Az égbolt kékjét bekebelezte az éjszaka kegyetlen, gyönyörű feketéje. A tájat sötétség borította, csupán a felhők mögül kikandikáló Hold nyújtott némi fényforrást, ezüstös színt adva a kopár feketeségnek. A levegőt tücskök dallamos ciripelése, néhány bagoly halk, sejtelmes huhogása, s a szellő susogása töltötte meg, ahogy rakoncátlan gyerek módjára átrohant a bokrok és fák levelei között, ezzel meg-megzörgetve azokat. Az árnyékok, mint önálló élőlények keltek táncra, vagy kebelezték be a fényt, esetleg néha karmos, fehér szemű szörnyekként álcázva magukat riogatták az embereket, ahogy játszottak a képzeletükkel. Ám volt egy személy, akit kicsit sem zavart ez az egész. A sötét, barátságtalan erdőt járta, mellkasa szaporán emelkedett, s süllyedt, míg zihálva kapkodta a levegőt. Abban reménykedett, hogy sikerült leráznia az üldözőjét. Jobbra-balra forgatta a fejét, hátha észreveszi a fekete árnyak között az alak körvonalát. Mellkasában oly hevesen vert a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről. Testében az adrenalin szétáradt, felpörgetve a menekülő személyt.

Szeme ugyan már hozzászokott a sötétséghez, de így sem látott valami túl jól. A sötétség áthatolhatatlannak tűnt. Egyszer csak mögötte megrezzent a bozótos. A srác ijedten pördült a zaj irányába, a szívverése is kihagyott egy ütemet. Halk sziszegés hallatszott a bokorból, melyhez valami furcsa zörgés is párosult. A hang arra emlékeztette a menekülőt, mint amikor a csörgőkígyó figyelmeztetni próbálja áldozatát a támadásra. Jhajj... Ha még csak csörgőkígyó lenne...

A srác kapkodva szedte a levegőt. Gondolatait szinte teljesen megbénította a félelem, akárcsak a teste majdnem minden porcikáját. Lassan megrázta a fejét, mialatt halkan suttogni kezdett.
- Ne... Hagyj...- hangja cincogásként hatott. Karcos kuncogás volt a felelet a nyöszörgésre, mely a szél susogásával keverve elég ijesztően hatott az éjszakában. A menekülőt ki is rázta tőle a hideg.
- Elmondtam neked, kölyök, hogy kár futnod. De te nem hallgattál rám.- valami furcsa, sejtelmes fény villant fel a sötétségben.
- Hát most viseld a következményeit annak, hogy nem hallgattál rám...- hangja beszéd közben egyre csak mélyült, mondandója végére szinte démonian csengett. A srác nagy levegőket kezdett venni, mialatt kihúzta magát. Olyan tudás birtokában volt, melynek üldözője szerint nem szabadott kitudódnia. A tudás nem volt más, mint az, hogy hogyan lehet legyőzni a saját démonjainkat.

Állát felszegte, így egyenesen arra a helyre nézett, ahol az üldözője tartózkodott. Szemeiben tűz lobbant fel, mely jelezte, hogy visszanyerte a harci kedvét. Ajkaira egy magabiztos mosoly húzódott.
- Viselni fogom, ne aggódj.- ciccentett néhányat, ahogy megingatta a fejét- Ejnye ejnye... Csak nem nem mersz mutatkozni? Vagy mi késztet arra, hogy bujkálj? Gyáva féreg!- köpte felé a szavakat. Dühös sziszegésbe kezdett az üldöző, s természetfeletti sebességgel csörtetett ki a bozótból. Felsőteste és feje nagyjából emberi volt, eltekintve néhány kis dolgot és azt, hogy bőre helyett itt-ott pikkelyek fedték a testét. Alteste egy kígyókéhoz hasonló farokban végződött; emiatt tekergőzve mozgott, siklott a talajon.

A lénynek hosszú, hátközépig érő barna tincsei, s hüllők ravaszságával csillogó sárgás-zöld szemei voltak, pupillái pedig egyenes vonalakból álltak. Szájából két hatalmas agyar lógott ki, melyek méregfogakra hasonlítottak, villás nyelvét bizonyos időközönként kidugta. Emberi bőre napbarnított színű, míg pikkelyei nagyrészt feketék, ám itt-ott vörös árnyalatúak is megtalálhatóak voltak- főként hasa és mellkasa tájékán. Izmai halványan kirajzolódtak a bőrén jelezve, hogy nem csak mentális erővel rendelkezett a lény. Feje tetején két furcsa szarv hajlott hátrafelé, melyek követték a koponyája vonalát, ezáltal kicsit rá is simultak.

- Vigyázz a szádra taknyos!- sziszegte fenyegetően a szavait a kígyószerű lény- Ne dühíts fel...
A srác csak vetett felé egy gunyoros mosolyt. Kezeit a zsebeibe süllyesztette, ugyanis ujjai bizseregni kezdtek, ahogy szétáradt benne az erő.
- Szólásszabadság van, el kell hogy keserítselek.- felelte félszegen a dühös felindulásra- Inkább neked kéne vigyáznod, rusnya féreg!- kiáltotta minden bátorságát visszanyerve. A lény égtelen haragra gerjedt. Szemei vöröses fénnyel kezdtek izzani, ajkait felhúzta méregfogairól, így kivillantva azokat.
- Ne feledd, tudom minden kis félelmedet. Olyan rémálmot kreálhatok számodra, hogy biztosan elveszítsd az eszedet a pánik és a rettegés miatt.- váltott át fenyegető búgásba. Lassan csúszott a srác mellé, s furcsa altestével a lábaira tekeredett, megfosztva ezzel a további menekülési lehetőségektől.

