Luke:
A háttérben zene harsog, a barátaim valahol táncolnak, a levegőben parfümök és izzadtság szaga keveredik, én pedig állok a pultnál és várom az italom. Már annyira nem érzem jó ötletnek azt, hogy eljöttünk.
Talán tényleg bezárkóztam az utóbbi időben.
Nem tudom, hogy pontosan mi az oka ennek, de szívesebben lennék most otthon és dolgoznék a dalon vagy írnék újakat. Pedig maga a buli nem rossz és, ahogy hátra pillantok, látom, hogy Ashton és Micheal jól is érzi magát, de én ezt most annyira nem érzem. Eleinte Calum üzeneteire válaszoltam, de már ő sem ír. Az utolsó sms-e szerint minden rendben és a család új tagjai nagyon rendesek. Elméletben jól érzi magát, vagyis akkor igazunk volt és feleslegesen stresszelt előre. Majd, ha találkozunk, akkor meg is jegyzem neki, hogy mi megmondtuk. De persze ez nem olyan meglepő, mert Calum remek srác és az apukája is csodálatos ember. Biztos voltam benne, hogy akkor az új párja is olyan lesz és a lánya sem akármilyen.
- Elég magányosan álldogálsz itt - lép mellém egy lány.
Van egy olyan érzésem, hogy fiatalabb nálam, de a smink, ami rajta van, öregít rajta egy pár évet. Nem túl erős, amolyan "ha bedobom a vízbe, akkor leázik az arca" stílus, de azért tény, hogy valamennyivel biztos, hogy idősebbnek tűnik, mint amennyi valójában. De egyébként nagyon csinos lány. A ruhája kiemeli az adottságait, a magas sarkúja meghosszabbítja a lábát, ami amúgy is hosszúnak ígérkezik. Alapjáraton nem tűnik szuper magasnak, de nem is picike. A telt ajkai mosolyra görbülnek és sötét szempárja is csillog., ahogy rám néz.
- Eddig táncoltam, de most kell a hidratálás - emelem meg a poharam, amit ebben a pillanatban tesznek elém, s kicsit megmozgatom.
- Milyen felelősségteljes hozzáállás - dől a pultnak, s olyan, mintha nem lehetne letörölni a mosolyát a szép arcáról.
- Ugye? Szerintem is - biccentek, s az én ajkaim is felfelé indulnak, ahogy körbenézek az italok között. - Meghívhatlak valamire?
- Fogadjak el italt egy idegentől, akinek mégcsak a nevét sem tudom? - Kap a mellkasához komolyan, de a szemében huncutság csillog.
Nem tudom, hogy tényleg nem tudja-e, hogy ki vagyok vagy a játék kedvéért nem buktatja le magát, esetleg csak rohadtul nem érdekli, hogy a Five Seconds of Summerben játszom, de egyáltalán nem rossz ez. Félreértés ne essék, imádom a zenét, a bandát és a rajongóinkat is, de néha jól esik kikapcsolni és normális embernek érezni magad. Normális fiatalnak. Ma, amikor megjöttünk ide, egy csomóan elkaptak minket egy fotó vagy egy aláírás pillanatáig, miközben azt kérdezgették, hogy Calum hogy-hogy nincs velünk. Már előre látom a holnapi szalagcímeket a pletyka rovatokban: "Zavar a bandában? A 5SoS is a One Direction sorsára juthat? A fiúk Calum Hood nélkül mentek el bulizni. A rajongók csak találgatnak. Vajon megismétlődhet a szívszorító esemény?"
Viszont most nem akarok a holnappal foglalkozni, pláne úgy, hogy a cikkeknek valószínűleg semmi valóságalapja nem lesz azon kívül, hogy Calum ma nincs itt velünk. Csak szeretném jól érezni magam és úgy néz ki, hogy ez a lány remek partner lehet hozzá és ahhoz, hogy embernek érezzem magam, ne csak a híres zenésznek.
- Igazad van, sajnálom - teszem le a poharam -, Luke vagyok - nyújtom a kezem felé halvány mosollyal.
