Luke:
- Calum - szólok a fiúnak, de a barátom még mindig úgy tesz, mintha nem tudna belebújni a kabátjába. - Calum - próbálkozom újra, ám ismét nem kapok választ. - Calum! - Emelem meg a hangom, mire a basszusgitárosunk összerezdül az ajtóban állva.
Néhány pillanat múlva - gondolom, amikor már nem ver úgy a szíve az előbbi infarktus után - ránk néz és felvonja a szemöldökét.
- Igen?
- Vagy tíz perce bénázol a kabátoddal és teszel úgy, mint aki nem talál bele a dzsekije ujjába. Mindannyian tudjuk, hogy szándékosan csinálod, hogy húzd az időt és minél később kelljen elindulnod.
- Kikérem magamnak, nehéz felvenni - fonja össze a karjait a mellkasa előtt, mire oldalra biccentem a fejem.
- Két kar rész és egy gombos rész. Nem olyan nehéz az és ezt te is tudod. Minden ember, sőt, minden gyerek meg tudja csinálni.
Calum, mint egy sértődött kisgyerek, végre belebújik a dzsekijébe, majd megint keresztezi a karjait a mellkasa előtt.
- Emlékeztetnélek rá, hogy Shawn az If I Can't Have You klipben a pulcsijába nem tudott belebújni. Ez majdnem ugyanaz.
- Azért egy belebújós pulcsi egy fokkal nehezebb, mint egy farmerdzseki - szólal meg Ashton, mire Calum összevonja a szemöldökét.
- Összefogtatok ellenem vagy mi van?
- Nem - nevet fel Michael, beszállva a beszélgetésbe -, hidd el, hogy a javadat akarjuk. Igaza van, Luke-nak, ideje indulni, mert különben ezen fogsz rágódni, ha elkésel. Ennyire már ismerünk.
- Csak lélegezz - nézek mélyen a szemébe - és ne feledd, hogy nem parázhatsz máris előre. Lehet, hogy jó lesz. Ha apukád boldog, akkor nem választhatott olyan nőt, aki hárpia, a lánya pedig negatív. Csak nyugalom, pajtás - veregetem meg a vállát elé lépve.
Calum összepréseli az ajkait, majd sóhajt egy nagyot, s bólogatni kezd.
- Igazatok van - préseli ki magából. - Ideje indulnom - nézi meg az időt a telefonján. - Este írok majd - teszi hozzá, majd kezet fog velünk és távozik.
- Szegényt nem irigylem most - nézi a már zárt ajtót Ashton, miután Calum eltűnt. - Tiszta stressz a srác.
- Nem egyszerű, de azért erről kicsit ő is tehet - ülök vissza a füzetemhez. - Lett volna ideje fokozatosan beadagolni magának ezt az egészet és megszokni a helyzetet. Ha kihasználta volna az alkalmat, akkor most nem pánikolna így.
- Nem vagy te egy kicsit szigorú? - Pillant rám Michael, s felvonja az egyik szemöldökét.
- Nem - rázom meg a fejem határozottan -, de tény, hogy könnyíthetett volna a saját dolgán. Ettőlmég sajnálom, mert biztos vagyok benne, hogy ez baromira nem könnyű. Meg tudom, hogy Calum mennyire érzékeny tud lenni, ha a szeretteiről van szó. Viszont kétlem, hogy ekkora lenne a baj. Az apukája boldog, a lány meg, akit testvérnek kap, nem olyan kicsi. Sőt, gyakorlatilag felnőtt ember. Húsz évesen az ember már normálisan gondolkozik. Már, ha elég érett hozzá. Vannak kivételek sajnos, ez tény. De kétlem, hogy Mr. Hood annyira beharangozta volna neki a lányt és az anyukáját, ha lenne valami gond velük.
- Az tény, hogy egy húsz éves testvérrel lényegesen egyszerűbb lesz megtalálnia a közös hangot, mint mondjuk egy négy vagy egy tíz évessel - ért egyet Ashton, majd felveszi a dzsekijét. - Mi nem megyünk?  Átugorhatnátok hozzám egy kicsit dumálni, meg ellenni. Megvárjuk, hogy a mi drága basszgitárosunk túléli-e a családi összejövetelt - vigyorodik el a fiú, amitől az én ajkaimra is mosoly szökik.
