Szeretnék elmesélni nektek egy legendát. Ám az oly sok legenda közül ez nem azt fogja elmesélni, hogy egy hős hogyan emelkedett fel... Nem. Ez egy tökéletes gyilkológép születését fogja elmesélni.

Réges-régen a Földön még volt helye a mágiának. Bár nem mindenkinek volt vele közvetlen kapcsolata, vagy nem mindenki birtokolta, attól még létezett. Sokan hittek benne, s tisztelték is az erejét, míg egy másik csoport csupán gunyoros mosolyok mellett legyintgetett, amikor meghallotta eme szót. Egyszóval, a vélemények a létezésének kapcsán igen megoszlók voltak.

Az akkori Birodalmat nem lehetett volna túl virágzónak mondani. Az emberek sosem tudták, hogy megélik-e egyáltalán a holnapot. Fosztogatók és gyilkosok szervezkedtek mindenfelé, s voltak olyan csapatok is, akik egész hamar igen nagy létszámúra gyarapodtak, mondhatni már saját hadsereggel rendelkeztek. Mivel a "rossz" mindig is jelen volt, van és lesz is az univerzumba, ennek nem kerítettek akkora feneket. Megalakította a Birodalom fejese a Sereget, mely a legkeményebb, legádázabb katonákból állt, hogy védelmezzék a népet. No, igen ám... Ez mind szép és jó lett volna, hogyha nem tör ki a totális káosz... A Sereg az elején tökéletesen működött. A katonák, akik alkották több éves kemény kiképzésben részesültek, hogy tökéletesen helytálljanak a kiválasztott feladatra. Amerre haladtak összecsapásaikból mind győztes félként kerültek ki, ezzel egyre visszább szorítva a gazfickók csapatait. Ám ahogy teltek, múltak az évek, a békés korszak helyett egy még durvább várt a Birodalom lakóira...

A Sereg egy idő után széthullott. A hűséges tagok maradtak szolgálni továbbra is a Birodalmat, míg a többiek rájöttek, hogy ezzel az életformával nincsen semmi hasznuk, s inkább "átálltak a sötét oldalra". A sokéves harci kiképzés miatt senki nem szabhatott gátat a mohóság vezérelte katonáknak. Sorra kebelezték be a falvakat és városokat, maguk mögött a nyomort, halottakat, a vért és a rettegést hagyva. Eme lázadók sorai közé egyre több és több olyan teremtmény került, akik nem a halandók sorai közül származtak. Különféle vámpírok, démonok, pokolfajzatok, varázslók, elfek, nimfák és más egyéb lények. Nők és férfiak vegyesen. Bár a több ezer katonából ezeknek a lényeknek a száma csupán csak százas-kétszázas számot haladta meg, a toborzásoknak és emberrablásoknak köszönhetően ez egyre csak növekedett. Míg ez az oldal egyre csak erősödött, addig a Birodalom serege mondhatni ölbe tett kézzel nézte a bukását...

***

Egyszer volt, hol nem volt, a Birodalom egyik eldugottabb szegletében volt egy kis falu, s annak a lakói. Mivel a falu távol helyezkedett el a harcok főbb frontjaitól, így az ott élők még nem tapasztalhatták meg a háborút és a vele járó szörnyűségeket. Egy szép, ragyogó napsütéses reggelre ébredtek a házak lakói. Mindenki sürgött, forgott, a saját kis mindennapi teendőiket végezve. A piactéren eladók árulták portékáikat, vásárlók alkudoztak az árból, ismerősök osztották meg egymással a nem rég hallott pletykákat, s fiatal gyerekek rohangásztak önfeledt visongással a bódék közt azzal a céllal, hogy elkapják egymást. Ekkor még senki sem sejtette, hogy milyen borzalmakat fog még hozni a nap hátralevő része...

Teltek, múltak az órák. Délre az emberek kezdtek megfogyatkozni, mindenki rövid ebédszünetet tartott. Sokaknak ez volt az utolsó ebédje, vagy az utolsó ebédje, amit a családjával töltött... Mikor a lakók elkezdtek visszaszállingózni az utcákra, a távolban felhangzott egy kürtszó, melyhez szinkronban még csatlakozott öt-hat másik. A visszhangzó csatakürtökre sikolyok voltak a válaszok: Az utcákon tartózkodó emberek eszeveszett tolakodásba kezdtek. Barátok, rokonok lökték fel, vagy taposták el egymást, hogy mihamarabb fedezékbe tudjanak vonulni. Egy három-négy éves fiúcska riadtan húzódott be az egyik bódé alá, ezzel megmenekülve az eszét vesztett tömeg tarolása elől. A fiúcska arcára riadalom ült ki. Az egyik pillanatban még a barátaival bújócskáztak, aztán a kürtszó miatt egyedül találta magát.