A lány ránéz arra, majd éjsötét pillái alól vissza rám. Nem tudom, hogy csak az időt húzza vagy tényleg habozik, de nagyon remélem, hogy az előbbi. Eddig nem volt kedvem itt lenni, viszont ahogy megjelent, valahogy a hangulatom is más lett. Van egy bizonyos kisugárzása, ami jobb kedvre derített és nem szeretném, ha ezek után elmenne és faképnél hagyna. Ahogy mondtam: jó néha normális fiatalnak érezni magunkat és komolyan ismerkedni, vagy csak szimplán beszélgetni valaki olyannal, aki nem az internet alapján ítél meg minket. De ez tényleg nem a rajongóink ellen szól, mert nagyon szeretem őket. Nélkülük gyakorlatilag sehol nem lennénk. Csak azért...néha belebújhatna más is a bőrömbe, hogy tudja milyen érzés.
- Leticia - rázza meg végül a felé nyújtott testrészem, s ajkaira megint mosoly szökik.
Ebben a pillanatban hatalmas szikla esik le a mellkasomról. Úgy néz ki, hogy tényleg csak az időt húzta és nem azt mérte fel, hogy hogyan tudna valami ürüggyel lerázni és elmenekülni. Csak remélni tudom, hogy nem hallotta, ahogy az a bizonyos szikla földet ért. Csakmert az én fejemben baromi hangos volt.
- Leticia - ismétlem, ízlelgetve a nevét -, nem sok ilyen nevű emberrel találkoztam még. Ez olasz?
- Igazából spanyol eredetű. Édesanyám kubai és arról az oldalról kaptam.
- Akkor tudsz spanyolul is?
Leticia szeme ismét megcsillan, ahogy bólint.
- Igen, két anyanyelvem van gyakorlatilag. Anyu már kicsi koromtól kezdve spanyolul is beszélt hozzám, hogy két alapom legyen. Néha nagy konfliktusaink voltak ebből, amikor már kicsit idősebb lettem, de ma már baromi hálás vagyok neki ezért. Így leszek, ha minden jól megy egy éven belül spanyol tanár az egyik helyi gimnáziumban.
- Lefogadom, hogy a te órádra sok fiú fog bejárni - jegyzem meg, s egyszerűen képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról.
Főleg azután, hogy feltűnik, hogy Leticia arca elpirul.
- Bízom benne, hogy szeretni is fogják, nem csak miattam járnak majd be.
- Szerintem fogják - vágom rá. - Biztos vagyok benne.
- Dehát nem is ismersz - nevet fel csilingelőn -, honnan tudod, hogy jó tanár leszek?
- Megérzés - reagálok megint azonnal. - Amíg nem jöttél ide, gondolkoztam rajta, hogy szólok a barátaimnak és lelépek. Viszont most semmi kedvem nincs elmenni innen. Legalábbis egyedül biztosan nem - pillantok rá az italomról sokat mondón. - Viszont én elárultam a neved, te meg nem válaszoltál a kérdésemre, hogy meghívhatlak-e valamire.
Leticia megint húzza az időt, miközben a kezemet figyeli, amiben a poharamat forgatom, de aztán megint bólintást kapok válaszul.
- Egy Sex on the beach koktélt.
- Már intézem is - felelem, majd intek a pultosnak és amint hozzánk ér, leadom a rendelést és ki is fizetem.
- Egyébként, mi a helyzet veled?
- Velem? - Vonom fel a szemöldököm meglepetten.
- Igen. Hiszen, én elmondtam, hogy anyukám kubai és, hogy két anyanyelvem van, meg, hogy tanárnak készülök. De rólad csak azt tudom, hogy Luke-nak hívnak.
- Elég titokzatos vagyok, nem gondolod? - Kacsintok rá, ami ismét pírt szöktet az arcára.
- Egy-két dolgot azért csak elárulhatsz - lép közelebb hozzám és finoman megérinti a karom.
- Nekem csak egy anyanyelvem van - felelem, mire ő édesen felnevet.
- Hülye - ingatja meg a fejét.