- Végülis miért is ne - tápászkodom fel és összeszedem a cuccaim, majd felkapom a dzsekim. - Michael? - Pillantok a harmadik barátomra, akinek az arcán szintén hatalmas vigyor ül.
- Hát engem aztán nem hagytok itt - rázza meg a fejét, majd ő is elindul utánunk, le a kocsihoz.
Amíg megyünk, megengedem magamnak azt a luxust, hogy fejben egy kicsit elkalandozom. Ettőlmég figyelek az útra, miközben követnem Ashton kocsiját. Már nem mintha nem tudnám, hogy hol lakik, de tekintve, hogy ő lesz a házigazdánk, így az a logikus, ha ő megy elől.
Vezetés közben figyelem a kint sétáló embereket. Nézem, hogy mosolyognak-e vagy szomorúak. Próbálom kitalálni, hogy milyenek is valójában. Mit dolgoznak, hány évesek, van-e családjuk és, hogy mennyire boldogok. Szeretem ezt a hobbit. Amikor túl sokat dolgozom egy dalon és besokallok, akkor szinte mindig így kapcsolok ki. Elmegyek sétálni és közben figyelem az embereket. Ez persze remek alkalom nekik is arra, hogy ők nézzenek, fotózzanak engem és odajöjjenek hozzám, de nem igazán zavar. Már legalábbis nem. Amikor befutottunk és jött a hírnév, meg a rengeteg figyelem, sokszor éreztem azt, hogy fojtogatnak. Eleinte nem tudtam kezelni azt a sok új ingert, ami ért és volt, hogy a One Directionös fiúk segítettek ki ebben. Már, miután volt alkalmunk megismerni egymást. Niallék sok mindenben segítettek nekünk és biztos vagyok benne, hogy a karrierünk fellendülése is ezek között a sok mindenek között van.
Ahogy elhajtunk a kórház előtt, eszembe jut, hogy mennyi minden történt az elmúlt időszakban és mennyit változtam ezidő alatt. Nem is a viselkedésem változott vagy feltétlen a felfogásom, de mégis más szemmel látom a világot és sokkal jobban érzem magam az életemben.
- Szerintetek hogy megy a családi összejövetel? - Kérdezi Ashton már nála ülve, teljesen kirángatva a gondolataimból.
Kicsit elfáradtam. Nem sokat aludtam az éjjel, mert a dalon dolgoztam és így most sokkal könnyebben kalandozom el és maradok a gondolatok között, mint máskor.
- Hát, eddig még nem kaptunk S. O. S. üzenetet - nézi meg a telefonját Michael -, hívás sem érkezett Calumtól és semmi egyéb negatív reakció, szóval vagy minden rendben és igazunk volt és még jól is érzi magát vagy most menekül onnan vagy egyelőre el olyan kínos, hogy telefonozni sincs ereje.
- Vagy csak szimplán még el sem kezdődött - jegyzem meg, mire rám vezetik a tekintetüket. - Talán még ott sincs. De nem hiszem, hogy tényleg olyan negatív lesz a dolog, mint ahogy azt Calum mondta. Biztos vagyok benne, hogy megint csak túl gondolta és előjött a megfelelési kémyszere, miszerint jó legyen az apukájának is és tetszen az új családtagoknak is. Szerintem jót fog tenni neki - mosolyodom el halványan.
