Luke:
- Jól érezted magad? - érdeklődöm Violettől, miközben figyelem az utat.
Végül csak úgy alakult, hogy az én kocsimban kötött ki. Nem volt egy egyszerű menet, mire meggyőztük Calumot, de nagy nehezen beadta a derekát. Mondjuk a legnagyobb baja nem az volt, hogy Vi kettesben marad velem - amit gondoltam és azért meg is nyugtatott, hogy nem bennem nem bízik - hanem, hogy megígérte Violet anyukájának, hogy haza is szállítja a lányt és nem akart máris az első nap után egy olyan benyomást tenni, miszerint nem állja a szavát vagy esetleg nem figyel rendesen az újonnan kapott húgára. Emiatt mondjuk nem hibáztatom, valószínűleg ez engem is aggasztana, de Vi volt az, aki végül azt mondta, hogy elfogadja a fuvarom, hogy Calum tudjon találkozni a barátnőjével. Persze így is hosszú percekbe - majdnem egy órába - telt, mire Calum hagyta, hogy a lány érvei meggyőzzék, de legalább megtörtént, aminek nagyon örülök. És nem, nem azért, mert hátsószándékom van, hanem azért, mert jól éreztem magam Violettel ma és mert nem kaptam választ arra, hogy hogy érti azt, hogy velem álmodott.
Na jó...ha így nézzük, akkor van egy kis hátsószándékom, de nem olyan, amire egy külső szemlélő gondolna. Én csak választ akarok, nem rámászni. Persze azért az tagadhatatlan, hogy Vi gyönyörű és biztos, hogy ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, akkor most nem lennék teljesen jófiú, de tény, hogy most csak beszélgetni akarok vele és választ kapni a kérdésemre.
Violet az ablaknak dönti a halántékát és elmosolyodik, ezt jól látom a perifériámból.
- Igen, nagyon - válaszolja, s a hangjából csak úgy süt a boldogság. - Túlzás nélkül szerintem ez volt épetem legjobb napja. Mondjuk nincs túl magasan a léc - túr a hajába. - A kórházban ücsörgésnél minden jobb.
- Majd csinálunk sok programot és akkor eldöntheted, hogy melyik volt életed legjobb napja - vágom rá gondolkozás nélkül, s egy pillanatra magamat is meglepem.
Annyira természetesen jött ez a válasz, mintha csak levegőt kellett volna vennem. Violetet is meglepem vele, mert azonnal felkapja a fejét és meglepetten pislogva kezdi az arcom - legalábbis amennyit lát belőle - fürkészni.
- Az nem csoda, hogy én jól éreztem magam, hiszen eddig semmilyen tapasztalatom nem volt kábé a világról a kórházon kívül, de te hogy-hogy akarsz még közös programokat?
Na most ő lep meg engem.
Azt hitte, hogy nem éreztem jól magam vele?
Pedig szerintem eléggé egyértelmű volt. Vagy csak nekem volt az és őt tényleg váratlanul éri?
- Miért lep meg téged ez ennyire? - nézek rá mosolyogva a pirosnál.
- Hát mert... - elharapja a mondatot és lesüti a szemeit, miközben az arcát elönti a pír.
- Vi, mondd csak - biztatom, amikor percekig csak hallgat és nézi a kezeit az ölében.
Azonnal felkapja a fejét és mélyen a szemembe néz, majd nagyot nyel.
Annyira aranyos így.
- Nem harapok - ingatom meg a fejem, hogy tovább biztassam, de ettől csak még pirosabb lesz az arca, viszont összeszedi magát.
Lassan megnedvesíti az ajkait, aztán halványan elmosolyodik.
Ez csak jó jel.
- Csak... - kezdi teljes zavarban - te híres vagy és...egy csomó helyen jártál már, rengeteg tapasztalatot és élményt szereztél és nem hittem, hogy annyira jó lett volna neked, hiszen ez kis semmiség volt.