- Nem szép dolog lehülyézni valakit, aki most vett neked italt - húzom el a szám, s igyekszem nem megint elmosolyodni.
- Igazad van, sajnálom.
- Nos, én itt születtem, van két testvérem és egy zenekarban játszom. De csak egy nyelven beszélek.
- Egy zenekarban? - Szaladnak fel a szemöldökei, mire bólintok. - Úristen - kap a szájához -, basszus, ne haragudj. A Five Seconds of Summerben, igaz? Istenem, de hülye vagyok, én tényleg s...
- Ne kérj bocsánatot - teszem a kezem a kezére, amitől azonnal belé fagy a szó. - Jó olyannal beszélni, aki nem rögtön ezzel indít.
Leti mintha habozna egy darabig. Eközben az arcomat fürkészi. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, csak tippelni tudok, hogy épp azt kutatja nem kamuzom-e.
- Biztos nem haragszol, amiért nem esett le? - Harap az egyik körmére.
- Ugyan miért haragudnék? Én is csak ember vagyok.
- Egy híres énekes - jegyzi meg, mire közelebb hajolok hozzá.
- Lehet, hogy ma csak Luke legyek? A srác, aki magányosan álldogált a pultnál, amikor te feltűntél?
Hallom, ahogy a lány lélegzete elakad és feltűnik az is, hogy a tekintete az ajkaimra siklik, főleg, amikor megnedvesítem azokat, majd hatalmasat nyel.
- Persze - suttogja, amitől alig hallom a zenének köszönhetően, de a szájáról leolvasom a szót.
Elhajolok tőle, majd körbenézek a tömegen. Sok ember, viszonylag hangos zene és abszolút semmi személyes tér a rengeteg összepréselt testtől. Ettől pedig a szám magától húzódik el.
- Mondd csak - pillantok vissza rá -, nagyon kell az a koktél neked?
Leticia látványosan meglepődik a kérdéstől és hirtelen hátrál is egy kicsit.
- Kifizetted.
- De nem ez volt a kérdésem - rázom meg a fejem mosolyogva.
- Hát - néz a barista felé, aki még vagy húsz embert próbál egyedül kiszolgálni -, azt hiszem, hogy ha neked nem baj, akkor nem ragaszkodom hozzá.
- És a helyhez ragaszkodsz?
Újabb meglepettség suhan át az arcán, de aztán megingatja a fejét.
- Nem.
- Remek - nyúlok a kezéért, de ekkor elrántja azt és magabiztosan kihúzza magát.
- De nem megyek sehova, amíg nem mondod meg, hogy mit forgatsz a fejedben.
Az arca komoly, de a szemeiben megint huncut fény csillog. Biztos vagyok benne, hogy tetszik neki a helyzet.
- Lépjünk le innen - felelem tartva a szemkontaktust.
- És hova?
- Te hova szeretnél?
A lány ajkai elindulnak felfelé, ahogy átgondolja a válaszát, majd közelebb lép hozzám, lábujjhegyre áll és a fülemhez hajol.
- Hozzád - suttogja bele, amitől engem kiráz a hideg.
Nem terveztem, hogy ma bárkivel is távozom innen. Sőt, ahogy azt be is vallottam, nem olyan rég még azon gondolkoztam, hogy elmegyek innen, de most, határozottan benne vagyok ebben az ötletben. Eddig jól érzem magam Letivel és basszus, azért csak pasiból vagyok. Miért hagynék ki egy ilyen lehetőséget, ha ő mondta ki az igazán bűvös szót. Nem azt mondom, hogy feltétlen az ágyban kell majd kikötnünk, de nem vetem el az ötletet, ha esetleg úgy alakulna a dolog.
- Oké - felelem, s megfogom a kezét, amit ezúttal simán hagy -, akkor menjünk hozzám - kezdem el az ajtó felé húzni, s közben még intek Michealnek és Ashtonnak, akik vigyorogva megtapsolnak.
Nem így terveztem, de határozottan jóra fordult az este.