Calum remek srác. Ha nem lennr ez a megfelelési kényszere, akkor sem lehetne nem szeretni. Annyira jó ember, hogy nehéz benne bármilyen negatív tulajdonságot találni. És nem, nem a baráti elfogultság beszél belőlem, hanem komolyan így gondolom. Na nem, mintha Ashton vagy Michael ne lennének jó emberek, csak emiatt sem gondolom, hogy Calumnak pörögnie kellene ezen a dolgon. Biztos vagyok benne, hogy az apukájának az új barátnője és annak a lánya is kedvelni fogják a fiút, mert ahogy mondtam, nem lehet nem kedvelni. És remélem, hogy idővel majd mi is megimerhetjük őket. Hiszen szinte egy család vagyunk. Kábé mindenkit imerünk a másik életéből és nem szeretném, ha pont ebből maradnánk ki. Nem azért, mert a lány húsz éves - bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy pasi létemre nem érdekel, hogy milyen is ő -, hanem azért, mert mostantól Calum életének a részei lesznek. És mi is azok vagyunk. Elég nagy részei az életének. Szóval örülnék, ha megismerhetnénk majd őket.
Mintha csak a fejemben olvasna, Ashton megszólal:
- Szerintetek mi mikor találkozhatunk majd velük?
- Ugyan ezen gondolkoztam - kortyolok a vizemből, amit kaptam. - Remélem, hogy hamarosan.
- Jó lenne minél előbb - ért egyet Michael is. - Kíváncsi lettem - mosolyodik el.
Az igazság az, hogy remek barátaim vannak, de néha olyanok, mint a rossz gyerekek. Ez egy hasonló helyzet. Úgy csillog a szemük, mint egy kisgyereknek karácsonykor. De nem panaszkodom, mert én is ilyen vagyok. Ezért is imádom őket. Mert velük lehetek az az idióta kölyök, aki még mindig bennem él. Calumnak, már ott van a barátnője is erre a dologra, amitől egy kicsit elönt a féltékenység. Nem azért, mert nem örülök nekik. Sőt, baromi boldog vagyok, hogy ennyire boldogok Livvel, de néha a kapcsolatukra féltékeny vagyok. Én is szívesen mennék úgy haza, hogy tudom, hogy ott vár rám valaki, nem csak az üres ház. Szeretnék összebújni vele a kanapén és filmet nézni együtt, ami aztán szenvedélyes éjszakába csap át. Szeretném, ha lenne kivel kibeszélnem az igazán mély érzéseimet és gondolataimat és nem kéne magamba zárni ezeket. Persze itt vannak a fiúk, de velük nyilván nem ugyanaz. Más, amikor valakihez lelkileg úgy kötődsz, ahogy Liv és Calum kötődnek egymáshoz. Egy ideje nekem ehhez nem volt szerencsém már. Az előző barátnőm óta nem volt olyan lány, aki kicsit is érdeklődött volna irántam, mint ember iránt és nem énekesként, plusz időm sem nagyon volt a turné miatt. Nem kergetem én a szerelmet, mert tudom, hogy nem lehet erőltetni, de azért nem bánnám, ha megimerhetnék valakit.
Erről eszembe is jut egy ötlet:
- Nem ugrunk el valahova kicsit kikapcsolni? Szórakozóhely, klub vagy csak egy bisztró?
- Mi van, visszatértél a normális emberek közé? - Vigyorodik el Ashton. - Rájöttél, hogy papíron pihenőnk van és az azt jelenti, hogy kikapcsolsz és nem gürized halálra magad?
Csak megforgatom a szemem. Tudom, hogy néha túlzásba tudok esni, de egyszerűen, amikor zenélhetek, azt érzem, hogy élek, ezért pedig senki sem hibáztathat.
- Megyünk vagy sem? - Kérdezem végül, s ismét végigvezetem rajtuk a tekintetem.
- Cserben hagyjuk Calumot?
- Majd kiengesztelem valahogy - ígérem, miközben Michael előveszi a mobilját és elkezd pötyögni rajta valamit.
- Találtam egy helyet, ahol normális zenét fognak nyomni elvileg - szólal meg néhány másodperccel később. - Az, amelyik régen is a kedvencünk volt.
- Akkor részedről ez egy igen?
- Naná - bólint. - Mozduljunk ki. Végre menni akarsz valahova, akkor azt ne fecséreljük el.
- Meggyőztetek - csap a combajira Ashton is vidáman. - Menjünk, Luke megint, Luke, ezt meg kell ünnepelni.
