Luke:
- A dalt, amit ma vettetek fel - pillant rám Violet -, te írtad?
Végül a délutáni program az lett, hogy eljöttünk Ashtonhoz. Ő eleinte valami rendes programot akart, de miután megtudtuk, hogy kábé az egész internet világa azon pattog, hogy vajon ki a lány, aki velünk lógott a strandon, jobbnak láttuk, ha nem nyilvános helyre megyünk. Ezen nem kellett sokat vitatkoznunk, ugyanis pont ez volt, ami sem Calum, sem én nem akartunk. Violet életébe a legkevésbé van helye a paparazziknak és a sok pletykának. Egész eddigi életében küzdenie kellett az életben maradásért és nem azért élte túl, hogy utána a további életét meg a reflektorfényben töltse. Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy ha velünk lóg, akkor nem maradhat ki az egész lesifotós, pletykás dologból, de azért jó lenne minél jobban megóvni ettől.
- Igen - bólintok halvány mosollyal. - Igen, a közelmúltban volt valami, ami nagy hatással volt rám - nézek mélyen a szemébe. - Ezért is szerettem volna tökéletesre.
Violet kék szemével az arcomat fürkészi, ahogy a pultnak dől. A többiek bent vannak a nappaliban, de Vi azt mondta, hogy szomjas, így kijöttem segíteni neki, mivel Ashton épp nagy játékban volt az xboxon. Megpróbálta lenyomni Michaelt, Calumot és Livet.
- Tökéletes - ismétli a lány. - Szerinted van olyan? Mármint... mindenki számára más a tökéletes, akkor meg tényleg létezhet egyáltalán?
- Talán nem - vonom meg a vállam. - De amikor az utolsó felvételt csináltuk, akkor én azt éreztem, hogy az tényleg tökéletes. Nem tudom megmagyarázni, csak volt egy érzés a mellkasomban, valami kellemes nyomás és az egész testem élettel telt meg. Egyszerűen csak éreztem, hogy az a tökéletes. A többiek csesztetnek, mert maximalista vagyok, de ez a dal tényleg fontos nekem.
Ha tudná, hogy mennyire fontos...
- Szerintem megérte - mosolyog rám kedvesen. - Nagyon szép dal és ha valami fontos neked, akkor azért küzdened kell. Még akkor is, ha mások piszkálnak vele - biccent a nappali felé a fiúkra utalva.
Hihetetlen, hogy Violet mennyire megértő és jó természetű lány. Csak két napja ismerem személyesen, de azon kapom magam, hogy az a gondolat lebeg a fejemben, hogy mégis hogyan élhettem eddig Violet nélkül. Bearanyozza a napom és valahogy melegséggel tölti meg a szobát, ha belép. Olyan kedvesség árad belőle, amilyet nagyon kevés személyben tud felfedezni az ember.
- Ezek szerint neked tetszett?
- Persze, gyönyörű és van mondanivalója. Szerintem hatalmas siker lesz, amikor kidobjátok. De biztos vagyok benne, hogy a srácoknak is tetszett, mégha be is szólogattak neked, amiért túl sokszor akartad felvenni. Amikor én elkezdtem a saját oldalam és boltom, akkor...
- Saját oldalad és boltod van? - szakítom félbe meglepetten.