Violet:
Egy erős kar ölel a tulajdonosához, miközben hosszú ujjak táncolnak az oldalamon fel és alá. Le, egészen a combomig, majd fel a vállamig és vissza. Finom érintések és óvatos mozdulatok, semmilyen hátsó szándékkal, mégis az én testem folyamatosan borzong és libabőrös. Az ablakon besüt a felkelő nap sugara, de én lehunyom a szemeim, hogy teljesen átadjam magam a kellemes érzésnek, amit ezek a kis érintések okoznak. Kellemes és forró. Olyan forróság söpör végig rajtam, ami a mellkasomból indul és szépen lassan minden kis porcikámba beköltözik, hogy belül is érezhessem azt a nyugalmat, amit a külsőségek is sugallnak. Automatikusan közelebb csúszom a meleg testhez, ami a hátamnak simul, mire a tulajdonosa feljebb támaszkodik és édes csókokkal hinti be a vállam, a karom és a nyakam területét. A számat elhagyja egy kellemes sóhaj, s hátra fordulok, hogy ránézhessek az illetőre. Amikor a tekintetünk találkozik, megint felismerem a kék szempárt. A vonásai ugyanolyan kedvesek, mint a parkban vagy eddig bármikor, amikor találkoztunk és bár semmit nem tudok róla, nem érzem azt, hogy baj lenne. Biztonságban érzem magam és tudom, hogy semmi rossz nem történhet, mert, ha történne, akkor ő megvédene.
- Jó reggelt - suttogja rekedtes, reggeli hangján, amitől ismét libabőr fut végig rajtam.
- Jó reggelt - simítom meg enyhén borostás arcát, s érzem, hogy az ajkaim elindulnak felfelé. - Gyakrabban is aludhatnánk így - vezetem ujjaim világos tincseibe és elkezdek játszani velük.
- Igen - hajol közelebb, s folytatja a nyakam puszilgatását -, mondjuk minden egyes nap - suttogja a fülembe, amitől nekem a fejem ösztönösen úgy billen, hogy jobban hozzám férjen.
- Az csodálatos lenne - húzom magam fölé és az egyik kezemet a hátára simítom, hogy ott is megérinthessem.
Mindenhol hozzá akarok érni, érezni a bőrének puha érintését, az ajkainak perzselő érzését, a kezének magabiztos, mégis gyöngéd simítását és a leheletét, ahogy a számat érinti. Érezni akarom őt.
- Akkor miért nem keresel meg?
A kérdése annyira váratlanul ér, hogy hirtelen eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
- Miről beszélsz? - Kérdezem teljesen zavarodottan.
- Ha ezt akarod, miért nem keresel meg? - Kérdezi, s finoman kisimít egy kósza tincset az arcomból. - Gyere el hozzám, Vi, kérlek.
A következő pillanatban kinyílik a szobám ajtaja és vakító fényesség önti el azt, miközben egy láthatatlan kéz megragadja a fiút és elkezdi lerángatni rólam.
- Találj meg, Violet - kiabál kétségbeesetten, s közben felém kapálózik. - Violet, kér...
Mielőtt befejezhetné, berántják az ajtó mögé, ami hangos csattanással becsapódik és a szobába teljes sötétség jön el.
Ez az a pillanat, amikor felriadok az igazi ágyamban, az új szobámban. A pulzusom szapora, a tüdöm levegőért küzköd és a testem remeg, mintha rémálmom lett volna. Ahogy felülök és összehúzom magam, próbálok lehiggadni, de a testem nem igazán engedelmeskedik. Eddig sose beszélt hozzám. Mindig csak csendben ültünk vagy álltunk egymás mellett és élveztük a csendet, ami körül vett minket. Az a mi birodalmunk volt, a mi burkunk. Nem tudom, hogy mi a fene ütött az agyamba, hogy most hirtelen ezt az álmot tudta elém vetíteni, de kezdem azt érezni, hogy meg fogok őrülni. Talán, amikor megműtöttek, akkor az orvosok belenyúltak a fejembe is egy kicsit, hogy ott keltsenek valamiféle zűrzavart és vissza kelljen mennem hozzájuk.
