A szívem dobogása egy pillantra megállt. Miért?!? Miért kell csomagolnom?!?

-Apa ez mit jelentsen?! Miért?!

-Saphira hallgass meg!

-Nem!-csaptam erőböp az asztalra- Miért kell ezt csinálnod velem?!-éreztem, ahogy jönnek a könnyeim és jobbnak láttam, ha felrohanok a szobámba.

Semmivel sem törödve bevágtam magam után az ajtót és az ágyamra vetettem magamat. A düh beszélt belőlem, de nem hittem volna, hogy Apám képes ilyet tenni. Elvégre ő hívta őket a szigetre, hogy mostmár lakjanak itt, azt remélve, hogy én és Britany egyszer barátnők leszünk. Csak arra az egy aprócska problémára nem gondoltak, ha elköltözünk ez sose fog megtörténni. Apám csak szórakozott velem, mondhatom remek.

Elmerültem a gondolataimban, amikor hallottam, hogy Anya ordítozik valakivel. Nem hallottam tisztán, de valami olyasmit mondott, hogy 'Ideje lenne megtanulnod értelmesen fogalmazni.'. Nagyon nem érdekelt, hogy kinek mondta. Kikeltem az ágyamból és a szekrényem tetejéről levettem egy nagyobb fajta bőrtáskát. Szomorúan kinyitottam a szekrényt és elkezdtem lassan kipakolni onnan. 5 perc után egy nagy ruhakupac volt a szoba közepén. Leültem és elmélkedve elkezdtem őket beletenni a táskába. Kis idő után olyan érzésem lett, hogy valaki figyel engem. Lassan felnéztem és megláttam az ajtó küszöbén Apát. Nem is tudom, hogy mit mondjak neki. Nagyon nem akart mondani semmit, ezért inkább belekezdek egy párbeszédbe.

-Szeretnél valamit?

-Csak bocsánatot akarok kérni, mivel...

-Mindig csak játszadozol az érzéseimmel! Miért csinálod ezt?!

-Saphira kérlek, nyugodj meg. Hagyd, hogy megmagyarázzam.

-Ezen nincs mit magyarázni, értek mindent!

-Anyádnak igaza volt és tényleg meg kéne tanulnom pontosan kifejezni magamat.

-Ezt hogy érted?

-Mielőtt még elkönyvelnéd magadnak, hogy elköltözünk, azelőtt hallgass meg.-odajött hozzám és leült mellém.

-Akkor magyarázd meg.

-Nem fogunk elköltözni, ezt szögezzük le.

-Akkor?

-Türelem Saphira. Szóval Anyáddal úgy döntöttünk, hogy jó lenni egy kis családi kiruccanást összehozni. És arra gondoltunk, hogy egy kis óceáni hajókirándulás tökéletes program lenne. Mit szólsz hozzá?

-Akkor biztos itt fogunk tovább lakni?

-Igen biztos.-mosolygott rám-

-Ezesetben benne vagyok. Mikor indulunk?

-Ajajajj milyen érdeklődő lett már valaki!-elkezdett nevetni.

-Bocsánat, hogy érdekelnek a részletek!-vágtam vissza neki.

-Igaz. Holnap délután indulunk.

-Ilyen korán? Azt hittem még vagy 3 nap.

-Na most akkor akarsz jönni vagy nem a sárkánymentes utazásra?

-Nyugi már, akarok! De folytatnám a pakolást.

-Ezt mindet el akarod hozni?-mutatott a kupacra.

-Persze, a hajó elbírja.

-Akkor hagylak.-felállt és elindult az ajtó felé.-Jó pakolást!

Nem kellett egy óra és már kész voltam. Azt hittem több idő lesz. Beesteledett és rájöttem, hogy egész nap semmi értelmeset se csináltam. Csak feküdtem, mint mindig. Elalvás előtt elhatároztam, hogy nem fogok addig elmenni, amíg nem búcsúztam el Britanytól. Amilyen paranomiás vagyok, még el is hiszem, hogy nem fogunk visszatérni. Én legalább erre is gondolok.

Másnap reggel megettem a szendvicsemet, felöltöztem és indultam az ajtó felé. Kinyitottam és Britany ott állt. Oké...na erre nem számítottam. Csak ott állt és nézett.

-Nyugodtan bejöhetsz.

-Rendben.

-Fent van a szobám, gyere menjünk fel.

-Oh Britany! Minek köszönthetjük a látogatásodat?-rakta Apám a kezét szegény vállára.

-Hát...csak beszélni szerettem volna Saphiraval.

-Ezesetben Apa felmennénk a szobámba.

-Rendben, menjetek csak.

Felmentünk a szobámba, és akkor jutott eszembe, hogy egy ruhakupac van a helyiség közepén. Britany csodálkozva leült a ruhák mellé és rám nézett.

-Megnézhetem őket?

-P-Persze, nyugodtan. -mondtam meglepődve és leültem mellé.

-És...azt szabad tudnom, hogy miért jöttél el hozzánk?

-Hát...több oka is van..

-Időnk, mint a tenger.

-Az egyik, hogy szerettem volna megnézni a rajzaidat. De..persze csak ha lehet.

-Igen, persze! -álltam fel és elindultam a szekrényem felé.- Addig nyugodtan folytasd, mivel nem lesz egyszerű megkeresni őket.

-A másik meg az, hogy holnap elutaztok és szerettem volna elbúcsúzni, ahogy a barátnők szokták.

-Apukád tényleg pletykás.-kezdtem röhögni.

