Kérte: -
Szavak száma: 1117 szó
Fandom: The Witcher
Szemszög: OC (Ez esetben Karmin)

-Laron! - kiáltottam fájdalommal teli hangon, majd ellöktem a varázslatommal még egy katonát, aki a éppen kardját feltartva rohant nekem. A hófehér szarvas pillanatokon belül ott termett, bár senki sem tudta hogy, vagy mikor került a csatatér kellős közepére egyetlen sérülés nélkül.  Szürke agancsával félrelökött egy felénk tartó ellenséges varázslót, majd rám pillantva megrázta magát, ezzel jelezve, hogy mozogjak. Ahogy lassan hullámzott az állat szőre, ezüstpor szállt fel belőle, mire többen megálltak, és megbabonázottan nézték a jelenséget. Felpattantam a szarvas hátára, majd zilálva a fülébe súgtam.
-Zerenneth em gevonn...
Ez annyit jelentett: "vigyél ki innen". Laron prüszkölt egyet, majd nekiiramodott. Végigrohant a több kilométer hosszú csatatéren. Prüszkölve lökte félre az útjába kerülő embereket, szélsebesen száguldott. Egyszer csak két lábra emelkedett, és szívet tépő hangon felbőgött. Megsebezték a nyakát, ahogy az én kezemet is. A vérem bemocskolta a gyönyörű, hófehér szőrét. Az állat vére akár a higany, úgy folyt le egészen a földig. Egy pillanatra mindenki megállt. Mintha csak megállt volna az idő. Egy olyan tiszta és ártatlan lény vérét ontották, mint az ezüstszarvasé. Ez pedig ebben az időben megbocsáthatatlan volt a nyugatiaknál. Hirtelen elöntött a düh. Az elmém sötétbe borult, a könnyem pedig fekete tintaként áztatta az arcomat. Csak egy csepp nedv folyt le a szarvasra. De ez éppen elég volt. Az állat szeme ugyanolyan fekete lett, mint az enyém, szeme körül két vékony fekete négyzet rajzolódott ki. Szarvai vége megnőtt és feketés árnyalatot vett fel. Patái frissen lakkozott csizmaként ragyogtak, mellyel a véráztatta földet kaparta. A megmérgezett szarvas lelkét elöntötte a bosszú, és az egykor oly ártatlan szépségből most egy fenevad lett. Egy fenevad, amit egyedül én tudtam irányítani. Ketten eggyé váltunk. Egy megállíthatatlan bestiává, ami mindent és mindenkit elpusztít maga körül. Mélyen belemarkoltam az állat szőrébe, és csupán egy gondolattal irányítottam a bestiámat. Rúgott egyet, mire a mögötte álló megrökönyödött férfi hátravetődött, ezzel letarolva három társát. A katonák ismerve a legendákat fejvesztve menekültek. A zűrzavarban egyedül pár mágrius maradt nyugodt és határozott. Baran, Liena és Kenher. Baran előidézte a tűzostorát, Liena kinyitotta sólyom szárnyait, Kenher pedig egy csettintéssel maga mellé teremtette a hiúzát, ami morogva és fújtatva méregetett engem.
-Karmin! Ne tedd ezt. Emlékezz a Mester tanításaira. Urald az erődet, vagy az erőd ural téged - szólalt meg Liena, azonban csak rápillantottam, és egy sebes ujjmozdulattal eltörtem a szárnyait, mire sikoltva összeesett. Hosszú, tejföl szőke haja lágyan omlott a vállára, azonban pár másodperc múlva már eláztatta a vér.
-Liena! - kiáltott fel Baran, rögtön a szerelméhez ugorva. Az ostora eltűnt, minden energiáját a gyógyításba fektette. Egyedül Kenher állt rezzenéstelen testtel előttem. Levette fekete csukjáját a fejéről, így szabaddá vált az arca, amelyet félig eltakart a koromfekete haja. Sötét szemeiből semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni.
-Fuss - suttogta a hiúznak, mire a vadmacska nekiugrott a szarvasnak, azonban az egyetlen mozdulattal félrerepítette a támadóját, aki több másodperc zuhanás után fájdalmas reccsenéssel a földnek csapódott. Kenher minden porcikája eltört, ahogy a Társának is. Jól tudtam, milyen fájdalommal jár ez. Nem egyszer szenvedtem végig heteket, mert Laron lába eltört. Mégis felálltunk és gondoskodtunk egymásról. Látva, hogy nem jelentenek veszélyt, a gondolataimmal irányítva elvágtattam a szarvas hátán az erdőbe. Be a sötét és veszélyes erdőbe, tudva, hogy nem biztonságos. A levegő és a csend némileg lenyugtatta mindkettőnk emléjét, azonban még mind a ketten zilálva baktattunk. Hirtelen egy férfi és a lova lépett elénk. Fehér haja még a vállánál is lejjebb ért, barna lova hátrálni kezdett. Bőrzekéje feszülve simult a felsőtestére, fekete csizmájának orrán egy sárfolt éktelenkedett.
