Betoppan a kicsiny szobába Taeyong, egyik kezében orchidea, másikban a szatyor, s így mosolyog szíve választottjára, aki az ágyán ücsörög, lábait pedig vékony paplan fedi. Gyönyörű orcája kissé beesett, látszik, hogy betegsége megviseli, mégha nem is panaszkodna ㅡ Ten sosem hangoztatná, milyen rosszul van, sőt, szereti mindezt inkább elhallgatni, hogy csökkentse szerettei aggodalmát, akik most nem lehetnek vele. Taeyong az egyetlen, aki saját szemével látja a kisebb állapotát, s napról napra annak sajnálatos romlását.

- Nem hittem, hogy nyomban a látogatás kezdetekor megjelensz - jegyzi meg a fiatalabb köszönések után, hangja pedig cseppet sem rosszalló. Sőt, örül Taeyong társaságának.

- Siettem hozzád.

A szőke beljebb lépdel ajkain halovány, szinte már szégyenlős mosollyal, hiszen nem tudja, Ten elolvasta-e levelének szerelmes sorait. Lábait lassan, jócskán kimértem helyezgeti egymás elé a rideg kövön, majd végül óvatosan foglal helyet a thai fiú ágyán, és szemkontaktust teremt.

- Ebben van rajzfüzet, amit kértél - mondja kedvesen, s átnyújtja az említett dolgot a ceruzákkal és filcekkel együtt, amiket a fiatalabbik lelkesen, csillogó szemekkel figyel meg. - És itt az ígért orchidea is - kuncog fel halkan, s ezen szavak után Ten ajkai még szélesebb mosolyra ívelődnek, majd a virágot is bőszen vizslatja.

- Nagyon szép - szólal meg, miután szemügyre vette alaposan a növényt, eztán tekintetét Taeyongra emeli. - Az ablakomba tennéd? - kérdezi kedvesen, mire a másik biccentéssel felel, s ki is kel az ágyból, hogy teljesítse a kérést.

Aztán ezután hamar vissza is helyezkedik előző pozíciójába, de mialatt beszélgetésbe elegyednek eleinte az orchideákról, aztán szinte mindenről is, szép lassan közelebb csúszik a kisebbhez, míg ki nem köt egészen mellette. Ekkor Ten a vállára hajtja fejét, s így folytatják a csevegést, ami alatt kettejükre végtelen nyugalom ereszkedik. Mintha az idő is lassabban mozdulna a barátságtalan kórház vastag falai közt, s most nekik éppen erre van szükségük; a lehetségesnél is többet szeretnének együtt lenni, mert egymás nélkül minden elképzelhetetlen számukra ㅡ ugyan sok dolog van, ami még nem lett tisztázva, de az bizonyos, hogy egymásnak mindig is olyan fontosak voltak, mint az éltető oxigén.

Ám mindazok ellenére, hogy úgy érzik, körülöttük az idő is megállt, a percek sorra szállnak tova, s eközben végül arra a témára terelődnek, hogy Ten hogy érzi magát itt; bevallja, hogy hiába töltött már sok időt ezen a helyen, a kórházi frusztrációt és ezt a különös, nyomasztó érzetet lehetetlenség megszokni. Az elmúlt éjjel is csak nehézkesen tudta álomra hajtani gondolatoktól telítődött fejét, s mindezt Taeyong megértően hallgatja. Ha tehetné, Ten minden szenvedését átvállalná, hogy ezáltal megkönnyítse szerelmének életét. Fáj neki látni, hogy a másik így küzd folytonosan, hogy ennyire rossz állapotban van, s teljesen megbénítja a helyzet. Zavarja, hogy ugyan bármire képes lenne egyetlene egészségéért, ő maga mégis tehetetlen.

Csakis az fordul meg elméjében újra és újra, hogy szeretne cselekedni valamit, amivel segítségül szolgálhat, viszont soha nem jut semmire sem ennek kapcsán. Ez egy olyan dolog, amibe nincsen beleszólása, s ez egyedüli, amit tehet, az a folytonos reménykedés ㅡ ebbe kapaszkodik, és minden egyes minutumban abban bizakodik, hogy Ten állapota végül javulásnak indul, és hamarosan felépülhet. Hogy őszinte legyen, semmi mást nem szeretne jobban. Ilyenkor még a talán viszonzatlan szerelme sem mérvadó, mert a kapocs köztük így is földöntúlian erősnek hat. Ha Ten soha nem is viszonozná gyengéd érzelmeit, ő akkor is mellette maradna.

Ám mégis ahogy ez ötlik eszébe, furdalni kezdi oldalát a kíváncsiság. Most már amúgy is némaság honol a szobán, leereszkedett rájuk a nyugalom oltalmazó ködfelhője végtelen csendességgel, melyet Taeyong most mégis megtörni kényszerül, hiszen olybá tűnik, a kisebb hamarosan elszenderül, és még ezt megelőzve szeretné feltenni kérdését:

- Tennie, elolvastad amúgy a levelet?

- Tessék? - kérdez vissza meglehetősen fáradt hangon, ám mégis rögvest helyesbít. - Ó, nem. Még nem, de mindenképpen el fogom.

- Ráérsz vele - húzza szelíd mosolyra ajkait Taeyong, hogy minél lágyabb hangon válaszolhasson, ám maga sem tudja, miképpen érezzen.

Egyrészt megkönnyebbül, ugyanis nem változtak meg a dolgok kettejük közt, másfelől megrémíti az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha Ten állapota hirtelen romlik, s talán soha nem tudja meg, hogyan érez iránta. Ám ezen gondolkodván Taeyong roppant önzőnek érzi magát, szóval arra jut, hogy inkább nem szól semmit. Nem erőlteti azt, hogy a másik elolvassa a sorokat, melyek tartalmáról lehet, hogy még sejtése is van ㅡ az idősebb úgy véli, hogy talán éppen ezért nem lesett bele a fiatalabb; nem szeretné, hogy máshogyan viszonyuljanak egymáshoz.

Ezt pedig elfogadja ㅡ igazából akármit is szólna Ten, nem tenne másképpen. Csakis úgy szeretne cselekedni, ami jó szerelmének, mégha titkon ez kicsit szívébe is mar. Most valahogy ez a probléma elenyésző ahhoz képest, hogy tulajdonképpen egy kórházi ágyon vannak, s a kisebb egyedül az ő közelségében hajtja végre nyugodt álomra a fejét.

S ekkor elhatározza: inkább majd tetteivel és támogatásával fejezi ki, mennyi mindent is jelent neki Ten.