Na jó, nem vagyok hülye, tudom, hogy ez nem így működik, meg nem is tennének ilyet, de jelenleg nem jut eszembe semmilyen más magyarázat erre. Plusz, nem sokkal a műtétem után kezdődtek ezek az álmok.
- Violet, fent vagy? - kopog Calum a szobám ajtaján, amitől ugrom egyet.
Végre kezdtem lehiggadni, erre Calum a szívbajt hozza rám. Persze szegény nem tudhatta, hogy milyen állapotban vagyok itt bent, úgyhogy nem is hibáztatom.
- Igen, gyere be - szólok ki nagy nehezen megtalálva a hangom.
Calum lenyomja a kilincset, majd belép a szobámba, de ahogy meglát, a szemében aggodalom csillan meg.
- Rosszul vagy? Valami baj van? - Siet azonnal az ágyamhoz, de megrázom a fejem. - Nagyon sápadt vagy, biztos minden rendben?
- Persze, minden - dörzsölöm meg az arcom, hogy kicsit erőt gyűjtsek -, csak volt egy hülye álmom, ez minden.
Mert ez igenis csak egy hülye álom volt.
Más épeszű magyarázat nincs erre az egészre, amit az előbb átéltem.
- Szeretnél róla beszélni? - Ül le a lábamhoz, mélyen a szemembe nézve.
- Megharagszol, ha azt mondom, hogy egyelőre nem? - Kérdezem egy kicsit félve a reakciójától, de most Calum az, aki megingatja a fejét és küld felém egy kedves mosolyt.
- Ha meggondolod magad, csak szólj.
- Köszönöm - biccentek hálásan, aztán az ajtó felé pillantok. - Anyáék akarták, hogy szólj valami miatt? - Nézek vissza rá, de megint nemleges választ kapok.
- Magamtól jöttem, de nem akartalak felkelteni, csak anyukád mondta, hogy ilyenkor már fent szoktál lenni, úgyhogy vettem a bátorságot és bekopogtam - feleli, de aztán elhallgat, amivel az én kíváncsiságomat elég erősen felpiszkálja.
Calum tegnap este a vacsora után itt éjszakázott és én ennek őszintén örülök, mert baromi jól éreztem magam vele. Amennyire tartottam tőle, hogy le fogja mondani ezt a találkozót is a banda miatt, annyira csalódtam benne pozitívan az este folyamán. Egy eszméletlen kedves és törődő srác és ahhoz képest, hogy egy híres zenekarban játszik, baromi szerény is. Persze a hírnév nem feltétlenül jár együtt a nagyképűséggel -, amennyire persze tudom a kórházban töltött évek után -, de így is azt kell, hogy mondjam, hogy meglepett, hogy mennyire szerényen kezeli ezt a dolgot. Meg, hogy mennyire zavarba tud jönni, amikor az apukája fényezi, anya pedig a bandáról kérdezi. Kifejezetten aranyos olyankor.
- Ééés elárulod, hogy mi az, ami miatt kerestél? - Nézek fel rá, s az állam a térdeimre támasztom.
- Persze, bocsi - nevet fel -, csak egy kicsit elkalandoztam közben.
- Semmi baj, reggel van még - mosolyodom el a szemébe nézve.
- Szóval, apa mondta, hogy ő ma még segít anyudnak a maradék cuccaitok elhozásában és én ugyan felajánlottam, hogy segítek, de egyöntetűen közölték, hogy majd ők kettesben megoldják. Szerény véleményem szerint nem csak pakolni fognak - jegyzi meg, ami kivált belőlem egy kacajt -, szóval arra gondoltam, hogy én addig elvinnélek a városba körbenézni. Mivel eddig ti külső részen laktatok, így eszembe jutott, hogy, ha van kedved, akkor elmehetnénk mondjuk a vidámparkba, a plázába, a tengerpartra vagy ahova csak szeretnél és kicsit körbenézhetnénk.
- Ez remekül hangzik - villanyozódom fel azonnal.