- Talán semmiségnek tűnhet a te szemszögedből - értek egyet -, de nem az. Lehet, hogy másnak igazából az, hiszen bármikor elmehet a barátaival a vidámparkba és utána egy cukrászdába, majd együtt valamelyikőjükhöz csak úgy szórakozni. És igen, turnéztam már és sok helyen jártam, de nem sok mindent láttam.
Erre a kijelentésre Violet újra felkapja a fejét, mivel amíg beszéltem, ismét a kezeire meredt.
- Túl sűrű volt a beosztás? - kérdezi együttérzőn.
Nem az jön ki belőle, hogy miért panaszkodom, ha én választottam. Nem is az, hogy biztosan csak túlzok vagy valami olyan, amit egy rajongó mondana. Violet más. Más, mert nem ismert minket és más, mert nála jobban talán senki nem érti meg ezt. És én nagyon élvezem azt, hogy úgy tudok vele beszélni, mint két normális ember, nem mint egy híresség és egy átlagosnak kikiáltott rajongó.
- Igen, eléggé - mosolyodom el halványan, kissé szomorúan. - Ne értsd félre, nagyon szeretem csinálni, csak néha hiányzik egy olyan nap, mint a mai volt. Te nem láttál semmit és nem éltél át semmit, mert egy burokban voltál, amit a kórház képezett. Én meg nem sok mindent láttam és éltem át, mert egy olyan burokban élek, amit a karrier teremt. Néha jó csak így kikapcsolni és a barátaimmal lenni - válik szélesebbé a mosolyom. - És nagyon jól éreztem magam ma. Olyan volt, mintha átlagos lennék.
- Olyan srác, aki elmegy egy buliba, összejön egy csajjal, aztán másnap már nem beszél vele? - cukkol, s az ő ajkai is felfelé görbülnek.
- Tudod jól, hogy ő hagyott faképnél, nem pedig én őt - bököm meg, mire ugrik egyet.
- Ezt ne csináld - húzódik messzem, mire a szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Csikis vagy?
- Csak akkor válaszolok erre, ha nem lesznek következményei - vonja fel az állát, ami csak szélesíti a mosolyom.
- Megígérem, hogy nem lesz semiféle következménye, esküszöm. Legalábbis most - teszem hozzá, mire megpöcköli a fülem.
- Sem most, sem máskor - lengeti meg a mutatóujját fenyegetőn, amitől belőlem kiszakad egy kacaj.
- Jól van, csak válaszolj.
- Nagyon csikis vagyok, úgyhogy nem könnyű velem ilyen téren - rágcsálja az alsó ajkát. - Ha egyszer lesz barátom, nem tudom, hogy hogyan fog bírni velem.
- Szerintem aranyos, ha egy lány csikis - felelem, s látom, hogy ettől megint elpirul, de indulnom kell, mert a lámpa zöldre vált, így nem tudom sokáig csodálni, ő pedig nem reagál. - Egyébként - szólalok meg percekig tartó csend után - örülök, hogy te hoztál fel egy korábban említett dolgot, mert nekem is lett volna mit felhozni.
- Mire gondolsz? - kérdezi azonnal, de aztán leeshet neki, mert felszisszen. - Oh...az álom.
- Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz de azt mondtad, hogy velem álmodtá, viszont még sosem láttál. Akkor ez hogy is van?
Próbálok nem túlságosan nyomulni, de baromira érdekel és egy kicsit tartok is a válaszától. Nem tudom, hogy minek örülnék jobban: ha tudná, hogy annyira mégsem vagyunk idegenek vagy, ha maradna ez a kellemes tudatlanság.
- Igazából én sem tudom - nyel nagyot. - A legutóbbi műtétem óta van ez. Amikor nagyon kiakadok miatta, akkor ráfogom az orvosokra, hogy valamit az agyamban is megváltoztattak, de persze tudom, hogy ez lehetetlen.
- Ennyire rossz dolgokat álmodsz velem?
Vi ismét hallgat.
