- Na milyen volt a karácsony? – bombáz le a legjobb barátnőm a nagy betűs, létfontosságú kérdéssel, amint beültem, és elhelyezkedtem a 5SOS kisbuszának hátsó ülésén.

Ezt a kérdést huszonhatodika után minden ember megkapja, akár akarja, akár nem, és erre készségesen választ kell adni. Nos, én most kaptam meg másodjára, ugyanis a csoporttársaim már huszonhatodika este kifaggattak mindenkit erről a három napról, és annak történéseiről, ami amúgy úgy elrepült, mintha egy másodperc lett volna az egész. Fel sem fogtam, és már a huszonhetedikére pakoltam össze a cuccaimat, most pedig itt ülök az egyik kisbuszban, Naiyával, Michaellel, Calummal, Sarahval és Andyvel, ja és egy ismeretlen sofőrrel. A másik buszban ülnek Ashtonék, illetve a szakmában dolgozó emberek, akik elkísérik a 5SOS-t a hegyekbe.

Izgalmasnak tűnik, ugye?

- Úgy telt, mint minden évben – vonom meg a vállaimat, miközben a csuklómon fityegő karkötőt kezdem el birizgálni. – Huszonnegyedikén anyu szülei jöttek át, illetve nagybátyámék, akik másfél órás késéssel érkeztek meg. A hagyományokat betartva kajálás után ajándékoztunk, utána társasoztunk, és lefekvés előtt még végigettük újra a karácsonyi menüt – nevetem el magam, majd folytatom a mesélést, Naiya kíváncsi tekintetét látva. – Huszonötödikén apu anyukája jött át a párjával, illetve unokatesómék. Szinte ugyanaz volt mint huszonnegyedikén, annyi különbséggel, hogy mama és a párja összevitatkoztak az asztalnál, és emiatt ők hamar leléptek. Mindegy, csak a szokásos.

- Min vesztek össze?

- A krumplipürén – mondom ki félve, mert tudom, hogy ez nagy nevetést fog ki váltani a buszban ülő társaságból. Ez így is történik, szóval meg sem lepődök. Elvigyorodom a jó kedv hallatára.

- Az a fránya krumplipüré – szólalkozik fel elsőnek Michael, a röhögőgörcse után. – Ashton mesélte, hogy anyud amiatt volt ideges, amikor átment hozzád beszélni.

- Ja, igen – világosodom meg. – Na mindegy, ez így történt. Huszonhatodikán meg pihentünk, nem igazán csináltunk már semmit.

- Juj, de szép a karkötőd! – kapja a csuklómra a szemeit a barátnőm, aki észrevette, hogy a láncon lévő kis szívecskét piszkálgatom. – Most kaptad?

- Ühüm – hümmögöm.

Kellett nekem felvenni ezt a karkötőt amúgy. Hogy jutott ez nekem eszembe egyáltalán? Még jó, hogy nem Lukeal utazok egy kisbuszban, mert akkor most nagyon kellemetlen szituációt kreáltam volna magamnak.

- Tényleg szép – fordul hátra Calum, majd Michaelre pillant fél szemmel, biccentve egyet, viszont Michael vigyorogva engem figyel.

Megverem!

- Sarah, nézd meg te is – szólítja Cliffo Andy barátnőjét, aki a legelső ülésekről fordul hátra. Michael a csuklómért kap, és felemeli, hogy Sarah is lássa az említett ajándékot, ami nem sokáig fogja a csuklómat ékesíteni, ha ezt így folytatják.

- Wow, Cass! Tényleg jól néz ki – kacsint rám, szóval szinte biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, hogy miről van szó.

- Nektek meg mi bajotok van? – háborodik fel Naiya értetlen arckifejezéssel, de persze nem kap választ a többiektől. – Idióták – morogja.

Egyetértek. Annyi a szerencsém, hogy Naiya vakon van ezzel a dologgal kapcsolatban.

Szörnyen hosszú útnak nézünk elébe, aminek a felét alvással töltök el. Magamban Ashtont szidom, hogy beadtam neki a derekamat, hisz ha nemet mondok az útra, akkor most nem kéne azon gondolkoznom, hogy mikor érünk már oda. Ha nem alszok, akkor éppen Michaeltől lopok nasikat, amiket magának hozott, de persze a felét mi esszük meg, hisz annyi mindent elraktározott magának. Nem is ő lenne.