- Igen - pirul el zavarában. - Vagyis az, hogy az én boltom, az túlzás. Anya nélkül nem jött volna össze ebből semmi. És alapból nem terveztem meg, hogy ez lesz belőle. Én csak elkezdtem egy oldal vezetését, hogy segítsek másokon. Az volt vele a célom, hogy azok, akik hasonló helyzetben vannak, mint én, vagy csak betegek, azok tudják, hogy nincsenek egyedül és hogy ettől még igenis lehet boldog életük. Úgy voltam vele, hogy maximum nem követ majd senki, vagy csak pár ember, de ha annak a párnak segítek, akkor már megéri. Tényleg ezért indítottam el ezt az egészet, aztán a követők kezdték el írni nekem, hogy miért nem bővítem ki mindezt, mert nekik jelképként még többet segítenének. Úgyhog, anyával kitaláltuk, hogy mi legyen. Semmi komoly igazából, csak bögrék, kitűzők, pólók, pulcsik, meg ilyesmik rendelhetők az oldalról, de az embereknek már ez is segített és nekem ez... Basszus! Hihetetlen jó érzés volt. És az a mai napig. Viszont amikor kitaláltuk ezt az egészet, akkor képes voltam órákat eltölteni azzal, hogy azt terveztem, hogy milyen legyen az oldal, hogy nézzek ki, milyen tartalmak legyenek fent és azokat hogyan alakítsam. Egy külsős személy biztosan azt hitte volna, ha lát, hogy egy idióta maximalista vagyok, de nem érdekelt, mert fontos volt nekem. Még úgy is, hogy eleinte értelemszerűen tényleg csak pár követője volt. Jó érzés volt segíteni másokon. Egyszerűen imádom olvasni a leveleket, hogy mennyit könnyít nekik az, hogy van ez az oldal. Olyan jó közösség jött létre, tudod? - csillan őszinte szeretet a szemében. - Igen, én nem néztem sorozatokat és nem mozgok annyira otthon a mai zenében, meg elszaladt mellettem az életem egy része a betegségem miatt, de már csak ezért is azt érzem, hogy megérte.
Csak állok és ámulok mindazon, amit Violet elmondott. Átment egy olyan dolgon, amit senkinek sem kíván az ember. Elvesztette az apukáját és ő is majdnem belehalt egy betegségbe, amiről igazából nem is tudják pontosan, hogy mi volt. Ez már önmagában is több, mint amit egy ember el tud viselni - nemhogy egy ilyen fiatal lány -, de a betegsége miatt élni sem volt ideje és ő mégis azt helyezte előtérbe, hogy másokon segítsen.
A mellkasomat forróság önti el, ahogy figyelem a Violet szemében csillogó fényt. Az anyukája szerint az volt angyal, aki megmentette Vi életét, de szerintem Violet az igazi angyal. Vagy legalábbis biztosan nem evilági. Ahhoz túl tiszta a lelke.
- Violet... - szeretném neki is elmondani, hogy mennyire fantasztikusnak gondolom őt, de egyszerűen nem találom a szavakat.
Valahogy nem tudom megfogalmazni azt, hogy milyen csodálatosnak látom.
Szerencsére Vi nem veszi ezt rossz néven. Sőt, ahogy farkasszemet nézünk olyan, mintha tudná, hogy mire gondolok és értené, hogy mit szeretnék vele megosztani. Az ajkaira úhabb mosoly gördül, majd finoman megszorítja a vállam.
- Aranyos vagy - teszi hozzá és az arca még pirosabb lesz. - Akkor... melyik szekrényben találom a poharakat?
Beletelik pár pillanatba, amíg rájövök, hogy szegénynek azóta sem adtam vizet. Túlságosan elkalandoztam vele kapcsolatban.
- Ohm, igen, a pohár - rázom meg a fejem és megköszörülöm a torkom, hogy összeszedjem magam.
Annyira ez nem jön össze, mint amennyire szerettem volna és mielőtt felfognám, hogy mit teszek, már mozdulok is, ahelyett, hogy válaszolnék neki a kérdésére.
Mivel Violet a pult előtt áll, nekem pedig kimegy a fejemből, hogy arrébb kellene tessékelnem, így amikor odalépek a megfelelő szekrényhez, olyan közel kerülök hozzá, hogy elakad a lélegzetem. A vaníliás illata belopja magát a pórusaimba, a testéből áradó melegség pedig az én procikáimat is felmelegíti. Ahogy lenézek rá, a tekintetünk megint összeakad és látom, hogy mekkorát nyel. Van valami furcsa vibrálás a levegőben. Nem tudom, hogy ő is érzi-e, de az biztos, hogy az én testemet bizsergeti. Violet összeakasztja a tekintetét az enyémmel és beharapja az alsó ajkát. Ha valamelyikünk előrébb hajolna, akkor összeérne a testünk.
