Geir látta rajtam, hogy nagyon meglepődtem. Sose okozott még ilyen nagy örömet számomra semmi ezelőtt. Nem is tudom mit mondjak ezek után. Végül csak sikerült annyit odasugnom Apunak, hogy 'Köszönöm!' Úristen mindjárt sírnom kell az örömtől. De aztán ezt a nagy csodálkozásomat Geir tapsa szakította meg.

- Na akkor azt hiszem mi megyünk véglegesen beköltözni. Van még pár cucc amit be kell pakolnunk. Meg Natasha szerintem mindjárt végez az ebéddel. Akkor mi mentünk, további szép napot nektek!

- Jó munkát, Barátom! Szólj ha kell valami segítség!

Így a végén nekem is sikerült integetnem és kinyögnöm egy halk 'Helló'-t, de Britany semmi reakciót nem jelzett. Amilyen gyorsan csak lehetett kisurrant az ajtón. Biztos kedves lány, de egy kicsit meg kell nyílnia, hogy jobban megismerhessem. Visszamentem a szobámba és eszméletlenül gyorsan eltelt számomra a nap.

Másnap hulla fáradt voltam, mivel egy gondolat nem hagyott aludni este: Tényleg létezik egy ugyanolyan személy, mint én? Aki talán ugyanazt élte meg. El sem hiszem, hogy ilyen fáradtan milyen ötleteim támadnak. Sose vettem ilyen gyorsan rá magamat, hogy kimozduljak a házból. A tervem pedig az, hogy meglátogatom Britanyt. Kiváncsi vagyok, hogy fog elsűlni ez a kis találka vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Kinyitottam az ajtót és 5-ször néztem jobbra-balra, hogy egy sárkány sincs-e a közelben. Szerencsére tiszta volt a környék és kiléptem. Elindultam egyenesen és akkor döbbentem rá, hogy én okos azt sem tudom, merrefele laknak a szigeten.

- Gratulálok Saphira, ezt jól megcsináltad! -gondoltam magamban és csaptam a homlokomra. Na gyerünk kérdezzünk meg valaki szimpatikusabb és idősebb embert. Meg is pillantottam egy olyan 40 éves körüli asszonyt és odamentem hozzá.

- E-Elnézést Asszonyom! Nem tudná esetleg megmondani, hogy Geir és családja melyik házba költöztek?

Az asszony megfordult, rámnézett és felcsillant a szeme. Oké, szerintem minél hamarabb elmegyek, annál jobban járok, de késő volt. A nő majdnem megfojtott, annyira elkezdett ölelgetni engem.

- Jajj Saphira! De régen láttalak! Még a derekamig se értél fel, amikor utoljára láttalak! Nagyon megváltoztál! Mizujs veled?

- K-Kérem...egy...kicsit...gyengédebben ölelgessen, mert...mindjárt...megfulladok!

Hirtelen eleresztett és elkezdett bocsánatot kérni, hogy nem akart engem bántani. Aztán újra elkezdett kérdezősködni.

- Anyukád sokat mondott rólad! De szeretnék még többet megtudni! -már szinte az arcomba mászott, annyira be volt zsongva. Ő tuti Anyu egyik barátnője.

- Sajnálom, de nem akarok semmiről se beszélni, mert nem esik jól...De azt megtudhatnám melyik házba költöztek be?

Az asszony felegyenesedett és egy mérges pillantást küldött rám. Gondolom nem tetszett neki, amit mondtam.

- 50 méter egyenesen, aztán fordulj jobbra. Egy kétemeletes ház az, kardhalas szélkakassal a tetején. -elkapta a fejét és elment, meg se várta, hogy megköszönjem.

De nem törődtem vele és újra elindultam kitűzött célpontom felé. Mentem és mentem, amikor fogjuk rá, kaptam egy kisebb fajta szívrohamot. Egyszer egy rettenetes rém ugrott elém és elkezdett felém jönni. Nem tudtam mit csinálni, ezért átugrottam felette és már majdnem sikítottam, de hátra néztem. Egy másik rettenetes rémet láttam hallal a szájában. Onnan már minden világos lett, hogy mi volt ez az egész. De egyszerűen semmi és senki se akarja, hogy én ma eljussak Britanyhoz. Egy 10 perces út 30 percembe telt. Ezt megint jól összehoztam. Ez lesz az, két emeletes és kardhalas ház. Az ajtó előtt álltam és gondolkoztam. A legnagyobb gondot az jelentette nekem, hogyan kezdjek el beszélgetni vele? Már itt járnak a gondolataim amikor még kopogni se kopogtam. De meglepetésemre tettem előtt kinyitották az ajtót. Geir meg is lepődött, mit keresek én a házuk előtt.

- Ömmm...Helló...

- Nyugalom, sose ettem még gyereket! -kacsintott rám.- Gondolom Britanyhoz jöttél.

- Pontosan. -adtam neki egy biztató mosolyt.

- Akkor fáradj be. -állt el az ajtóból és bementem.

Elég otthonos lakás. Kívülről kicsinek tűnt, de sokkal nagyobb a belső tere, mint gondoltam. Ahogy beléptem egy nagy nappali fogadott egy konyhával együtt mellette. Nem döntöttek rosszul, hogy ezt a házat választották. Gondolom Britany szobája fent van az emeletem.

- Britanyt fent találod meg. Balra az első ajtó lesz a szobája.

