az, igaz?

- Nem tudom, mit tegyek, Erza - sóhajtottam mélyet és hátamat a falnak támasztottam - Egész éjjel azon járt az agyam, mi lett volna, ha nem megyünk akkor az erdőbe? - meséltem el neki a bajomat, ő pedig megértően hallgatott végig, nem szólt közbe - Talán akkor nem történt volna meg, sőt biztosan máshogy alakultak volna a dolgok. Erza, én nem bírok Lucy szemébe nézni ezek után, ráadásul tegnap majdnem... - hallgattam el hirtelen és szemlesütve, szinte alig hallhatóan fejeztem be a mondatod - ...majdnem megcsókoltam - vallottam be a lánynak szégyenkezve, mire ő vállamra tette a kezét és biztatóan rám mosolygott. Szemei megértést és segíteni akarást tükröztek, mosolyából erőt meríthettem. Úgy éreztem, a legjobb embernek mondtam el érzéseimet, annak, aki feltétel nélkül mellém fog majd állni, Erza következő lépése azonban meglepett, ugyanis hirtelen egy puha tenyér csattant erősen az arcomon, mely maga után égető vörös foltot hagyott. Kikerekedett szemekkel, meglepetten néztem barátnőmre, aki szikrákat szóró pillantással állta a tekintetemet és felháborodott hangon szidott le.

- Te majom, mi az, hogy MAJDNEM megcsókoltad? - nyomta meg a majdnem szót erőteljesen, ezzel kiemelve annak jelentőségét - Miért csak majdnem, hiszen a barátnőd, nem igaz? - dorgált meg mérgesen, mire én lesütött szemekkel kezdtem el tapogatni az arcomat, mely még most is forró volt Erza kezétől.

- Igen, de... - kezdtem volna kifogásokba, mire ő a vállamnál fogva megrángatott és kioktató hangon kezdte el magyarázni álláspontját. 

Lucy szemszöge:

Magamba roskadva ültem a pultnál, miközben mindenki sajnálkozó pillantást vetett rám. Elegem volt ebből az egészből. Az állítólagos barátaimból, akik mind mélyen hallgattak, az emlékeimből, melyek egyre gyakrabban törtek rám, de semmit sem értettem belőlük, sőt elegem volt már az egész Világból. "Miért nem mondd nekem senki semmit?! Hiszen a barátaim, nem?!" - tettem fel magamnak a kérdéseket őrjöngve, melyekre választ eddig senkitől sem kaptam. Úgy döntöttem, ennél a bizonytalanságnál bármi jobb, így hát minden bátorságomat összeszedve a pultra csaptam és határozottam követeltem a magyarázatot.

- Mi a fene folyik itt, Mira? Mindenki csak hallgat és szánakozva néz rám, kérlek mondd el, mi történt velem. - kértem a lányt. Mindenki meglepetten figyelte kirohanásomat, de válasszal senki sem méltatott.

- Tessék, ez a ház ajándéka - nyújtott felém egy szelet tortát Mira, de engem ezzel csak még jobban felidegesített. Amúgy is feszült idegrendszerem eddig bírta és akár egy vékony cérna, szakadt el, én pedig felháborodottan pattantam fel a székről.

- Nekem nem sütire, hanem válaszokra van szükségem, Mira! - feleltem indulatosan, majd mivel még most sem kaptam választ, mérgesen fújtatva indultam el kifelé és amikor kiléptem az ajtón, tehetetlen dühömben öklömet a falba vertem, mely hatására kiserkent bőröm alól a vér. Szememet könnyek égették és hátamat a falnak támasztva, lassan lecsúsztam a földre, ahol térdeimet felhúzva, arcomat pedig közéjük temetve zokogni kezdtem. A következő pillanatban egy gyengéd kezet éreztem a vállamon és amikor felnéztem a kéz tulajdonosára, szemeim meglepetten tágultak ki.

Itt az új rész, ahogyan ígértem, hosszabb lett. Ráadásul Natsu szemszögéből is olvashattátok a dolgokat, amit előre nem terveztem. A kövi részek újra normális hosszúságúak lesznek, ahogyan eleinte és lehet, ismétlem lehet, hogy újra megnézzük Natsu szemszögéből a sztorit. A következő rész holnap jön, addig is, ha tetszett kommenteljetek és dobjatok rá egy voteot.