A gyermek elkeseredetten próbált kiabálni, hátha a szülei előbukkannak valahonnan, s segítenek neki. De ahogy a percek egyre csak haladtak előre, rá kellett jönnie, hogy feleslegesen reménykedik. Kezeit a füleire tapasztotta, s reszketve várta, hogy az egész felfordulás abbamaradjon. A könnyeit egészen addig vissza tudta tartani, míg az első adag lovast meg nem pillantotta a rejtekhelye alatt. Akkor eltört nála a mécses, csendesen felzokogott.

Az utcák barbár katonák parancsaitól, ijedt lakók kiáltozásaitól, és haldoklók sikolyaitól voltak hangosak. A fiú egyre jobban összehúzta magát, alsó ajkát már véresre harapta, hogy ne hangoskodjon. Ám ez a terve kudarcba fulladt, ugyanis egyszer csak egy vértől csöpögő szemgolyó gurult be a bódé alá. A kisfiú amúgy is fehér arca hamuszürkévé sápadt. Először felnyögött, majd sikeresen kiürítette a gyomra tartalmát. Hiába volt a falu hangos a csata hevétől, egy jó fülű katona figyelmes lett az öklendezésre, s a gyermeket a hajánál fogva rángatta ki rejtekhelyéről, aki ekkora már minden szégyenérzet nélkül, hangosan bömbölt.

- Az anyukámat akarom...- nyögte elfúló hangon. Támadója egy harmincas évei közepén járó, sebhelyes fickó volt. A gyermek szánalmas nyávogására csak elfintorodott, s úgy a földre lökte a szerencsétlen kis testét, hogy az menten össze is csuklott a porban. Ekkor a katona szemeiben sunyi fény villant fel.

- Mond csak el kisfiam, hol van? Odavihetlek hozzá.- az előbbi gorombaságot negédes duruzsolás váltotta fel, ahogy leguggolt a csöppséghez. Reménykedett benne, hogy a gyermeki naivság legyőzi majd a józan paraszti észt. A férfinek pedig szerencséje lett. Miután a fiúcska meg tudott szólalni, szipogásokkal tűzdelve elnyökögte, hogy merre is lakik, hátha ott rá tud találni a szüleire. A vér, megcsonkított holttestek és testrészek látványa miatt kapott sokk tehetett arról, hogy szó nélkül kiadta az információkat. Szegény pára bele sem gondolt abba, hogy mi lesz ennek az egésznek a következménye... A katona a hóna alá csapta a gyermeket, majd pár másik társát értesítve elindult arrafelé, amerre a kicsi navigálta őket.

A katonák már ki is gondolták a tervet. Lemészárolják a gyermek szüleit, hogy majd engedelmes legyen, s elviszik magukkal. Azt még nem tudták, hogy a csöppséget a soraik közt akarják-e majd látni a jövőben, vagy csupán csak ideiglenes szórakozást fog-e majd nekik biztosítani. Egyben biztosak voltak: Elviszik magukkal, s rendeznek egy számára felejthetetlen vérontást.

Az ismerős házhoz érve a fiúcska fészkelődni kezdett. Smaragdzöld szemei könnyekkel teltek meg, s kiabálni kezdett.

- Anyu! Anyu! Félek...- tört ki ismét heves zokogásban. Az őt tartó férfi betapasztotta a gyermek száját, s figyelmeztetően sziszegett a fülébe.

- Ne visíts, vagy itt helyben ledöflek!

A fiúcska érezte, hogy a fickó nem viccel, így reszketve elhallgatott. A nagy csendet újabb kiáltások törték meg:

- Ratriel! Fiam!

A gyermeknek csak ennyi kellett. Hevesen kezdett rúgkapálni, amint felismerte szeretett édesanyja hangját. A katona egy nyaklevessel jutalmazta a ficánkolása miatt, az ütés erejétől a kis fej előre bukott. Vette az adást, s inkább elhallgatott. Mivel most már tudta, hogy találkozhat az édesanyjával, nem akart kockáztatni, hogy elússzon a lehetősége.