- Bocsánat - nyögöm kihalkan. - Csak itt a pohár - biccentek a karom felé, amelyikkel elnyúltam mellette a szekrényhez.
- Se... semmi baj - habog, s látom a nyakán lévő érnél, hogy milyen gyorsan ver a szíve.
Az enyém is zakatol, hallom a fülemben, ahogy dübörög. Össze kell szednem magam. Szó szerint kényszerítenem kell magam, hogy elfordítsam a fejem és hátrébb lépjek.
- Ohm... parancsolj - adom oda a poharat neki. - Maradt a víz, vagy innál valami mást? - hátrálok a hűtő felé.
- Nem, jó a víz, köszönöm.
Biccentek, majd előszedem az említett italt, majd visszamegyek hozzá. Végül nem csak neki, hanem magamnak is töltök, mert a torkom annyira kiszáradt, hogy muszáj leszek valamivel megnedvesíteni.
- Köszi - emeli meg a poharát.
- Nincs mit - biccentek újra egy halvány mosollyal.
- Hát akkor én... bemegyek azt hiszem - kezd el bizonytalanul lépdelni a nappaki felé.
- Oké, mindjárt megyek én is.
Újabb biccentés. Nem tudom mi van velem, de olyan, mintha másra nem is lennék képes. Arra is alig tudom rávenni magam, hogy visszamenjek a hűtőhöz és betegyem a vizet. A lábaim mintha nem üzemelnének rendesen. Bemenni pedig még annyira sincs erőm. Teljesen legyengültem. Csak állok és figyelem az ajtót, amin Violet az előbb távozott. A pultnak kell támasztanom a csípőm, hogy legyen valami, ami megtart és nem hagyja, hogy a lábaim végleg feladják.
- Minden rendben? - jelenik meg Michael, majd kivesz egy üveg üdítőt a hűtőből.
- Persze - vágom rá, de a hangom nem olyan meggyőző.
- Történt valami? Violet is zizis, mióta visszajött - lépdel felém az arcomat fürkészve.
- Mi történt volna? - vonom fel a szemöldököm.
Igyekszem annyira laza lenni, amennyire csak képes vagyok jelenleg, de arra is kényszerítenem kell magam, hogy ne nézzek folyton az ajtó felé, hátha Violet visszajön és megint kettesben lehetünk. Basszus, csak pár napja ismerem személyesen, nem is értem, hogy mi volt ez a nagy feszültség, csak mert közelebb léptem hozzá.
A vonzalom pár pillanat alatt is kialakulhat. Rémlik, hogy néhány napja egy csajjal pár óra után bújtál ágyba?
A gúnyolódó felem természetesen nem bír csendben maradni.
- Nem tudom, ezért kérdezem - lép mellém és a csípőjét ő is megveti a pultnak. - Bármi, ami miatt Calum zabos lehet.
Például, hogy felmerült bennem, hogy megcsókolom Violetet? Nos...
- Csak beszélgettünk - vonok vállat és egyszerre lehúzom a vizemet, majd odamegyek a hűtőhöz újratöltésért.
- Csak beszélgettetek - ismétli és bár nem nézek rá, magamon érzem a tekintetét.
- Igen - bólintok mereven. - Elmesélte, hogy van egy oldala, amin a beteg embereknek segít. Remek lány, nem gondolod? - teszem vissza a vizet, miután öntöttem magamnak.
Valahogy ez a hűtő most nagyon érdekesnek tűnik.
- De, az biztos - löki el magát a pulttól, majd elindul vissza a nappaliba, de ahogy elhalad mellettem, megveregeti a vállam. - Majd szólj, ha szeretnél róla beszélni, haver.
Nem vette be a mesémet és ettől gombóc nő a torkomban. Felesleges tovább tagadnom, így megpróbálom lenyelni a gombócot, majd bólintok.
- Jó - nyögöm ki elhaló hangon, majd figyelem, ahogy bemegy a többiekhez.