Én eddig azt hittem, hogy túkoznak, de most eszembe jut, hogy talán tényleg ennyire bezárkóztam. Ideje ezen változtatni.

Violet:
Egy parkban sétálok. A nap sugarai melengetik az arcom, a finom szellő táncra hívja fürtjeimet és a fákon daloló madarak mosolyt csalnak az ajkaimra. Rajtam kívül csak egy valakit látok. Mindenhol csend van és a másik ember sem mozdul. Csak áll a kis tónál, ami a parkban van és figyeli a víz felszínén táncoló fénypontok csillogását. Fogalmam sincs, hogy honnan jött a park és pontosan mit is keresek itt, de úgy néz ki, hogy a lábaim pontosan tudják, hogy merre kell menniük. Megállíthatatlanul visznek előre, egyenesen a társam felé, aki, ahogy meghallja a lépteimet a kavicsokon, felém pillant a válla fölött.
Megint ő.
És úgy néz ki, hogy nem csak én ismerem fel őt, hanem ő is engem. Ahogy kék íriszei rabul ejtik enyémeket, már nem csak a válla fölött néz rám. Lassan, mintha csak apránként jutna el a tudatáig, hogy én vagyok az vagy ne akarná elhinni, teljes testtel felém fordul. A mellkasomban a szívem zakatolni kezd, ahogy közeledek felé és a gyomromban pillangók kezdik táncoltatni szárnyaikat. Nem tudom irányítani, hogy az ajkaim ne görbüljenek felfelé, így csak átadom magam a meleg, mégis ijesztő érzésnek, ami minden egyes lépéssel, egyre jobban átveszi az uralmat a testem fölött. Amikor odaérek hozzá, már minden porcikám bizsereg és a hőfokot sem érzem annyira hűvösnek, amilyennek eddig éreztem. A fiú hatalmas mosolyt küld felém és közelebb lép hozzám. Szőkés-barna tincsei, hosszabban keretezik hullámokban az arcát, szemei boldogan csillognak és az a mosoly, amit felém küld, még jobban felgyorsítja a szívem.
Nem szólunk semmit. Nem mondja ki a nevem és én sem tudom meg az övét, s ez valamiért megnyugtat. A csend, ami körbeölel minket, nem kínos vagy kellemetlen, hanem megnyugtató és bensőéges. Olyan, amilyen nincs bárkivel. Anyu sokszor mondja, hogy Calum apukájával azt érzi, hogy a csend is kellemes. Hogy olyan, mintha hazatalálna. Azt is mindig elmondja, hogy ilyet korábban csak apával tapasztalt és, hogy ez jelent valamit. Ha nem súgná valami belső hang, hogy ez csak egy álom, akkor talán én is jelnek venném. De most...csak az agyam egy szüleményeként tudom értelmezni, amit megint vele kreált nekem, mint minden alkalommal, amikor átadom magam az álmok édes ölelésének. A fiú lassan elkezdi behajlítani a kezét, s feltartja, mintha azt várná, hogy megfogjam azt. Ugyan ezt a néma kérését nem teljesítem, de az én kezem is megmozdul, s bár az ujjaink nem fonódnak egymásra, a tenyerünk összeér. Összeér és amint ez megtörténik, villámcsapás száguld át a testemen. Olyan, ami még jobban megrázza az amúgyis belül reszkető testem. Mind a ketten a kezünket nézzük, aminek a kinézete valahogy újabb okot ad a mosolygásra. Még melegebb lesz és nem azért, mert az idő változik. Ez a forróság bennem keletkezik, csakmert ez az idegen és néma fiú a közelemben van és összeérinti a testem. A szabad kezét is megmozdítja. Lassan az arcomhoz vezeti és finoman megsimítja az arcom, amitől a fejem a tenyerébe dől. Újra összeakasztja a tekintetünk, s ismét mosolyt küld felém. Óvatos és kisfiús ez a mosoly, de eléri, hogy a térdeim beleremgjenek. Tesz felém egy kis lépést és egy picit közelebb is hajol hozzám. Nem tudom, hogy melyik pillanatban történik, de azt veszem észre, hogy én is lábujjhegyen állok és az én szabad kezem a mellkasára simítom. Még így is érzem, hogy mennyire ver a szíve. Hevesen, mégis egy ütemre az enyémmel.