Hosszú percekig csendben ül, mintha mérlegelne, hogy mit válaszoljon. De aztán vesz egy nagy levegőt és csak kinyögi:
- Éppen ellenkezőleg. Nagyon szépek az álmaim veled általában, csak...nem tudom hogyan lehet ez, érted? - néz rám a kezeit kitárva. - Még soha nem láttalak ezelőtt, mégis olyan álmaim vannak veled, hogy... - elharapja a mondatot és megingatja a fejét. - Tegnap este azt kérted tőlem álmomban, hogy találjalak meg, aztán ma megjelentél előttem a mólón. Ez borított igazán ki. Mármint...mennyi volt erre az esély, most komolyan?! Sajnálom, ha megijesztettelek, nem akartalak, csak...
- Néha levegőt is vegyél - emlékeztetem, mert annyira elkezdett hadarni, hogy tartok tőle, ha így folytatja, megfullad.
- Bocsánat - túr a hajába sóhajtva.
- Nem kell bocsánatot kérned, csak gondoltam, hogy szólok, mielőtt oxigénhiányos állapotba kerülsz. - Az egyetlen dolog, ami megijesztett ma, az az volt, hogy azt hittem, hogy el fogsz ájulni, amikor megláttál. De erről meg nem tehetsz. Csak annyira sápadt lettél egy pillanat alatt, hogy megijedtem, hogy baj van. De amúgy nincs gáz. Mármint...persze, az fura, hogy pont most álmodtál ilyet, amikor találkoztunk, de amúgy nincs gond. Minden okés - mosolygok rá, hogy egy kicsit megnyugtassam, de aztán rögtön vissza is nézek az útra.
Ezekszerint tényleg ma látott először és komolyan nem tud rólam semmit.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Egy részemnek fáj a dolog, de egy másik meg megkönnyebbült. Talán jobb is így. Lehet, hogy nem lenne jó, ha megtudná a valódi helyzetet. Nincs kizárva, hogy kiborulna, ha tudomást szerezne arról, hogy én pontosan tudom, hogy ki ő. Persze nem ismerem, hiszen találkozni nem volt alkalmam vele, de tudom, hogy ki ő. Megismerni pedig talán majd most lesz alkalmam. Legalábbis én nagyon remélem, hogy lesz rá alkalmam.
- Biztos? - kérdez vissza kislányosan, s beharapja az alsó ajkát, ahogy várja a válaszom.
- Igen, biztos. Százszázalék - biztosítom róla határozottan, amitől szinte látom, hogy megkönnyebbül.
- Akkor jó - biccent felfelé görbülő ajkakkal. - Viszont akkor vigyázz, nehogy szavadon fogjalak.
- Mire gondolsz? - nevetek fel ismét, s egy pillanatra ránézek.
- Hát a programokra. Calum nagyon szeretne jó tesó lenni, ezt tegnap este elmondta, amikor egy kicsit kettesben maradtunk, meg bizonyította is azzal, hogy egy pillanat alatt kitalálta a mai napot nekem és hogy annyira ragaszkodott ahhoz, hogy hazavigyen. De barátnője van és nem akarom, hogy most miattam kevesebb időt töltsön vele, mint eddig. A srácoknak nem tudom, hogy van-e, de te határozottan lebuktattad magad, hogy szingli vagy, azzal, hogy elmesélted, hogy volt egy egyéjszakásod. Vagyis, ha program kell, akkor téged zaklatlak majd - mosolyog rám, s amikor egy újabb pirosnál rá tudok nézni, látom a szemében a pajkosságot.
- Akkor ezekszerint már nem tartasz a holnapi strandolástól?
- Ezt nem mondtam, plusz még le kell beszélnem anyával, de - hangsúlyozza ki a szót - ha te is szeretnél kiszakadni a burokból és én pedig szeretnék végre igazán élni, nem csak napról napra, akkor tökéletes bűntársak lehetünk.
- Bűntársak? - szakad ki belőlem egy kacaj.
- Ez a szó jutott eszembe - vonja meg a vállát, de az ajkai nem görbülnek le.
- Tudod mit? Szívesen leszek bűntárs, ha te vagy az oldalamon.

Violet:
- Akkor ezekszerint a srácok jófejek? Normálisak? - támaszkodik az ajtófélfának anya, miközben én válogatom, hogy melyik fürdőruhában menjek ma a strandra.