Violet:
- Bocs, szívem, de ezt nyertem - kiált fel nevetve Liv, miután sokadjára végre elverte Calumot, Ashtont és Luke-ot.
A kontrollert a levegőbe emelve, ülő pozícióban kezd el örömtáncot lejteni. Kuncogva figyelem, ahogy a lány a bátyám orra alá dörgöli a győzelmét, mintha legalább egy Olimpiát nyert volna vele szemben. A fiúk is mosolyogva figyelik, de Calumon sem azt látom, hogy ezt nagyon bánná. Persze, játék közben csipkelődtek egymással és húzták a másik agyát, de most Calum szemében őszinte büszkeséget látok. Büszkeséget, örömöt és szeretetet. A vak is látná, hogy mennyire odavannak egymásért. Calum szeme csillog minden alkalommal, amikor a lányra néz, ahogy Liv mosolya sugárzóbbá válik, amikor csak Calumra pillant.
- Igen, igen, nyertél - forgatja meg a szemét a fiú, majd magához húzza és puszit nyom Liv halántékára.
- Ki a következő? - nyújtja felénk a kontrollert, de Crystal megrázza a fejét.
- Kizárt, mert megint napokig hallgathatom Michaeltől, hogy szétrúgták a seggem a játékban - forgat szemet Crystal is, majd rám pillant. - A legutóbbi ilyennél vagy egy hétig cukkolt ezzel, nem tudtam letörni a nagy egóját a győzelme után - sóhajt fel, de az ajkai felfelé görbülnek és a szemében neki is ott van a szeretet.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet valakit ennyire szeretni. Olyan szinten, hogy lerí rólad. Hogy a szemed csillog, a szád ösztönösen mosolyra húzódik, ha meglátod és mindent egy szerelmes ködön át látsz. Nem tudom, hogy tényleg olyan-e, mint a könyvekben. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olyan legyen. Persze látom anyán is, hogy mennyire odavan Calum apukájáért, de látni és érezni teljesen más. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy anya és apa milyenek voltak. Nem emlékszem rendesen, mert túl fiatal voltam ahhoz, hogy ilyeneket megfigyeljek és az emlékek is fakók már. Néha egyenesen rettegek, hogy elfelejtem majd apát. Már az arca sincs úgy előttem, amikor visszagondolok, mert kicsi voltam, amikor meghalt. Alig van vele közös emlélem, esélyünk sem volt többet gyűjteni apa betegsége miatt. De abból, amit anya mesélt, az jött le, hogy imádta apukámat. Olyanokat mondott, hogy azt érezte, hogy jobban szüksége van apára, mint az oxigénre. Ez számomra túl szürreális. Nem tudom elképzelni, hogy valakit ennyire szeressek és ilyen nagy hatással legyen rám.
De az is igaz, hogy azt sem hittem volna soha, hogy valaki a közelségével képes egyszerre megnyugtatni és kétszázra gyorsítani a szívem. Márpedig ez történt kint a konyhában, úgy egy órával ezelőtt és nekem még mindig ott van a gyomromban az a furcsa érzés, ami akkor jelent meg, amikor Luke közelebb lépett hozzám. Lehetetlen, hogy valaki ezt indítsa el bennem. Főleg, hogy valaki olyan, akit csupán pár napja ismerek.
- De tudod, hogy szeretlek - nyom puszit Crystal kezére a fiú vigyorogva, majd elveszi a kontrollert Livtől. - Én beszállok.
Egy darabig habozom. Először nem értettem, hogy ez mitől lehet annyira jó móka, de úgy fél órával később már én is szórakoztatónak találtam a játékot. Bár lehet, hogy inkább az volt vicces, ahogy a fiúk piszkálták egymást és beszólogattak a másiknak.
Nem számít. Kijöttem a kórházból és most élni akarok. Az élethez pedig ki kell próbálnom új dolgokat.