A férfiak belökték az ajtót, a gyermeket pedig a legközelebbi sarokba taszajtották. Mindannyian tudták, hogy nem merne ellenszegülni nekik, vagy nem próbálna meg elmenekülni. A fiúcska a hátával a falnak simult, majd végignézett a szobán. A bútorokat feldöntötték, az ablakok üvegét kiverték, így üvegszilánkok borították a padlót, a falakon hatalmas lyukak hirdették, hogy nem egyszerű hadakozások folyhattak eme piciny házban. Anyját két gazfickó fogta közre, kezeit hátrakötötték. Bár az asszony rettegett, s arcán nedves csíkok jelezték, hogy idáig sírt, elmosolyodva, önmagát megmakacsolva pillantott egyetlen gyermekére. Már végignézte a férje halálát, nem akarja a szívének legfontosabb második egyént is elveszíteni.

- Kisfiam...- mondta szelíden, ahogyan a csöppséget nézte. Volt egy olyan érzése, hogy most látja utoljára a gyermekét... Tudta, hogy ő is a férje sorsára jut, de nem érdekelte. Egyedül csak az volt még a számára fontos, hogy a fia élve megússza legalább. Magában fohászkodni kezdett minden létező istenhez, hogy legalább a fiú élje túl. Az egyik fogva tartója durván megrántotta a kezét, ezzel jelezve, hogy fogytán van az ideje. Halkan kérlelni kezdett a két termetes férfit, hogy eresszék el az utolsó perceire, akik vonakodva, de beleegyeztek. Az asszony kitárta a karjait, ahogy leguggolt, mire a fia szélvész módjára suhant a karjai közé.

A Ratriel névre hallgató csöppség úgy kapaszkodott az anyjába, mintha az élete múlna rajta. A mai nap sokadjára fakadt sírva, de ez nem tudta érdekelni. Most az egyszer megkönnyebbülésében sírta el magát, hogy az édesanyja él még.

- Jól figyelj...- súgta lágyan a fia fülébe- Legyél mindig erős és bátor, soha ne add fel az álmaidat! Ha már minden veszni látszik, te akkor is küzdj tovább. Hallod? Megígéred nekem?- lágyan a reszkető állra csúsztatta az ujjait, hogy megemelje azt. A fiúcska bólintott, ahogy az övéhez nagyon hasonló zöld szempárba nézett. Az asszony is könnyekre fakadt, ahogy végigsimított a sápadt kis arcocskán.

- Sajnálom...- cincogta elcsukló hangon, s szorosan a keblére ölelte- Apád is nagyon szeretett és én is... Legyél jó, és tényleg, soha, de soha ne feledd el azokat, amiket mondtam neked.

Míg a fiához beszélt, észrevétlenül egy medált a ruhája egyik zsebébe csúsztatott. Ez volt náluk a családi örökség. Nem akarta még neki ilyen korán odaadni, de hát a sorsnak más tervei voltak a helyzetet illetően. Ratriel tovább szorongatta az anyját, amikor hirtelen mind a ketten felborultak. Ijedten sikoltott fel, majd lenézett édesanyjára. A zöld szemekből kezdett kialudni az élet lángja, s erőtlenül mosolyogva megszorította a fia kezét. A gyermek szívtépően felzokogott, amikor meglátta az alatta egyre csak gyarapodó vértócsát. Hiába volt még tudatlan, a halál fogalmát még ő is ismerte... De a teljes összetörés akkor következett be, amikor apja ökölbe szorított kezét látta meg az egyik nagyobb szekrény alatt. A fiú akkor engedte el az utolsó kezet is, mely még a valóságban tartotta. Minden fájdalmát egy utolsó, kétségbeesett kiáltásba adta bele, majd hagyta, hogy elragadja a sötétség.

Két év telt el, hogy a katonák elragadták Ratrielt. Minden gyermeki hit kiveszett belőle ez idő alatt. Gyenge kis testét kínzások és verések nyomai csúfították el, frissek és behegesedtek egyaránt. Ám a lelkén keletkezett sebek nem gyógyultak semennyit sem...

...

,,- Hova megyünk?- kérdezte bizonytalanul a fiú, ahogy szorosabban kapaszkodott bele az Amith nevű katona karjába. Az idő nagy részében 'ő viselte a gondját'.