Az úticél megérkezése előtt nem sokkal, jön egy telefonhívás az előttünk száguldó kisbuszból, hogy Ashton miatt meg kell állniuk az egyik legközelebbi benzinkútnál, mivel nem bírja már ki a szállásig, kénytelen elmennie a mosdóba. Emiatt, mi is megállunk, ami boldogsággal tölt el, hisz végre vehetek magamnak egy kinderbuenot, amit Michael irigy volt ideadni nekem egy fél órával ezelőtt.

- Feldughatod magadnak a világ összes kinderbuenoját, te fösvény! – nyújtom ki a nyelvemet Michaelre, ahogy leteszem a havas talajra a lábaimat. A kabátomat összehúzom, és úgy várom Naiyát is, hogy kiszálljon. De nem igazán akar megmozdulni. – Nem jössz?

- Nem – ásítja. – Hozol nekem egy kávét? – pillant rám kiskutya szemekkel, mire bólintok és elindulok az épület felé. Ahogy beérek, leveszem a kapucnit a fejemről és oldalról megkaparintva egy hűtött lattét, a csokoládé részleghez megyek. Felnyúlok az egyik polchoz, és megkaparintok egy fehércsokis változatot.

- Szép karkötő – szólal meg egy ismerős hang a hátam mögött. Azonnal kiráz a hideg, pedig megsülök ebben a vastag kabátban, itt ezen a túlfűtött benzinkúton. Lehúzom a kabátom ujját a csuklómra és Luke felé fordulok.

- Tényleg szép – válaszolom végül.

Olyan nehéz a szemeibe nézni, azok után, amiken keresztül mentünk. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, annyi mindent akarnék tudni róla, amiről az utóbbi időkben lemaradtam. És mindeközben haragszok magamra, amiért nem tudok eléggé Lukera haragudni, a történtek után. Én és a hülye, megzavarodott szívem. Elég neki két szép pillantás, és elolvad.

- Tetszik?

- Nem vettem volna fel, ha nem tetszene – mondom ki őszintén. – Köszönöm!

- Ez a legkevesebb – mosolyodik el, és a kezemben lévő kinderbuenokra pillant.

Hirtelen felém nyúl, kiveszi a szerzeményeimet az ujjaim közül, ami következtében a bőrömhöz ér. Belém fagy a levegő, de ő csak úgy magához húzva a csokikat, na meg Naiya kávéját, elsétál a kasszához, ahol kifizeti őket. Megzavarodottan követem Luke magas alakját, és mielőtt kiérnénk ismét a hidegbe, megáll és felém nyújtja a finomságokat. Elveszem tőle, halkan elmotyogok egy újabb köszönömöt, és elsétálva mellette, visszaoldalgok a kisbuszunkhoz, ahol kifújva magam, elhelyezkedem Naiya mellett. Nekinyomom a kávét, majd a felforrósodott arcomat a hideg ablaknak döntöm, és próbálom rendezni a bennem kavargó hurrikánként tomboló érzéseimet.

Luke Hemmings mindig ilyen hatással lesz rám, ha tetszik, ha nem. És nekem ezt el kell fogadnom.

Megérkezve a hegyekbe, a szálloda privát parkolójában leállva, mindenki egyszerre pattan ki ismét kisbuszból. Naiya azon nyavalyog, hogy elülte a lábait és most zsibbadnak a végtagjai, mire Michael a vállára kapja a lányt és úgy kezd el bemenni vele az épületbe. Az banda menedzsere, Clay, bemegy intézkedni a fiúk helyett, még mi a többiekkel a csomagokat cibáljuk ki a csomagtartókból. Hirtelen Ashton lép mellém a semmiből és vigyorogva húzgálja meg a sapkám alól kikandikáló tincseimet.

- Örülök, hogy eljöttél.

- Neked lehetetlen nemet mondani – dünnyögöm és a vállamra kapom közben az egyik sporttáskámat.

- Hát ennek az aranyos fejnek tényleg nem lehet – mutat magára. Felröhögök.