A hang a határozott énem, amelyik mióta találkozott Sophie-val, annyira fel van villanyozódva, mintha most születtem volna újjá. Gyakorlatilag bizonyos értelemben talán így is van. Elvégre eddig nem volt alkalmam élni, a kórházban csak léteztem. Ez most egy teljesen új lehetőség és ehhez az új lehetőséghez új tapasztalatokat jelent. Az új tapasztalatokba pedig beletartozik egy ilyen apróság is, mint az xboxozás.
- Kipróbálhatom? - kérdezem végül.
A fiúk azonnal felkapják a fejüket. Michael már épp odaadná a saját, most kapott kontrollerét, amikor Luke felém nyújtja a kezét.
- Gyere, segítek közben, mondom, hogy mit hogy kell.
A pulzusom megint felgyorsul, pont ahogyan a konyhában is tette és a gyomromban a furcsa bizsergés is visszatér. Nagyot nyelek, hátha ezzel kicsit lenyugtatom a testemet, majd felállok a kanapéról és megfogva Luke kezét, leülök mellé. Ahogy megcsap az isteni illata, megborzongok. Remélem, hogy másnak nem tűnik fel, de abból ítélve, ahogy Michael méreget minket, arra következtetek, hogy lebuktam. Nem tudom, hogy a többiek is észlelik-e, vagy csak Michael az, aki ennyire szemfüles, de próbálok nem ezen aggódni. Egyelőre azt sem tudom, hogy mi ez az egész, ami végigmegy bennem, ahányszor Luke kicsit is közelebb kerül hozzám. Az ég szerelmére! Csak háromszor találkoztam vele. Az, hogy az álmaimban már vagy ezerszer megjelent, az nem egyenlő a valósággal. Az álom csak egy az agyunk által kreált fikció alvás közben. Tény, hogy akkor alszom a legjobban, amikor Luke is benne van az álmomban, de tudnom kell elválasztanom azt a valóságtól. Mert nem ugyanaz a kettő. Éppen ezért nem verhet ezerrel a szívem, amikor Luke átkarol, hogy megmutassa, hogy melyik gomb mire van. Pedig megtörténik. Bárhogy igyekszem higgadt maradni, nem tudok parancsolni a szívemnek.
- Ezzel mész, ezzel pedig fordulsz - kezdi magyarázni a gombokat mutatva. - Az a-val ugrasz, a b-vel leguggolsz, az x-szel töltesz, az y-nal pedig fegyvert cserélsz. Lehet késelni is, de azt közelharcnál lényeges, ahhoz ezt nyomod le - nyomja meg az egyik kis gomba szerű gombot, amire az előbb azt mondta, hogy azzal forgok. - A másik ilyennel pedig futni tudsz. Ez a kettő lényeges még - fordítja úgy a kontrollert, hogy az alsó gombokat is lássam. - A ballal célzol, a jobbal pedig lőni tudsz. A felettük lévő meg gránátot dob.
Próbálom követni, amiket mond, de bevallom őszintén, kábé ott elvesztettem a fonalat, hogy melyikkel fordulok. Valószínűleg Ashton látja is rajtam, mert vigyorogva Luke-ra néz.
- Figyelj, mi lenne, ha elindítanánk a játékot és te közben segítenél Violetnek, ahelyett, hogy rázúdítasz minden információt?
Mint aki csak most jött rá, hogy talán túl gyorsan magyarázott, rám kapja a tekintetét és halványan elpirul.
- Bocsánat - vakarja a tarkóját zavarában.
Nagyon aranyos így.
- Semmi baj - rázom meg a fejem mosolyogva. - Indítsuk el, majd ráérzek. Előre is bocsánat a bénázásomért.
Az első kör kész katasztrófa. Konkrétan csak a falat és a berendezést tudom lőni, vagy forogni. Nem sikerül egyszer sem lelőni valamelyik fiút, ellenben könnyen szereznek rajtam ők pontokat. Persze nem szándékosan támadnak engem. Sőt, ami azt illeti, nagyon türelmesek. Mielőtt kinyírnának a játékban, vagy két percen át állnak előttem, hogy hátha sikerül nekem győzedelmeskednem felettük, de amikor rájönnek, hogy nem fog menni, inkább megkönyörülnek a szenvedésem felett és végeznek velem. A lányok olyan jól szórakoznak a bénázásomon, hogy majdnem leesnek a kanapéról, ahogy röhögnek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem nevetek a saját szerencsétlenkedésemen. Luke próbálja tartani magát és a karjaiban tartva irányítani a kezem, de látom rajta, hogy mennyire nehezére esik nem röhögni.