- Meglátod fiacskám, türelem.- csitította a sebhelyes, ahogy tovább haladtak a sötét folyosókon. Lusta volt mindenféle kitalált hazugsággal lenyugtatni a taknyost, hogy egyszerűbben tudja eljuttatni a kívánt helyre. Inkább hallgatásba burkolózott.

A bázis, ahol Amith és néhány embere tartózkodtak szabadidőjükben, egy eldugott erdőszélen kapott helyet. Bár kívülről aprónak tűnt az épület nagyjából tíz katonának, s kétszer, háromszor ennyi fogolynak, a föld alatt húzódó kamrák miatt tökéletesen elfértek. Általában a föld alatt a cellák és a kínzókamrák helyezkedtek el, de néhány katonának itt volt a szobája, mivel jobban szerették a sötétséget. Amith egy kínzókamrát keresett éppen, hogy beavassa új szerzeményét is az ő életformájukba. A fiú már egy hete itt volt, de nem engedte még senkinek sem, hogy megdolgozza. Ő maga akart az első lenni. S hogy miért várt ilyen sokat? Jobban megtöri majd a csöppség így is széthullott lelkét.

A sötét miatt Ratriel nem tudta megmondani, hogy mennyi ideje is bolyonghattak a hideg, nyirkos, és fekete folyosókon. Szíve lassan a torkában dobogott, hiszen elképzelése sem volt arról, hogy újdonsült gondviselője mit szándékszik vele tenni. Amith arca semmit sem árult el a szándékait illetően.

A fiúcska csak akkor dermedt meg, s nem mutatott tovább hajlandóságot arra, hogy megmozduljon, amikor egy fáklyákkal megvilágított, szűkebb szobához értek. lángok sárgás fénye ijesztőbbnél ijesztőbb külsejű fegyvereken és kínzóeszközökön csillant meg.

- Ne... Könyörgöm...- nyögte rekedten Ratriel, ám már késő volt... Amith a hajánál fogva ráncigálta egy asztalhoz, amire kikötötte. A gyermek a félelemtől teljesen megbénult, egy hang sem jött ki a torkán. Még...

A fiú nem tudta, mennyi ideig volt összezárva azzal a szadista állattal. A sikolyaitól már a saját gondolatait sem hallotta egy jó negyedóra múlva. El nem tudta képzelni, hogy létezik ilyen kín... Amith egy furcsa szimbólumot égetett bemelegítésnek a derekára, majd addig korbácsolta a hátát, míg a fiúcska el nem ájult. Ám a férfi türelmes volt, ennyivel még nem hagyta békén. Számos vágással tarkította még meg a sebek arzenálját, egyre mélyebben, és egyre hosszabban. Ratriel a végére már könyörögni is elfelejtett. Mikor a kínzásoknak vége szakadt, a férfi eleresztette, s úgy kezdte el méregetni, ahogy a ragadozó szokta a prédáját. A fiúcska ekkorra már csak üres tekintettel bámult maga elé. Egészen addig, míg Amith pár tettel célozgatva be nem mutatta neki, hogy mire készül. Megfosztotta az ártatlanságától..."

...

Ratriel húsz éves, sudár férfivá cseperedett. Az évek során a kínzásai egyre durvábbak lettek, s ő ettől egyre jobban megtört, míg valahol lelke mélyén még jobban megacélozódott. Egy idő után elkezdett figyelni, hogy milyen módszerekkel kínozzák meg, és ezeket hogyan lehetne úgy fokozni, hogy halálos kimenetelűek legyenek. Az egykoron vidám és gondtalan fiúcska megindult azon a lejtőn, mely a visszafordíthatatlan őrület és vérszomj mély gödrébe vezet...

Megfigyelte, hogy a katonák mikor vannak távol, és mikor hányan maradnak vele a bázison, ami hosszú évekig biztosított a gazfickóknak tökéletes rejtekhelyet. Majdnem egy fél évig tervezgetett, mire minden egyes részlet és terv-foszlány tökéletessé nem vált ahhoz, hogy maga mögött hagyja a régi, kínkeserves életét. A bosszú lángja egyre hevesebben lobogott rothadó mellkasában, felemésztve teljesen a szívét, mely még a kedves, mosolygós kisgyerekhez tartozott, aki egykoron volt.

...