És igen, több lehetőség is van.
Tudom, hogy a legtöbb ember azt hinné, hogy nincs semmim, hiszen egy kórházban nőttem fel, de az igazság az, hogy valójában pont emiatt van annyi cuccom, hála anyának.
Amikor gyógyultnak nyilvánítottak és a műtét után kiengedtek a kórházból, anya összerakott egy komplett anya-lánya programtervet. Az első néhány napban - egészen pontosan, amíg vissza nem nyertem az erőm annyira, hogy bírjak öt percnél többet sétálni - pihentünk. Csak feküdtünk a kanapén, ettünk, mesét néztünk, meg filmeket és édességet csipegettünk. Na jó...én azért többnyire aludtam, de még így is élveztem a dolgot. Aztán viszont elmentünk bevásárolni. Nem nagy út volt, hiszen a közelünkben volt egy kis butik, ahol mindent megkaphattunk, de nagyon jó volt. Majdnem egy egész napot eltöltöttünk ott, mert anya szerette volna, ha mindent felpróbálnék, ami csak tetszik. Aztán meg is vettünk, amennyit csak bírtunk. Így most van egy rakat ruhám és legalább négy fürdőruhám, ha nem több. Eddig azt hittem, hogy feleslegesek, mert soha nem kell majd használnom, de most átoknak gondolom, hogy ennyi van, mert baromira nehéz választanom közülük.
- Igen, nagyon jól éreztem magam velük - mosolyodom el, ahogy eszembe jut a tegnapi nap.
Aztán el is önt a pánik.
Fogalmam sincs, hogy mit kellene vennem. Talán az egyberészes jobb lenne, hogy ne látszódjon a műtéti hegem. De büszke vagyok arra, hogy túléltem ezt és nem akarom örökké rejtegetni. Viszont azt sem akarom, hogy ha meglátják esetleg megijedjenek vagy sajnálni kezdjenek. Pont az volt az egyik legjobb dolog a tegnapban, hogy nem kezeltek úgy, mint egy porcelánbabát és nem kérdezgették percenként, hogy jól érzem-e magam. Nem akarom, hogy ez változzon. Márpedig tartok tőle, hogy ha meglátjáj a heget, akkor teljesen másképp fognak hozzám viszonyulni. Ez nem ellenük szól, csak tudom, hogy az emberek mennyire másképp tudnak kezelni egy beteg embert. A kórházban rendszeresen láttam ezt. Én viszont már nem vagyok beteg és tudom, hogy nem segítene, ha percenként emlékeztetnének rá, hogy az voltam.
- És vigyáztak rád rendesen? - érkezik az újabb kérdés anyától, amivel kiérdemli a pillantásom.
- Itt vagyok egészben. Tegnap is mondtam, hogy igen - nézek a szemébe.
Nem támadásnak szánom a válaszom és tudom, hogy ő sem kötekedni akart a kérdésével, ahogy azt is, hogy ez most mind a kettőnknek egy tanulási folyamat, de valahogy el kell kezdenünk ezt és a napi tízszeres ellenőrzés nem biztos, hogy a jó módszer ehhez.
- Tudom, ne haragudj - dörzsöli meg az arcát. - Sajnálom, csak...
- Aggódsz - szakítom félbe, s közelebb lépve hozzá megfogom a kezét. - Tudom, de nincs baj. Calum nagyon figyelt rám tegnap is és a srácoktól sem kell tartani. Rendesek. Calum szerint a barátnője is kedvelni fog, úgyhogy minden rendben.
- És mi van az úszással?
- Mi lenne vele?
- Kicsim, még soha nem voltál...
- Nem lesz baj, anya - fojtom ismét belé a szót. - Nem fogok megfulladni, csak nyugodj meg, rendben? - szorítom meg a kezét finoman. - Menjetek el Calum apukájával valahova kettesben. Érezd jól magad te is. Hiszen ezért is költöztünk ide és nem hozzánk. Minden rendben lesz - adok puszit neki, ami halvány mosolyt csal az arcára, de aztán percekig csak hallgat.
