A madarak csicseregnek kora reggel, eljött a tavasz és már nyílnak is a virágok. A város is kivirágzik ilyenkor, már pirkadattól mozgolódik a nagy város. Sokan dolgozni mennek vagy a templomba. Csak úgy nyüzsögnek az emberek az utcán, már nyolc óra van. Valaki fut a dolgára, biztos elaludt és most siet, hogy kimagyarázza magát a főnökénél. Mindenki lökdösődött, kézzel lábbal rohant.

Egy fiatal lány viszont csak szép lassan cammogott. Megfontoltan és csiga lassúsággal nézte az emberhadat. Mintha csak utoljára meg akarná nézni az embereket. Egy nagyot sóhajtott, eszébe jutott, hogy mennyi emberrel megismerkedhetett volna és barátkozhatott volna, de nem tette. Valahogy nem merte megismerni embertársait. Iskolában is inkább egyedül volt. Nem szólt senkihez, csak olvasott. Csoportos feladatnál is csak valamelyik klikkesedett baráti társasághoz csapódott, ahol jóformán csak anyagot gyűjtött és sose beszélt osztálya előtt. Felelésnél is inkább csak a tanárnak súgta meg a válaszokat, bár szín ötös tanuló volt. Kidobósnál is őt választották utolsónak, szóval mondhatjuk azt, hogy elég csendes és magányos lány volt.

Most nem rég töltötte be a tizennyolcadig élet évét és cikizték is rendesen, hogy még nem volt senkivel se. Bár mindig álmodozott arról, hogy megtalálja az igaz szerelmét. Könyveiben így volt. Csak hát ez a rút valóság és szegény félénksége és ruházata miatt mindenki kerülte. Az osztályában sokan "félénk gótnak" csúfolták, annak ellenére, hogy ő csak szimplán szerette a fekete ruhákat, kosztümöket és sose sminkelte magát.

Azonban ez volt a legkisebb gondja az életben. Szülei a legaranyosabb teremtéseknek tűntek a külvilág számára, de soha el nem telt egy nap, hogy ne vitatkoztak volna. Szegény lány, amikor megpróbálta szétválasztani őket, mert úgy gondolta kicsit már elfajultak a dolgok, kapott egy akkora pofont az apjától, hogy hetekig lehetett látni a nyomát. Az egyetlen vigaszt egyiptomi macskája, Bayek nyújtotta, aki nem rég pusztult el, valaki megmérgezte szegény jószágot. A lány hetekig siratta egyetlen barátját és lelkitámaszát.

Egy pillanatra megtorpant, mert rájött, majdnem túl ment. Egy nagy kapuval szemezett egy darabig erőt gyűjtött. Végül becsengetett egy random emberhez. Nincs válasz. Gondolta nincsenek otthon a lakók, ezért másik helyre csengetett be. Néhány másodpercen belül meg is szólalt valaki a vonal másik végén.

- Igen, tessék? - egy öreg, rekedtes hangon beszélő néni volt az. Lágy hangja volt, de ez se oldotta fel a lány feszültségét. Idegesen tépkedte hüvelykujján a bőrt. Annyira, hogy az elkezdett vérezni. Gyorsan elszorította a sebét fekete inge ujjával és elkezdte mondani a begyakorolt mondatát.

- Jó napot! Bejöhetek esetleg? Szórólapot szeretnék betenni a postaládákba. - próbált minél nyugodtabb maradni, mert az izgalomtól cuki kis lányos hangja lesz és azzal rontja az esélyeit a bejutásra.

- Szabad megkérdeznem hány éves vagy, kis lányom? - ekkor megdobbant a szíve a lánynak, talán itt a vége? Most már sose kerül be az épületbe és akkor még a szüleinek is be kell számolni, miért nem vett részt az első órán, az iskolájában?

- Tizennyolc va-vagyok...- elcsukló hangon igyekezet minél érthetőbben válaszolni. Ekkor jutott eszébe mit hazudjon a hölgynek. - Kérem szépen segítsen nekem, kell a pénz a nyelvvizsgámra, hogy egyetemre mehessek. Ez volt az egyetlen munka, aminek megfeleltem. Kérem szépen engedjen be! - szipogások közben improvizálta az egészet. Nem is kellett sokat erőlködjön a könnyeiért, már így is pocsék az élete, így szinte minden nap sírdogált egymagában.

-...- semmi válasz a nénitől, a lány már a legrosszabbra gondolt, mikor meghallotta a nő halk, rekedt hangját - Remélem sikerül összegyűjtened a pénzt. - és a nagy ajtó elkezdett zúgni. Gyorsan megfogta az ajtókilincset és egy köszönöm után besurrant a bejáraton. Majd gondosan becsukva maga után a kaput, neki dőlt és hangosan kifújta a levegőt.