Minden megszűnik. Nem létezik a külvilág, sem a valóság. Nem érdekel, hogy ez egy álom, még azon belül is egy burokba kerülök vele. Egy olyan burokba, amit senki és semmi nem vehet el tőlünk. Ez a burok jelenik meg minden este, amikor ő belép az álmomban. Még egy rémálmot is képes megváltoztatni a jelenléte és engem teljesen elvarázsolni.
- Kicsim - anya hangja és az érintése az arcomon, kiszakít az álomból és abból a bizonyos burokból. - Kicsim - ismétli kedves hangon -, ébredj, itt vagyunk.
Nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy összetörjek, amiért nem tudtam meg, hogy ki ő és mi lett volna a történet vége. Az viszont biztos, hogy most, amikor kinyitom a szemem és meglátom az ismerős házat, elönt az izgalom. A Hood ház látványa minden alkalommal felvillanyoz. Szerettem a régi házunkat, mert apa emléke ott volt velünk. De azok az emlékek is jelen voltak, amik emlékeztetnek rá, hogy hogyan veszítettem el az édesapámat és, hogy milyen fájdalomnak tettem ki azt a nőt, aki életet adott nekem. És, bár hiányozni fognak az ottani apróságaink - például, ahogy a vízforraló gőzzel önti el a felette lévő ledlámpát és az így bepárásodik -, tudom, hogy ez az új hely, egy új lehetőség és bármilyen nehéz ott hagyni a régi házat, ez az, amire szükségünk van. Anyának is és nekem is ahhoz, hogy le tudjuk zárni a múltat és az abból fakadó sebeink, elkezdjenek begyógyulni.
- Kaphatok pár percet, amíg teljesen magamhoz térek - dörzsölöm meg az arcom, hogy kisöpörjem onnan az álmot és annak a nyomát, hogy aludtam a kocsiban úton ide felé.
- Persze - mosolyog rám kedvesen anya, s megvárja, hogy kinyújtózzak. - Úgy látom, hogy Calum már itt van - mutat az ismeretlen kocsira.
- Ezekszerint tényleg eljött - gondolkozom hangosan. - Egy kicsit arra számítottam, hogy megint közbe jön neki valami.
- Violet, ezt már megbeszéltük, hogy Calum nem r...
- Tudom - szakítom félbe gyöngéd hangon. - Nem is rossz indultaból mondtam, csak tényleg ezt hittem. Elvégre, ha zenekara van, akkor az olykor bekavarhat az ember magánéletébe gondolom.
Anya pár percig fürkészi az arcom, mintha azt nézné, hogy tényleg csak ennyiről van-e szó vagy más miatt jegyeztem ezt meg. Van egy rossz tulajdonságom, miszerint olykor nagyon negatívan tudok állni bizonyos eseményekhez és emberekhez, de sosem ítélkezem, amíg nem ismerem az adott dolgot vagy személyt. Most viszont nem a negativizmusomról van szó. Messze áll tőlem, hiszen már én is szívesen megismerném David fiát. Sőt, éppen ezért tartottam attól, hogy ez megint nem jön majd össze valamiért.
- Rendben - bólint végül anya -, hiszek neked - ad puszit a homlokomra, majd a kilincsért nyúl. - Mehetünk?
- Igen - bólintok, s felkapom a táskám a lábamtól, majd kipattanok a kocsiból.
Szeretem ezt a környéket. Van benne pezsgés, de itt nem annyi, ami már sok, mégis közel van a buli részhez, ahova a fiatalok járnak. Itt egyszerre kapcsolok ki és pörgök be. Mi a város másik végén laktunk, egy kertvárosi részben és ott a legnagyobb látványosság az ünnepi dekoráció volt, amit sosem élvezhettem ki, mert annyit meg soha nem tartózkodtam otthon, hála a betegségemnek.