Látom rajta, hogy annyira nem tetszik neki az ötlet, miszerint úszni menjünk a srácokkal, de ezért igazán nem haragudhatok rá. Én is félek egy kicsit ettől, ugyanis soha nem volt alkalmam kipróbálni ezt - sem - de a fiúk megígérték, hogy nem lesz gond és bár furcsa egy nap után ezt kijelenteni, de bízom bennük annyira, hogy ezt elhiggyem nekik.
- Akkor - szólal meg egy idő után - szerintem ebben menj - emeli fel az ágyról az egyik kétrészes fürdőruhát. - Gyönyörű leszel benne - puszilja meg a halántékom. - Érezd jól magad és bármi van, hívj - teszi hozzá, aztán kisétál a szobámból.
Minden rendben lesz.
A három szó szinte mantrává válik a fejemben, amíg oda nem érünk a partra. Sőt, még akkor is az, amikor megérkezünk és mindenki elindul a víz felé, de én nem mozdulok. Csak állok és nézem a hatalmas kékséget, amin a nap fényei csillagokként járnak táncot a felszínén.
Liv és Calum kézenfogva sétálnak a víz felé, míg Michael és Ashton rohannak a hullámokhoz. Luke is leveszi a felsőjét és elindul, de amikor észreveszi, hogy nem mozdulok, megtorpan és visszafordul felém.
- Nem lesz semmi baj - lép elém, s én ösztönösen végigfuttatom rajta a tekintetem.
Talán nincsenek már-már túlzottan kidolgozott izmai, de így is eléri, hogy nagyot kelljen nyelnem. A mellkasa domborodik, a hasán kivehető a kockák vonala és a tekintete annyira hívogat, hogy lépjek közelebb hozzá, hogy az már szinte fáj. Mégis, ami leköti a figyelmem, az a heg a hasfalánál. Egy darabig csak figyelem a műtéti beavatkozás helyén, majd lehajtom a fejem és összefonom magam előtt a karjaim. Megint megrohamoznak a gondolatok, hogy vajon mit szólnak majd, ha meglátják az én hegem és ez elbizonytalanít.
Az egyberészest kellett volna vennem.
- Vi, minden rendben? - guggol elém, s ahogy felnéz rám, az arcomat kezdi fürkészni.
- Persze, csak...kétrészesbe jöttem - motyogom az orrom alatt, s látom, hogy ezzel teljesen összezavarom őt.
- És azzal mi a baj? - vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Van a... - kezdem, de elharapom a mondatot.
Már így is biztos, hogy teljesen hülyének néz azok után, hogy tegnap végighallgatta, hogy vele álmodom a műtétem óta, képzelem, hogy mit szólna, ha rájönne, hogy emiatt a bizonyos műtét miatt nem akarom levenni a ruhám. Emiatt és mert nagyon sokan vannak a strandon. Jobbnál jobb testű lányok mászkálnak itt, én meg...amennyire ez lehetséges volt az állapotomban, edzegettem a kórház tornatermébe, amit főleg a gyógytornákhoz tartottak fenn, de nem tudtam tökéletes izmokat felépíteni. Valószínűleg nem is lettem volna rá képes, mert a szervezetem nem bírta volna. Nem vagyok kövér, de attólmég a fitness modellekre hasonlító lányokhoz képest semmi vagyok. Azt hittem, hogy ez nem fog zavarni. Eddig soha nem zavart. De egészen mostanáig soha nem is voltam ennyi ember között, fiúk társaságában meg még annyira sem. Félreértés ne essék, nincsenek hátsószándékaim, de feltűnik, hogy Ashton egy csaj után fordul, aki elsétál a napozóágyakhoz. Utánam valószínűleg soha, senki nem fog így utánam fordulni és ez most valamiért összeszorítja a mellkasom.
Talán bizonyos szempontból mégis jó burokban élni. Egy burokban, ahol csak anyának kell megfelelnem és az pedig nem nehéz számomra.