Tényleg nagyon tetszik az ötlet, mivel nem igazán ismerem a várost és néhány hét múlva elméletben itt fogok egyetemre is járni. Igaz, hogy levelezősön végzem majd a sulit, de attólmég havonta párszor be kell majd járnom. Plusz nem egy rossz pont, ha tudom, hogy mi hol van és hol tudok kikapcsolódni, ha arra van szükségem és a szobám már nem megfelelő esetleg, mert ki akarok mozdulni.
- Örülök, hogy tetszik - mosolyodik el újra, majd egy pillanatra az alsó ajkába harap, mintha elgondolkozna valamin.
- Beszélj hozzám, Calum - biccentem oldalra a fejem, amikor percekig nem szólal meg -, mi jár a fejedben?
- Csak ezzel az egész kirándulósdival kapcsolatban, eszembe jutott, hogy hívnám a fiúkat is, ha neked jó.
- A srácokat a bandádból? - Kérdezem, mire Calum hevesen bólogatni kezd.
- Ők a második családom, szóval, ha engem megnyersz magadnak, akkor előbb vagy utóbb, de őket is megkapod velem együtt. Plusz megígértem nekik, hogy mesélek majd a tegnapról és ez egy tökéletes alkalom lenne, hiszen te is ott lennél és elmondhatnád a te oldalad.
Ezt őszintén aranyosnak találom és melengeti a mellkasom, hogy Calumnak van kire támaszkodnia, ha a családjára nem tud. Mivel én a kórházakban nőttem fel gyakorlatilag, ezért nem igazán volt esélyem barátokat szereznem. A gimit is levelezőn végeztem, az általánost meg magántanulóként. Ha valakivel jóban tudtam lenni, akkor az a kórházból, vagy boldogan távozott egy pár nap után és annyira nem mélyült el a kapcsolatunk, hogy látogasson is vagy velem nem akartak barátkozni vagy pedig nem élte túl a kórházi látogatást. Az évek alatt rengeteg veszteséget láttam és egy idő után már nem is mertem és nem is akartam senkivel sem jóban lenni, mert nem akartam veszíteni. Azt pedig még annyira sem akartam, hogy én okozzak fájdalmat valakinek azzal, hogy nem élem túl és el kell engednie. Elég volt, hogy ez a teher anya miatt is folyamatosan nyomasztott, nem akartam mást is bántani ezzel a ténnyel, főleg, hogy voltak igazán mély pontjaim, amikor kifejezetten vágytam a halálra csak, hogy a fájdalom elmúljon végre.
- Hívd őket is - felelem, mire Calum szeme megcsillan.
- Te vagy a legjobb - ölel meg, aztán kimegy a szobámból és becsukja maga mögött az ajtót.
Másfél órával később pedig már az általuk megbeszélt mólón lépdelek, Calum oldalán, a három alak felé, akik épp nagyban beszélgetnek valamiről. Amikor közelebb érünk és Calum rájuk köszön, mindannyian felkapják a fejüket, az én lábam viszont földbe gyökerezik, amikor a tekintetem találkozik az egyikükével. Ugyanaz a kedves tekintet, ugyanazok a vonások, ugyanaz a test és a mosolya is ugyanaz.
- Ez nem lehet - suttogom magam elé.
- Violet, mi a baj? - Fordul felém Calum azonnal. - Violet, rosszul vagy?
Képtelen vagyok válaszolni neki, mert egyszerűen nem tudom levenni a szemem a fiúról, aki a barátai oldalán, elindul felénk.
Ez mégis, hogy lehetséges?
- Vi - próbálkozik újra Calum, én pedig kényszerítem magam, hogy ránézzek. - Mi a baj?
- Semmi - nyögöm ki -, csak még sosem találkoztam hírességekkel - kamuzom.
Calum nem úgy tűnik, mint aki hisz nekem, de miután mosolyt erőltetek magamra, ő is elmosolyodik és átkarolva a többiekhez húz. Meg kell erőszakolnom magam, hogy lépdelni tudjak, miközben a fejemben az álmomban lejátszódott képsorok rohannak.
- Találj meg, Violet.
Lehetséges, hogy akaratomon kívül is megtettem?