- Georgia - mosolyodik el David, amint kinyitja az ajtót, s finom csókot lehel anyukám ajkaira.
- Szia, David - csillan meg anya szeme. - Jól gondolom, hogy az Calum kocsija?
- Igen, mindjárt jön, csak befejezi a terítést. Az étkezőben van - feleli, majd felém fordul és szorosan megölel. - Szia, nagylány - ad puszit a fejem búbjára.
- Szia - bújok hozzá egy pillanatra.
Szeretem az ölelését. Szoros, de nem gerinc-roppantóan, meleg és sugárzik belőle a szeretet. Tényleg olyan, mintha én is a vér szerinti gyereke lennék.
- Anyukád már biztos mondta, de arra gondoltam, hogy átalakíthatnánk neked a pincét, hogy legyen egy saját szinted - kezdi magyarázni, miközben elindulunk az étkező felé.
- Igen, de miattam nem kell fáradnod, tudod jól.
- Hidd el - karolja át a vállaim -, ez nem fáradozás. Megérdemled azt a szintet.
- Köszönöm - adok puszit az arcára, majd, amikor előre enged, belépek az étkezőbe.
Calum tényleg a terítéket igazgatja, de amint meglát minket, megtörli a kezét és elénk lép.
- Ms. Baker, Calum vagyok - nyújtja a kezét, s nekem feltűnik, hogy a hangja megremeg.
- Ugyan - legyint anya  -, szólíts csak Georgiának. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - öleli meg a fiút. - Édesapád rengeteget mesélt már rólad.
- Tényleg sokat mesélt - lépek oda hozzá, amint anya elengedte. - Jó végre találkozni is a Hood család rocksztárjával - mosolygok rá, amivel mintha egy kicsit megnyugtatnám.
Ő is küld felém egy mosolyt, majd felém nyújtja a kezét.
- Nekem is sokat mesélt rólatok. Sajnálom, hogy korábban nem tudtunk találkozni, de...
- Turnén voltál - fejezem be helyette. - Nem gond.
- Igazából egy ideje már itthon vagyunk - vallja be, amikor kettesben maradunk -, de eléggé megijedtem ettől az új család dologtól és mindig találtam valamit, amivel kibújhattam a találkozás alól.
Talán ezen meg kéne sértődnöm vagy felírni egy rossz pontot neki, de azokkal a kiskutya szemekkel, amikkel most rám néz, nincs szívem ezt tenni vele. Teljesen meg tudom érteni az oldalát. Valószínűleg nem könnyű elfogadni, hogy hirtelen két ember kerül az életedbe. Na jó...annyira nem hirtelen, de számára azért mégis, tekintve, hogy a koncertek miatt alig volt ideje levegőt is venni, nemhogy erre figyelni. Plusz, őszinte volt vagyis nem is lenne fair lehúzni emiatt.
- Esküszöm, hogy nem vagyunk kannibálok, sem pedig ijesztőek - felelem végül mosolyogva, amitől ismét kicsit megnyugszik.
- Ebben biztos voltam, hiszen apának nem esett baja. És nem is néztek ki annak.
- Vigyázz, a látszat néha csal - lengetem meg a mutatóujjam, de aztán gyorsan hozzáteszem: - ebben az esetben persze nem.
Ezzel Calumból kicsalok egy kis kacajt, aztán megint zavarba jön, s megvakarja a tarkóját:
- Egyébként, kérsz valamit inni? A kaja mindjárt kész van, de addig tudok szolgálni üdítővel, vízzel, esetleg alkoholos italokkal vagy...
- A víz tökéletes, köszönöm - szakítom félbe óvatosan, mire bólint, majd eltűnik a konyhában.
Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam, de egyelőre nem csalódtam szerencsére. Calum aranyos srácnak tűnik és végre esély van az új kezdetre is. Hiszem, hogy minden rendben lesz és végre igazán boldogok lehetünk. Egyszer még meg kell köszönnöm anyának, hogy megmentett és Davidnek, hogy megmentette anyát, amikor kellett.