,,Amith elküldte az embereit egy falu elfoglalásához, ám ő maga a bázison maradt, hogy ügyeljen a foglyokra. Egy korábbi harc során szerzett egy olyan sérülést, amit jobb volt még egy kicsit pihentetni, mielőtt még újra nyeregbe szállna. Ha tudta volna, hogy ez okozza a végzetét, inkább szó nélkül a társaival tart...

Ratriel ezt a napot tűzte ki a bosszúja véghezviteléhez. Alig egy hete jött rá, hogy nem halandó... Fekete és sötétbarna tincsi közül egy kis szarv kandikált ki, míg a vasrácsok zöld íriszeinek izzását verték vissza. S ha ez nem lett volna még elég, szemfogai is hegyesebbé váltak. Ezt úgy vette észre, hogy majdnem leharapta a nyelvét, amikor beleharapott, hogy elfojtson egy kiáltást. Arra is rájött, hogy képes eggyé válni az árnyakkal, ezzel kiszabadulva az őt fogva tartó rácsok közül. 'Vigyázz Amith, elkaplak!'

Ratriel hangtalanul suhant a fekete folyosókon, pontosan tudva, hogy merre megy. Érezte, hogy hol van az a gerinctelen féreg. Mily ironikus... Ösztönei azt súgták, hogy egy kínzókamrában lődörög. Valószínűleg vagy takaríthatott, vagy a következő kínzásához készítette elő a terepet. A zöldszemű ajkai vad mosolyra húzódtak, s immáron hús-vér alakjában csörtetett tovább a folyosókon.

Az idő teljesen összefolyt Ratriel számára. Amikor 'magához tért', már Amith felett görnyedt, s egy kést szorított a torkához. Őrült vigyor szökött az ajkaira, ahogy realizálta a helyzetet. A veterán katonán nyoma sem látszott a félelemnek, ám a fiatalabb megígérte neki, hogy ezen hamar változtatni fog. A visszafizetés során az első kiáltás akkor hangzott fel, amikor Amith meg lett fosztva a férfiasságától, az utolsó pedig akkor, amikor a nyelvének is búcsút mondhatott. Ratriel precízen és lassan dolgozott. Egyesével metszette le a testrészeit, mialatt folyamatosan röhögött a katona szenvedésein. Mikor elunta már a munkát, s túlságosan beszennyezte a vér, még élve kibelezte, mely újabb órákat igényelt.

Mire az egész procedúrának vége szakadt, a terem padlóját vastagon borította az alvadt vér, hús- és belsőségcafatok hevertek mindenhol. A kamrát a halál hideg aurája lengte körül, s mintha az árnyékok közül egy zöldszemű karmos lény kacagott volna a holttest felett..."

...

Az árnydémon nem sokáig élvezte azt, hogy szabad. Nem volt életcélja, unta magát. Na meg végérvényesen begolyózna, ha valamibe nem fojthatná bele mérhetetlen fájdalmát, melyet a múlt okozott. A Birodalom Seregénél talált az életének új értelmet, ahol azokat a férgeket öldöshette, akik megnyomorították és elvették minden büszkeségét.

A Seregnél hamar kiderült, hogy a gyilkolászás mesterségét profi módon és hideg vérrel űzi. Röpke két év alatt feltornázta magát a ranglétrán, s ismét győztes hadjáratokra vezette a Sereget. Az emberek tisztelték, de egyben rettegtek is tőle, hisz könyörtelen volt. Olyan pletykák is felütötték a fejüket, hogy ártatlanokat is bármikor megölt... Nos... Ez igaz volt. A kemény, férfias arcvonású, borostával keretezett állú, páratlan smaragdzöld tekintetű, robusztus Ratriel amint leszállt az éjszaka, szívtelen gyilkossá vált, ahogy felvette az álcáját. Ilyenkor általában a Rémálomként, a Pusztítóként, vagy a Szívtelenként emlegették. Aki ilyenkor összeakadt vele, azt gondolkodás nélkül eltette láb alól.

Látjátok? Milyen kevés kell ahhoz, hogy valakit rossz útra csábítson a sötétség? Ratriel sem akart ám mindenkit megölni. De a múltja olyan szinten megpecsételte a jövőjét, hogy őt csak a halál fogja majd felszabadítani az alól a sok súly alól, melyet az élet mind az ő vállára pakolt, hogy cipelje el...