- Nyugodj le mágrius - szólt higgadtan.
-A híres Ríviai Geralt. A szörnyölő és bestiavadász. Jöttél, hogy megölj minket ugye? Legutóbb nem sikerült, nem? Na majd most! - néztem rá gúnyosan. Hangom teljesen elváltozott az átoktól.
- Én szörnyeket ölök Karmin. Ezt te is tudod - válaszolt karcos hangon. Ahogy elhagyta ajkát a nevem, megborzongtam. Kizárva magamból az emlékeket. a keserűen felnevettem.
- Hát akkor, itt a lehetőség! Vidd el a királynak a fejem, biztos gazdagon megjutalmaz.
-Azt nem hiszem. Dúl a háború, a királynak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy állatokat és tárgyakat idézgető varázslókkal foglalkozzon - nézett a távolba a férfi.
-Nem varázsló vagyok. Hanem mágrius - válaszoltam még mindig fekete tekintettel. A környezetet fakónak és elmosódottan láttam. Egyedül a vajákot láttam tűélesen. Neki azonban minden arcvonását, hajszálát és mozdulatát érzékeltem. Nem mertem a szemébe nézni, mert féltem, hogyha belenézek, olyan mélységbe ránt tekintete, ahonnan nem tudok kimászni. Egyszer találkoztunk. Még nagyon régen. Megpróbált megölni, ám sikerült elmenekülnünk.
-Akkor mágrius. Nekem mindegy, csak nyugodj le - szólt higgadt hangon, majd leszállt a lóról, aminek kantárját hanyagul egy faágra dobta.
-Hát a te közeledben aztán nem könnyű lenyugodni - forgattam meg sötét szemeimet.
- Még mindig tartasz tőlem a múltkori miatt - fogta fel egy pillanat alatt, mire én reflexszerűen kihúztam magam, a szarvasommal együtt.
- Én nem félek senkitől.
- De tőlem tartasz.
-Nem félek tőled - ismételtem erősebb hangon, leszállva a szarvasról, így egy vonalba került az arcunk.
- Látom a szemedben - jött közelebb, mire én hátrálni kezdtem. A szemem sarkából láttam, ahogy Landon kezd szertefoszlani.
-Picsába! - gondoltam magamban, tudva, hogy kezdek kifogyni az erőmből, így már nem tudom tovább megidézni a szarvasomat.
-Nem láthatod, hiszen teljesen sötét a szemem! - szólaltam meg ezúttal hangosan, és kissé kétségbeesve.
-Ó drága Karmin... Amint beléptem a látóteredbe, a szemed egyre tisztább lett, a szarvasod lenyugodott, szarvai pedig összementek. Annyira lekötöttem a figyelmed, hogy észre sem vetted, hogy lenyugodtál annyira, hogy te magad győzted le az átkot, amit a szarvason okozott sérülés eredményezett - mondta, miközben egyre közelebb lépett felém.
-Az nem lehet! - hátráltam volna, ám egy fába ütköztem. Laron már teljesen eltűnt, így egyedül maradtam Geralt-tal.
- Hát úgy látszik, mégis lehet - lépett annyira közel hozzám, hogy teljesen összesimult a testünk, arcunkat pedig már csak egy centi választotta el.
-Miért nem próbálsz megölni? - suttogtam szinte az ajkára.
- Mert a a királynak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy állatokat és tárgyakat idézgető varázslókkal foglalkozzon, így engem sem fenyegethet semmivel - mosolyodott el, a tekintetembe fúrva az övét. És bekövetkezett, amitől tartottam. Elvesztem a szemében. Nem tudtam elkapni róla a tekintetemet. Benne ragadtam. Szívem olyan hevesen dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a torkomon keresztül.
- Tehát csak kényszerből akartál megölni - kapkodtam a szavakat, mire bólintott. Érezte a zavaromat, sőt, úgy éreztem szórakozik is rajta.
- Vagy ők öltek volna meg, vagy én. És amúgy is. Ha el akartalak volna kapni, elkaptalak volna - hajolt olyan közel, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. Kezét derekamra csúsztatta, és még közelebb vont magához.
-Miért hagytál elmenni? - kérdeztem remegő hangon.
-Hogy legközelebb megtarthassalak - szólt utoljára, majd hevesen megcsókolt. Én pedig éreztem, hogy kiteljesedek, és semmi pénzért nem adtam volna ezt a pillanatot.

A mindenit ide sem most posztoltam utoljára. Ha tetszett, és úgy érzed, megérdemel egy csillagot, ne felejtsd el jelezni! Illetve ha kérés, észrevétel vagy kritika van, nyugodtan használd a kommenteket! <3