- Inkább csak annyira belemászol az ember lelkébe és annyira mondod és mondod, hogy nem lehet ellenkezni – mondom.

- Lehet – gondolkozik el. – De ezzel én jól járok legalább.

- Irwin! – ordítja el magát Luke, mire mindketten abba az irányba kapjuk a fejünket. – Csak a te cuccod maradt itt, jó lenne ha idevonszolnád a segged!

- Megetetem hóval – morogja Ash, majd a szőkeség felé biccent és odamegy hozzá.

Daphneval, Ash barátnőjével az oldalamon, sétálunk be a szálloda előterébe, ahol Clay a kezünkbe is nyomja a szobához tartozó kártyáinkat.

A szobákba való berendezkedés és a vacsora után a fiúk kitalálják, hogy induljunk neki az éjszakának, és sétáljunk egyet a városközpontba, megnézni a karácsonyi vásárt, és inni egy forraltbort. Mondjuk én inkább a forró fehércsokira szavaztam, amire kaptam jó pár felmordulást. Nem tudják, hogy mi a jó.

Bebugyolálva, több rétegnyi ruhában lépek be a liftbe, hogy elinduljak lefele a hallba, hisz megbeszéltük, hogy ott találkozunk, de amikor bezáródna a lift ajtó, egy kéz nyúl be, ezzel megakadályozva az ajtók becsukódását. Luke Hemmings arca ötlik elém, és beférkőzik mellém. Ő nincs annyira felöltözve, ezért magamban azon gondolkodok, hogy ő hogy nem fog így fázni.

Luke megnyomja a földszinthez tartozó gombot, és ezzel egy időben lekapcsolódik a liftben lévő világítás is.

- Mit nyomtál meg? – szegezem neki azonnal a kérdést, gondolván, hogy valamit nagyon elnyomkodhatott.

- Amit kellett – vágja rá. – Biztos kialudt az izzó.

- Fasza – motyogom, inkább magamnak, mintsem neki, de amikor ezután nem sokkal leáll a lift is, és sajnos nem egy adott szintnél, kicsit megijedek. – Most ez szórakozik ugye?

- Nem úgy látszik – a fiú előhalássza a zsebéből a telefonját és a vakujával körbevilágít.

- NE A SZEMEMBE! – kiáltok fel, ahogy a fény egyenesen a tekintetembe fúródik.

- Bocs – neveti el magát Luke. – Látni akartam az arcod. Tudom, hogy utálod a lifteket.

Túl jól ismer.

Nekem pedig melegem lett.

Kitekerem a nyakamból a sálat és leveszem a sapkám. A meleg ruháktól, vagy Luketól érzem azt, hogy meggyulladok?

- Itt fogunk meghalni – nyafogom. – Naiya megígérte, hogy elkísér a forrócsokishoz, még a többiek boroznak.

- Szívás – mondja a szöszke, és megkeresve a segélyhívót, megnyomja azt. Valaki recsegve beleszól, de alig lehet kihallani valamit, szóval valószínűleg azt sem értik, amit Luke mond. Leereszkedem a földre, és úgy várom, hogy történjen valami.

- Haló! – Luke most már idegesnek is tűnik, és jól gondoltam, ugyanis beleüt a falba. Picit megrezzenek. A falnak vetve a fejemet kémlelem őt. – Jól szórakozol ott lent?

- Teljesen – vigyorodom el.

Luke fáradtan felsóhajt, majd letelepszik mellém. A vakuja még mindig világít, a telefonját lerakja maga mellé, és egymással szemben várjuk a segítséget.

Én töröm meg a csendet. Na meg azt, hogy Luke ilyen szemekkel vizslasson engem. Zavarba hoz.

- Izgulsz a holnapi interjú miatt?

- Nem – rázza meg a fejét. – Felkészültünk minden esélyes olyan kérdésre, amibe a legtöbb előadó bele tud bukni.

- Mert mik azok a kérdések?

- Párkapcsolat – talán túlságosan is hamar vágja rá. Az arcomat látva, folytatja. – Calumnak lehet ez a téma nehéz, mert ő össze-vissza csajozgat, és a bulvárlapok pedig előszeretettel irkálnak ezekről. Vagy Michael, neki nehéz titokba tartani Naiyát.