A második és a harmadik kör is hasonlóan siralmas, de egy idő után - gőzöm sincs, hogy mennyivel később, mert úgy repül ezzel az idő, hogy fel sem tűnik, aztán már eltelik egy óra - végre kezdek ráérezni. Sőt, az egyik menetben még sikerül is lelőnöm Ashtont, aki nem veszi észre, hogy éppen elmegy mellettem, mert Calumot akarja becserkészni.
- Láttátok? - kiáltok fel vidáman. - Láttátok? Lelőttem! Lelőttem! - nézek Luke-ra, hatalmas mosollyal az arcomon.
Na jó, nélküle nem ment volna, mert ő adta az instrukciókat és Luke mondta, hogy Ashton ott van tőlem nem messze, de a lényeg, hogy sikerült leszednem.
- Istenem, lelőttem! - ugrom Luke nyakába, mielőtt felfoghatnám, hogy mit teszek.
- Igen, láttam - borul meg Luke, miközben magához ölel, de szerencsére a háta a kanapénak dől, így nem taknyolunk el. - Ügyes vagy, lelőtted - nevet a nyakamba, amitől kiráz a hideg.
Amikor elválok tőle, hogy visszaforduljak a játékhoz, egy pillanatra a tekintetünk összeakad, amitől a szívem megint kalapálni kezd.
- Szép volt, kislány - nyújtja a kezét nekem Ashton, hogy lepacsizzon velem.
Meg is teszem, amire vár, de az most sem kerüli el a figyelmem, hogy Michael szuggerálja Luke-ot, aki viszont igyekszik elkerülni a fiú tekintetét.
- Ügyes volt - mosolyog rám a bátyám is, ami büszkeséggel önti el a mellkasom.
Tudom, hogy ez nem világ megváltás, de akkor is büszke vagyok magamra emiatt a kis siker miatt. Ami azt illeti, az egész nap miatt. Elmentem egyedül a könyvesboltba, ami nekem, aki eddig kórházban élt, nagy szó; szereztem egy új barátot, aki nem néz rám másképp, csak mert beteg voltam; most pedig jól érzem magam a szintén új barátaimmal és elértem egy kis sikert a játékban. Tényleg olyan az életem, mintha most kezdődne. És amennyire eddig bántam, hogy egy csomó mindenből kimaradtam, most legalább annyira élvezem, hogy végre mindent bepótolhatok.
- Azta, tényleg szép lövés volt - kerekednek el Michael szemei, amikor a játék visszajátsza, hogy hogyan lőttem le Ashtont.
- Köszönöm - biccentek hálásan és érzem, hogy az arcomat elönti a pír.
- Innentől kezdve már sima lesz - csúszik vissza mögém Luke és a kezét az enyémre téve segít a továbbiakban.
A szívem a fülemben lüktet, miközben próbálok a lehető legtermészetesebben viselkedni. Meg kell tudnom, hogy mi ez velem, mert különben nagyon kellemetlen lesz Luke közelében lenni. Vagyis az lesz kellemetlen, ha leégetem magam, vagy ő rájön, hogy mennyi minden kavarog bennem miatta és azzal elrontom az elkezdődött barátságunk. Arról nem is beszélve, hogy talán Calumot is kiborítom ezzel. Azt hiszem, hogy segítséget kell majd kérnem valakitől, aki tapasztaltabb nálam. Muszáj leszek beszélni Sophie-val és kikérni a véleményét, mielőtt mindent elrontok, ami most annyira jó.
De ezen ráérek holnap aggódni. Most csak élvezem a pillanatot azokkal, akikkel ilyen jól érzem magam.