-Hát nekem már csak ez jutott! -kezdett el ő is röhögőgörcsöt kapni.

-Na, itt vannak.-kivettem a rajztömböt és odaadtam Britanynak.-Tessék.

-Köszönöm. Amíg nézegetem, beszélhetnénk valamiről.

-Nem tudom, hogy mennyire vagy hajlandó beszélni róla...

-Kérdezz csak! -nyitotta ki a tömböt.

-Milyen okból félsz a sárkányoktól?..

És hirtelen becsukta a tömböt. Nagyon megijedtem és szidtam magamat, hogy mi az istenér kérdezek ilyet? Most elrontottam mindent, remek...

-Na midegy...nem olyan fontos...hiszen ez mindenkinek a magánélete...

-Nem. Egyszer úgyis el kell mondanom.

-Biztos vagy benne?

-Persze! De csak akkor ha te is elmondod.

-Megegyeztünk.

-Remek. Szóval az én okom sokak számára értelmetlen és simán továbbléphető, de nekem akkor sem megy. Engem kegyetlenül szivattak, ijeszgettek és terrorizáltak a sárkányokkal a velem egykorúak...egy napom se telt el szivatás nélkül...amikor ránézek egy sárkányra...ezek a "szép" emlékek törnek fel belőlem..

-Teljesen megértem.

-Tényleg?

-Persze...az enyém se szebb történet.

Majd elmeséltem neki, hogy velem mi történt annó. Meglepően megértett engem és sajnált is. Sötétedésig beszéltünk, majd Apu szólt nekünk, hogy Britanynak haza kéne mennie. Elbúcsúztunk és elmentem aludni. Jobban mondva inkább próbáltam aludni. Nem tudom miért, de mindig csak nekem jönnek azok a gondolataim, hogy lehet egy kirándulás után nem térünk haza. Nem vagyok izgulós fajta, de utazások előtt mindig úgy nézek ki, mint aki nem aludt egy héten keresztül. De legyünk optimisták és aludjunk. Sikerült is elaludnom és meglepően arra keltem, hogy Apu üti az ajtómat azt mondva, hogy 'Saphira készen vagy? 10 perc és indulunk!'  Esküszöm sose készültem még el olyan gyorsan, mint akkor. Míg "megreggeliztem" délután 4-kor, addig a szüleim már csak rám vártak a kikötőben. Mint a nyílvessző, olyan gyorsan szaladtam hozzájuk. Szerencsére a táskáink már a hajón voltak.

És elérkezett az indulás pillanata. Remegő lábakkal léptem rá a pallóra. Két szempillantás alatt már kint voltunk a nyílt tengeren. Már alig láttam Sárkánykarom szigetét. Anyu azt mondta, hogy menjek a hajó elejébe és nézzek előre, miszerint ez tuti eltereli a figyelmemet a félelmeimről. Én magamba mondva a minden hangnemben lévő 'Persze!'-t, elértem az elejét. Szippantottam egyet és előre néztem. Elmondhatatlanul gyönyörű volt. A víz égszínkék és nagyon tiszta volt. Bámulatos. Estig tudtam volna bámulni, de azért enni is kell. Az első 2 napom így telt el. Tengernézés, evés, ivás és még egyéb más. A napfelkeltét mindig megnéztem. Nem gondoltam semmi másra. Mi lehetne rosszabb annál, hogy egy kicsit az arcodba csap a víz? Na igen ez. Kellett nekem erre gondolni és viharfelhők jelentek meg előttünk. A hajómester szerint minél hamarabb át kell vágnunk a viharon, hogy épségben megúszzuk. Hát nem ilyen kalandra gondoltam, amikor azt mondtam magamban, hogy hátha lesz valami kis kalandunk. Anyuval lementünk a hajótérbe, de Apu maradt segíteni a legénységnek irányítani a hajót. Nagyobb vihar volt, mint gondoltam. Csoda, hogy a hajó bírta még. Egyszercsak azt hallottam, hogy sokan kiabáljá azt, hogy 'Hagyjátok azt! Mindenki segítsen neki!'

Én persze, aki a szüleit félti legjobban egyől felrohantam és az fogadott, hogy Apa a fulladás közelében van. A legénység egy kötelet dobott neki, de nem nagyon bírtak el a dühöngő tengerrel, ezért egyre többen jöttek segíteni. Egy percre megdermedtem, majd gondolkodás nélkül beleugrottam a vízbe. Nagy nehezen Apuhoz eljutottam és segítettem neki kitolni a hajó közelébe. Apu meg akarta fogni a kezemet, hogy vele együtt húzzanak ki minket, de engem elkaptak a hullámok. Próbáltam a víz tetején maradni, de a sós víz mindig elnyelt. Két lemerülés után már nem láttam a hajót. Torkom szakadtából próbáltam kiabálni lemerülések között. A mozgás hiányába begörcsöltek a lábaim és a víz egyre jobban húzott le. Itt volt az idő, hogy feladjam. Nem tehettem semmit. Lassan kezdtem elveszteni az eszméletemet. A szemeim egyre jobban csukódtak lefele. A tenger a koporsóm lett. De mielőtt még meghaltam volna, éreztem, hogy valaki kihúz a vízből, és az arcomat újra a szél csapta meg.

Folytatjuk...

Sziasztok!
Bocsi, hogy ennyit késtem a következő résszel, de kedvem meg erőm se volt a blogíráshoz különböző okokból kifolyólag. Megértéseket előre köszönöm!❤

Rose😊