- De hát tudnak róla a fanok – szólok közbe.

- Igen, de nem tudják, hogy ő kicsoda – mosolyodik el Luke.

Bólintok. Nem tudom, mit mondhatnék még, főleg, hogy ez az első olyan alkalom azóta, hogy öt percnél tovább beszélgetünk. Igaz, zakatol a szívem, és igaz az is, hogy még mindig vannak érzéseim Hemmings iránt, de már nem érzem azt a gyűlöletet, amit azok után a férfiak után éreztem, akik átcsesztek valamivel. Pedig volt belőlük egy jó pár. Luke pedig csak hab volt a tortán.

- Cass – szólít, én pedig rávezetem a szemeimet. Nem szólok semmit, várom, hogy mondja tovább. – Gyűlölsz, ugye?

Sosem láttam még Lukeot ilyen sebezhetőnek, és ezek mellett még a kérdése is meglep.

- Nem, Luke – válaszolok lágy hangon miközben oldalra billentem a fejemet. – Nem gyűlöllek. Szerintem sosem tudnálak gyűlölni.

- De azt mondtad Ashtonéknak.

Felnevetek.

- Olyan meglepő ez? – kérdezek vissza. – Lehet, hogy azt mondtam, de sosem éreztem azt, hogy gyűlölnélek. Haragudni, viszont haragudtam. Melyik nő nem haragudott volna ebben a helyzetben?

- Igaz – biccent. – És most haragszol?

- Mint látod, eljöttem veletek. Ha haragudnék, akkor otthon maradtam volna.

- Miért hanyagoltad el ennyire a többieket?

- Mi ez, Luke? Valami vallatás?

- Csak kiakarom rakni a hiányzó puzzle darabokat a helyükre – néz rám. – Nos?

- Nem mondanám azt, hogy elhanyagoltam volna őket. Csak azokon a programokon vettem részt, ahol te nem voltál ott – vonom meg a vállaimat.

Nem szeretek erről beszélni. Sőt, kifejezetten utálom ezt a témát.

- Sajnálom, Cass – suttogja.

Ez az első, amikor Luke bocsánatot kér.

Ez az első, hogy nyíltan beszélgettünk arról, ami történt közöttünk. És pont ebben a pillanatban kell, hogy felkapcsolódjon ismét a lámpa, ezzel egy időben pedig a lift is megmozdul, ami ismét elindul lefele. Egy kis csilingelés jelzi, hogy megérkeztünk a földszintre, mi pedig egyszerre pattanunk fel, mintha ez elmúlt fél óra meg sem történt volna. Rámosolyogok Lukera, aki viszonozza a gesztust. Együtt indulunk ki a szállodából, és azonnal felhívom Naiyát, hogy merre járnak.

Bele sem szólok még a telefonba, de már egy kérdést szegez a fejemhez.

- ÖSSZEFEKÜDTÉL LUKEAL?

Benne marad a levegő a tüdőmbe. Lukera nézek. Előre szegett fejjel sétál mellettem, és próbál nem elcsúszni a hóban.

- Micsoda?

- Te és Luke. Nem voltatok a hallba időben, a telefon ki sem csörgött, és ezért azt gondoltuk, hogy dugtok – magyarázza a barátnőm.

- Ti idióták vagytok! Megállt a lift és bent ragadtunk – hadarom neki. – Jézus Isten!

- Ja, oh.

- Hülye vagy – jelentem ki hitetlenkedve. – Merre vagytok?

- Borozunk – válaszol nekem, majd hallom, ahogy a többiekhez szól, akik valószínűleg kíváncsi tekintettel nézik folyamatosan Naiyát. – Nem dugtak.

Hangos ógatás hallatszódik tőlük. A szemeimet forgatom erre.

- Akkor gondolom nem jössz el velem forrócsokit venni. – Naiya helyett, Luke szólal meg.

- Majd én elkísérlek.

- Jól hallottam? – szól bele a telefonba a lány is.

- Igen? – kérdezem Lukeot, ő pedig bólint.

- Beszarok – ujjong Naiya.

- Leraklak – mondom neki unottan.

- Ne! Maradj vonalban végig, mi pedig hallgatjuk a fiúkkal!

