Idegesen dobolva ujjaiddal pillantottál ismét az órára. Ha percenként nem ellenőrizted le, akkor egyszer sem. Hiába telt az idő... Párod csak nem akart haza állítani. Megannyi megválaszolatlan üzenet és nem fogadott hívás volt telefonján, amit okosan otthon hagyott, így legalább elérni se tudtad. Az aggodalom egyre csak fokozódott benned, mikor hirtelen ki vágódott a bejárati ajtó és a kicsit sem szomjas barátod esett be rajta. Egyből oda mentél, segítettél neki levenni a kabátot, cipőt és hasonlókat, be kísérted, leültetted, adtál neki egy pohár vizet majd miután megbizonyosodtál arról, hogy rendben van, egy percet sem habozva kezdtél bele a férfi leteremtésébe.

- Hol a fenébe voltál Jung Hoseok?! Telefont luxus magaddal vinni? - kérdezted ki akadva, teljesen jogosan.

- Itthon vagyok nem ez a lényeg? - kérdezte ártatlanul mosolyogva.

Sütött róla, hogy nincs teljesen magánál. Mint egy kisgyerek csücsült a kanapén és iszogatta a pohár vizet. Benned pedig továbbra sem nyugodott a harag. Nem voltál képes elhinni, hogy az utolsó pár napotokat így kellett lezárni. Hobi el feküdt a kanapén s láttad, hogy alváshoz készülődik.

- Hoseok ezt ugye nem gondolod komolyan? - kérdezted idegesen.

- Mit? - kérdezte csukott szemmel.

- Egész éjszaka vártalak! - ütötted meg egy párnával - Végig aggódtam az éjjelt mert J-hope őfelsége nem volt képes elvinni magával a nyomorult telefonját! - emelted fel hangodat.

- Felnőtt férfi vagyok! - ült fel idegesen.

- Épp ez az! Egy felnőtt férfi így viselkedik? - kérdezted mellkasára bökve.

- Na jó, elég! Nem kell az engedélyed semmire sem! Azt csinálok, amit akarok! - állt fel a kanapéról - Elmegyek - kapta fel telefonját és az ajtó felé indult.

- Yah! Jung Hoseok! - kiáltottál utána, de már elhagyta a lakásotokat.

Idegesen hajadba túrva engedted ki eddig bent tartott könnycseppjeidet. Tudtad, hogy nem szabadott volna így neki esned, de valahol jogosnak érezted a kiakadásodat. Rettentően fájt a tudat, hogy elment, arról meg ne is beszéljünk, hogy mennyire fog majd az fájni, amikor két nappal később besorozzák a kötelező katonai szolgálatra. Bele sem akarsz gondolni, hogy milyen lesz nélküle. A kanapéra roskadva kezdtél el tanakodni, hogy mi tévő legyél most. Hova mehetett el? Mi van ha baja esik? Vajon van vele valaki? A bűntudat mázsás súlyként nehezedett mellkasodra... Bántad, hogy így viselkedtél, de már megtörtént. Nem tudsz mit tenni ellene...

Szemhéjad egyre nehezedett majd végül lehunytad őket, s az egész éjszakai várakozás miatti fáradtságnak köszönhetően hamar elnyomott az álom.

Otthon takíratgattál unaloműzésképpen mikor kopogtattak az ajtón. Nagy lelkesedéssel mentél ajtót nyitni, reménykedve, hogy párod az, de amint kinyitottad az ajtót és két katonát pillanatottál meg koreai egyenruhába e lelkesedés azonnal alább hagyott.

- Segíthetek valamiben? - kérdezted udvariasan, miközben szíved majd kiugrott a helyéről és csak reménykedtél, hogy házszámot tévesztettek.

- Ön Jung Hoseok hozzátartozója, igaz? - kérdezte az egyik halkan.

- Igen - felelted enyhén remegő hanggal, tudtad, hogy ennek a beszélgetésnek már nem lesz jó vége.

- Fogadja őszinte részvétünket - szólalt meg a másik katona, együttérzéssel a hangjába.

Szíved hevesen vert miközben szemeidbe könnyek gyűltek. Elvesztetted? Pedig már alig volt hátra valami abból a 2 évből... Már olyan közel volt, hogy ismét karjaidba zárhasd, hogy szájon csókolhasd vagy csak, hogy együtt legyetek... Pont itt a célegyenes előtt történik meg mindez? Könnyek ezre folyt végig arcodon mígnem a földre rogyva keserves zokogásba kezdtél. Levegőért kapkodva térdeltél a földön miközben a szoba már forgott veled.

- Jagi - rántott ki rémálmod szörnyű fogságából egy aggódó tekintetű J-hope.

- Hoseok! - néztél rá össze zavarodva.