Elméletem igaznak bizonyult. Elindultam a lépcsőn és a lábaim úgy remegtek, mint a kocsonya. De egy dolgot furcsáltam. Geir vajon miért nem szólt Britanynak, hogy látogatója jött. Bár szerintem nincs gyakorlata ebben, hiszen előfordulhat, hogy neki sem volt és sincsenek barátai. De agyalás helyett kopogni kéne. 20-szor készültem rá és vagy az ötvenedik próbálkozásra sikerült is. Türelmetlenül vártam, amíg kinyitja az ajtót. Elég szokatlan volt, hogy kulcsra volt zárva. Aztán megtörtént, én pedig egyből köszöntem:

- Szia...

- Úristen!

Hirtelen csak egy nagy koppanást hallottam. Jobban kinyitottam az ajtót és megláttam Britanyt a földön ülve, ahogy fogja a fejét. Jesszus, biztos nagyon megijesztettem. Lehet meg is ütötte magát. Gondolkozás nélkül odarohatam, hogy felsegítsem.

- Ugye jól vagy? Nem akartalak megijeszteni...

- Nagyobb csapás is ért már, mint ez...

- Én tényleg nem akartam...

- Semmi baj...Miért jöttél ide?

- Csak úgy gondoltam...hogy jót tenne nekem is...meg neked is...hogy megismerkedjünk.

Viszont látszott rajta, hogy nagyon nem figyel rám. A csizmám jobban tetszett neki.

- Ömmm...mi olyan érdekes van a 2 éves, kopott csizmámban?

Felkapta a fejét és csak nézett rám.

- Nem a csizma...hanem a papírdarab, ami érdekelne.

Odanéztem és tényleg ott volt. Lehajoltam, felvettem és megnéztem mi az.

- Ja, hogy ez...ez csak egy firka egy szarvasról.

- Megnézhetem?

- Persze. -hezitálás nélkül átnyujtottam neki.

Elég sokáig nézegette. Már vártam, mikor kapom megint a lehúzó megjegyzéseket, hogy mennyire aránytalan.

- Nagyon szépen rajzolsz. Bár van mit csiszolni rajta, de ugyebár ez csak egy vázlat.

- Wow! Nem tudtam, hogy ennyire értesz ehhez! Én csak unalmamban szoktam rajzolgatni.

- Mivel sose volt társaságom, ezért csak a ceruza meg a papír maradt nekem.

Odament a szekrényéhez és elkezdett kutakodni. Én meg csak álltam és néztem a plafont. 5 perc keresgélés után letett az ágyára egy jó nagy kupac papírt.

- Nyugodtan megnézheted őket, ha érdekelnek.

Leültem az ágyra és elvettem a legfelső lapot. És olyan tágra nyíltak a szemeim, hogy az csak na. Egy elképesztően gyönyörű tájkép volt rajta. Egy hegy rajta egy kastéllyal, amit egy folyó vesz körül.

- Uramatyám...ez varázslátos. Mindjárt a könnyeim jönnek elő, olyan szép.

- Azért ne ess túlzásba, hiszen ez messze van a jótól.

- Te most viccelsz!? Néha a profik se tudnak ilyet csinálni!

- Nyugodtan megmondhatod az igazat. Nem fogok megharagudni.

- Az igazság az, hogy ez bámulatos és ne is próbáld tagadni. Ne játszd a szerény mestert.

- A véleményem nem fog változni, de köszönöm. Sose kaptam még ilyen szép dicséretet. -hirtelen elszomordott.

- Nyugi...ismerem az érzést...amikor nem értékelik a munkádat. A suliban napi negyvenszer, ha nem többször megkaptam, hogy a munkáim kukába valóak.

- Téged is kiutáltak a tanárok, a sárkányos dolog miatt? -elég komolyan nézett rám.

- Igen, sajnos...amit még most sem értek, hogy miért kellett hosszú éveken át azt csinálni velem.

- Szintén ismerős...nem voltam elragadtatva attól, hogy Apám egy olyan helyre hoz, ahol 3-szor annyi sárkány van, mint a régi szigetünkön.

- Én úgy oldottam meg, hogy nem mozdulok ki a házból. Ígyis mikor idefele tartottam, azt hittem a rettenetes rém szétszed, amiért a hal és közötte lévő utat elálltam.

- Vicces eset. -kuncogott egy kicsit.- De azért az nekem jobb volt, amikor egy Gronkel majdnem kilapított.

- Jujj...nem lehetett kellemes.

- Nem volt az...de mások elég mulatságosnak találták a helyzetet.

- Jah igen, a közönség sosem hiányozhat sajnálatos módon.

Elég sokáig elbeszélgettünk. A rajzos témával elég hamar megtaláltuk a közös hangot. Egyszercsak arra kaptuk a fejünket, hogy már lassan sötét lesz, ezért elköszöntünk egymástól és gyorsan haza siettem. Szerencsémre már mindenki aludni készült, ezért semmi se állta utamat. Amikor hazaértem, a szüleim már lefeküdni készültek, így halkan osontam be a szobámba. Kis küldetésem sikerrel járt, hiszen nem vettek észre.

Levetettem magamat az ágyra és örömteli arccal aludtam el. Másnap reggel szokáshoz híven hajnali fél hatkor keltem. Megreggeliztem és a szüleim egy óriási mosollyal álltak meg az asztal előtt.

- Na mesélj! Hogy ment? -ült le mellém Apám.

- Nem is mondtam el nektek, hogy elmentem Britanyékhoz!

- De Geir pletykás, te is tudod! -vigyorgott rám.

- Minden jól ment és jól elbeszélgettünk.

- Na akkor ennek örülünk. -Anyu is rám mosolygott.- Szivem, amúgy mondtad már neki?

- Kiment a fejemből! -csapott Apa a homlokára- Saphira, majd kezdj el csomagolni!

- Micsoda?!

Folytatjuk...