- Tényleg idióták vagytok – nemes egyszerűséggel ki is nyomom a hívást és visszacsúsztatom a zsebembe a telefont.

Luke tényleg elkísér az egyik bódéhoz, ahol vesz egy kürtöskalácsot is, na meg a forrócsokimat is ő fizeti. Kettesben járjuk végig a vásár egy részét, néha pár szót beszélgetve, néha pedig kellemes csendben töltjük el a sétálást. A cukorhiányomat kielégítve kortyolgatom az édes nedűt, ami már talán túl édes is.

A szöszi férfi hirtelen ráfog a szabad csuklómra, és kivezet a tömegből. Havas hepehupás, fenyőfákkal teli erdőben lépkedünk végig, ami persze a vásár miatt ugyanolyan fényes, mintha még mindig ott a sétányon sétálgatnánk.

Aztán hirtelen leül.

Szemöldökömet ráncolva nézek rá. Luke Hemmings egy havas padon ül. És így néz fel rám.

- Délután itt ücsörögtünk Ashtonnal.

- Aha, és mégis mit akarsz, hogy fázzak fel?

- Mondanám, hogy ülj az ölembe, de úgysem tennéd meg – vigyorog rám. Az a Luke néz vissza rám, akit anno megismertem és ez megrémiszt.

Szó nélkül mellé ülök, miután lesepertem a havat a felvizesedett deszkáról. Szerencsére hosszabbított a kabátom, így reménykedek, hogy nem leszek beteg.

Idióta Luke!

- Mit kértél karácsonyra? – töröm meg a közénk telepedő (immáron) kínos csendet, egy bugyuta, teljességben ciki kérdéssel.

Mit gondoltam, most őszintén? A huszonhárom éves Luke Hemmings mit kérne karácsonyra, azon kívül, hogy az ünnepeket a családjával tölthesse? Nem egy öt éves kisgyerekkel beszélgetsz, Cass!

- Amit kértem, azt ma megkaptam – vágja rá hezitálás nélkül, miközben felém nyújtja a dióval megszórt kürtöskalácsot. Az arcára egy széles vigyor kúszik, de a válaszát még így sem tudom hova rakni. Pár perc hallgatás után, ismét megszólal és édes mosolya is eltűnik az ajkairól. – Viszont még így is az egyetlen kívánságom az lenne, hogy minden olyan cselekedetem, amivel neked fájdalmat okoztam, azt vissza tudjam csinálni.

- Oh – csak ennyit bírok kinyögni. – Nem erre a válaszra számítottam, megmondom az őszintét.

- Jobb lett volna, ha elmondom, hogy mit kaptam anyáméktól karácsonyra?

- Lehet – nevetem el magam kelletlenül.

- Zoknikat – röhög fel. – Temérdek zoknit.

- Érthető – mosolyodom el, ahogy arra gondolok, hogy Hemmings nem képes még egy pár zokniját sem nem elhagyni valahol. Inkább elfordítom a fejemet Lukeról. Ám ő ezt nem hagyja, ujjai megtalálják az államat és visszafordítja a fejemet, hogy egyenesen ránézzek.

Eszméletlenül közel van hozzám.

- Komolyan gondoltam, amit a liftben mondtam neked és amit most – suttogja. Lehellete csiklandoz, és automatikusan az ajkaira pillantok.

Nekem ez nem megy.

- Tudom – makogom.

Luke közelebb hajol. Még közelebb és én pedig nem ellenkezek, mert nem tudok ellenkezni. Akarom őt. Minden porcikámmal akarom. De amikor az ajkai hozzáérnek az enyémekhez, és hatalmába kerít az a bizonyos ismerős érzés, a szívem az agyammal együtt vészszirénázásba kezd.

Nem fogok újra összetörni Luke Hemmings miatt.

- Nem megy Luke – rántom el a fejemet tőle és felpattanok a padról. – Most nem, ne haragudj! – dadogok össze-vissza, majd az idevezető úton visszafele találom meg a vásárt. Onnantól pedig már könnyű is visszatérnem a szállodához. Kavarog a fejem, és ezt a sok érzelmet nem tudom hova rakni.

Mi lesz velem holnap?