Könnyeidet letörölve, próbáltad nyugtatni magad és normalizálni szapora légzésed... Csak egy rossz álom volt.

- Minden rendben? - kérdezte miközben finoman leült melléd a kanapéra.

- Nem - bújtál egyből karjaiba és ismét halk sírásba kezdtél - Nagyon sajnálom, nem mellett volna úgy rád ripakodnom! Az én hibám!

- Shh, semmi baj - ölelt magához szorosan, akárcsak egy puha, plüss macit. - Mértéket kellett volna tartanom... Nem szabadott volna ilyen felelőtlenül viselkednem.

- Felejtsük el, oké? - kérdezted egy apró mosollyal ajkaidon, miközben mélyen szerelmed szemeibe néztél.

Mosolyogva bólintott majd egy lágy, szerelmes csókba invitált. Finoman ölébe húzott és magához ölelt miközben egymás ajkait ízlelgettétek. Lassan elhúzódtál tőle, de Ő egy utolsó rövid szájra puszi után engedett csak el véglegesen.

- Nagyon másnapos vagy? - kérdeztél rá finoman.

- Csak egy kicsit, nem kell aggódnod - mosolygott rád majd finoman hajadba puszilt.

- Akkor, ki használjuk a maradék időnket? - kérdezted halkan miközben ujjaitokat összekulcsoltad.

- Ez még kérdés volt? - nézett Rád egy igazi ezer wattos mosollyal.

Aznap már csak egymás karjaiban pihentetek. Megnéztétek azt a sorozatot, amit már rég le akartatok darálni majd este bementetek a cég egyik tánctermébe és együtt táncoltatok több órán keresztül. Kiadtátok magatokból a feszültséget és egyúttal az utolsó táncotokat is most egy jó darabig. Az utolsó nap szomorú hangulatban telt. Mikor épp nem a konyhába tevékenykedtél, akkor párodnak segítettél megkeresni, majd el pakolni a cuccait, amik még nem voltak benne a táskájába.

Számtalan puszi, ölelés és csók... Az idő egyre csak fogyott és ez mindkettőtök, hangulatára rányomta a bélyeget. A besorozás előtti estén egymást ölelgetve feküdtetek az ágyban. Egyikőtök sem tudott aludni. Ezért egy hajnalba nyúló beszélgetés után pár órára álomba szenderültetek.

Reggel össze szedve magatokat kocsiba ültetek és elindultatok a helyszínre. Hobi ha épp nem a sebesség váltót, akkor a combodat vagy kezedet fogta. Mikor megérkeztetek már ott volt pár bandatag. Kiszálltatok az autóból és szomorú mosollyal ajkaitokon indultatok meg a kapu felé. Nem messze a bejárattól mindenki búcsúzkodni kezdett. Legutoljára jöttél Te.

- Nagyon szeretlek - suttogtad nehezen, könnyektől csillogó szemekkel.

- Én is Téged! - puszilgatta homlokod - Hamar el fog telni ez a két év... Észre sem veszed - fogta meg állad ezzel "kényszerítve", hogy szemeibe nézz - Yaah! Megbeszéltük, hogy nincs sírás - szólt Rád bohókásan.

Egy kis mosoly kúszott ajkaidra és letörölted könnyeidet.

- Vigyázz magadra! - fogtad meg kezeit.

- Te még jobban! Nem akarom hogy bármi bajod essen - simított végig finoman arcodon majd egy lágy, érzelmes, csókot lehelt ajkaidra.

Elválva tőled - és bandatársaitól - felkapta táskáját és bement a kapun. Nem nézett vissza, hiszen tudta, hogy nem tudna ott hagyni, hogyha látja, hogy sírsz.

Te viszont addig nézted, míg el nem tűnt az egyik sarkon be fordulva.

- Nem lesz semmi baj - küldött egy biztató mosolyt Jimin.

- Tudom csak... Olyan sok időnek tűnik - mondtad letörölve könnyeidet.

- Hát nem lesz egyszerű, de átvészelitek. - jegyezte meg Namjoon őszintén.

Bólintottál és a fiúkkal együtt elmentél vacsorázni, majd onnan haza. Egy gyors fürdés után, pizsamába bújva hajtottad álomra fejed miközben párod egyik pulcsiját szorongattad. Ahogy Nam is mondta... Átvészelitek.

✩.･*:｡≻───── ⋆♡⋆ ─────.•*:｡✩

Sziasztok!
Ez a rész kérésre készült. Napsugr688 Mégegyszer köszönöm és sajnálom, hogy ennyi ideig várattalak vele.☹️❤
Annak ellenére, hogy elég régen kérted, remélem emlékszel rá és tetszett! ❤

Igyekszem visszaállni a minimum heti egy részre és próbálom minél előbb megírni a kéréseket! 🥰

Vigyázzatok magatokra! ❤