- Van a...? - kérdez vissza Luke, de aztán leeshet neki a dolog, mert elkerekednek a szemei. - A műtéti heg?
Összepréselem az ajkaim és nagyon nyelve bólintok.
Idiótán érzem magam.
Nem is kellett volna idejönnöm.
Még soha nem úsztam, nem voltam víz közelében sem és egyszer sem kellett levetkőznöm nyilvános helyen. Nem volt jó ötlet, hogy csatlakoztam, csak elrontom a szórakozásukat.
- Talán én itt maradok inkább.
A hangom remeg és ez kicsit sem tetszik. Nem akarok itt ennyire kiborulni egy semmiség miatt. Mégha nekem ez nem is csak egy semmiség.
Luke egy darabig nem mond semmit, csak gondolkozik. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerekek a fejében, de aztán megszólal:
- Nekem megmutatod?
Annyira finom a hangja és kedves a tekintete, hogy szinte képtelenség neki ellenállni.
Komolyan segíteni akar.
Nem tudom, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzám egy nap után. Nagyon remélem, hogy nem szánalomból, mert az a tudat biztosan összetörne, de azt tudom, hogy valamiért a közelében biztonságban érzem magam. Szinte semmit nem tudok róla, mégis olyan érzés van bennem, mintha ezer éve ismerném.
Talán éppen ezért bólintok, mielőtt átgondolhatnám a válaszom.
Lassan leveszem a strandruhám, majd zavaromban lesütöm a tekintetem, amikor Luke feláll. Érzem magamon a tekintetét, s amikor még közelebb lép, akaratlanul is megborzongok.
- De hiszen gyönyörű vagy - suttogja, amitől olyan, mintha nem is a parton lennénk, hanem kettesben egy saját burokban, amit mi teremtünk magunknak.
Pontosan úgy, ahogy az az álmaimban szokott lenni.
- Nem kell ezt mondanod - rázom meg a fejem, s kényszerítem magam, hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyönyörű itt nem én vagyok, hanem bármelyik másik lány.
- Szerintem nem így van - rázza meg a fejét és olyan határozottan mondja ezt, hogy egy pillanatra elhiszem, hogy tényleg az vagyok. - Megérinthetem?
Bár a kérdése meglep, de ismét csak bólintok és nem tiltakozom.
Ahogy Luke ujja találkozik a hasfalamnál lévő heggel, hiába van nagyon meleg, mindenem libabőrös lesz. Ösztönösen a kezéhez kapva beljebb húzom a hasam, hogy messzebb kerüljek tőle, de aztán el is szégyellem magam, ahogy rám kapja a tekintetét.
- Bocsánat - suttogom lenézve a kezünkre - csak...a megszokás.
- Hé, gerlepár! - hallatszik Ashton hangja a vízből. - Ma még jöttök vagy megégtek a napon?
Luke a fiúról visszanéz rám, majd kedvesen elmosolyodik.
- Mit gondolsz? Bejössz velem? Vigyázom majd rád, megígérem.
Újra végignézek magamon, ahogy a bizonytalanság a hatalmába kerít, de Luke nem hagy ebben a negatív állapotban. Finoman az állam alá nyúl, majd óvatosan magára irányítja a tekintetem.
- Tökéletes vagy úgy, ahogy vagy, Vi - néz mélyen a szemembe. - Ha azt mondod, hogy nem akarsz bemenni, akkor kint maradok veled, viszont...
- Bemegyek - szakítom félbe, ahogy a szavaitól elönt a határozottság.
Hihetetlen, hogy milyen hatalma van felettem akár egyetlen szavával is.
- Biztosan? Nem kényszerít senki.
- Most le akarsz beszélni róla? - mosolyodom el halványan, ami az ő ajkaira is mosolyt csal.
- Isten ments - rázza meg a fejét.
- De nem hagyhatod, hogy megfulladjak - mutatok rá fenyegetőn, s elérem, hogy megint hallhassam azt a gyönyörű nevetését.
- Nem hagyom, ne aggódj - fogja meg a kezem, majd finoman elkezd a víz felé húzni, én pedig már sokkal magabiztosabban követem.