A srác megdermedt. Eddigi magabiztossága kezdett szertefoszlani. Üldözője egyik kezével az állára fogott, s kissé felszegte a fejét, hogy rabul ejtse a tekintetét.
- Így már nincs is akkora szád, mi?- vigyorodott el szélesen a lény, csak úgy áradt belőle a kárörvendés. A srác lélekben erőt kezdett gyűjteni. Nem akart meghalni, főleg nem gyáván. Egyenesen az izzó szempárba nézett, ahogy kihúzta magát. Nem szabadott kimutatnia a félelmét semmiféleképpen.
- Attól még, hogy nem beszélek az nem azt jelenti, hogy félek. Csupán nincs mit mondanom...- vonta meg lazán a vállát, mire teste körül erősödött a teremtmény szorítása. ,,Remek- gondolta magában, amihez vágott is egy fintort- ha nem öl meg akkor minimum eltöri néhány bordámat..."
- Illemet sem tanultál taknyos...- nyomta össze kissé a halandó állkapcsát a kígyószerű lény- Ha kérdeznek, akkor arra illik válaszolni is.
A srác tekintetében a lángok szinte önálló életre keltek, kezét ökölbe kellett szorítsa, hogy az energia ne robbanjon ki belőle azonnal. Még mielőtt átgondolhatta volna, hogy mit is csinál, a szavak csak úgy áradtak belőle.
- Nekem pampogsz az illemről te... te... te...- itt szebb szitokszavak pattogzottak ajkairól, szemei dühösen felvillantak- Csupán csak egy nyomorult démon vagy, aki szenvedésből élősködik. Manipulálsz, csalsz, ölsz. Akkor te nekem egy szót se szólj kiscsillag!- mondandója végére már fröcsögött a hangja a gúnytól.

A hirtelen kirohanást feszült csend követte. A srác most fogta csak fel, hogy mit is művelt, míg a lény magában már azon gondolkodott, hogy áldozata nyelvét a meggyilkolása közben pontosan mikor is vágja ki. Még egyenlőre nem találta ki, hogy hogyan is lenne a legjobb.
- Kegyelmet is kaphattál volna akár, ha alázatosan viselkedsz. De én nem bánom. Nekem így is tökéletes a dolgok alakulása.~- kuncogott fel kárörvendően a démon. Hogy undort keltsen a srácban, villás nyelvét végigfuttatta az arcéle mentén. Már kezdte érezni, ahogy a félelem lassan szétárad a másik testében.

Ám, még tudott józanul gondolkodni a ,,gyengébbik faj" tagja. Lázasan kezdett hadarni, a szavak megállíthatatlanul áradtak belőle. A lény felvonta a szemöldökét. Nem tulajdonított a dolognak nagy jelentőséget. Az áldozat növekvő rettegésére fogta eme furcsaságot. A srác teste elernyedt, ám beszéde egy kicsit sem lassult, sőt! Mintha még gyorsabban pörgött volna a nyelve. Világosbarna íriszei- melyekben az arany halvány árnyalatai is felfedezhetőek voltak -elkezdtek halványan fényleni. Pedig csak egy egyszerű halandóról volt szó, nem egy varázslóról, vagy akár mágusról. Mikor szemei elkezdtek változni, az volt az a pillanat, amikor a lénynek leesett, mire is készül a halandó. Szája csak széles vigyorra húzódott, s majdhogynem csonttörő erősséggel kezdte szorítani a gyengébbik testet.

A srác lélegzete elakadt; kellett néhány pillanat, mire újra némi oxigént tudott magához venni. Ha nem siet, akkor meghal, s elbukja a saját maga által kitűzött küldetését. Nem tudná elmondani senkinek, hogy le tudnák győzni saját démonaikat. Néhány perc múlva már szabályosan világítottak a szemei. Erős fehér fény keveredett a halványabb, ámde jóvalta fenyegetőbb vörössel. A srác tüdejében már alig maradt levegő, nyakától lefelé egyetlen porcikáját sem tudta volna megmozdítani. Szavai elhalóak voltak, szinte már csak cincogott. Végső elkeseredettségében elkiáltotta magát az utolsó adag levegőjével, ajkait csak egyetlen egy szó hagyta el. Ám, ennek a szónak hatalmas ereje volt. Az eddig tenyerében felgyűlt energia beivódott a bőrébe, s pillanatok alatt megsokszorozódott. Vérével együtt végigszáguldott az ereiben, teste minden egyes porcikáját átjárta. A démon a következő pillanatban nekivágódott a legközelebbi fának. Kígyószerű farka leszakadt, furcsa színű, sűrű vére patakokban kezdett ömleni a frissen szerzett hatalmas sebből. Leszakadt testrészében az izmok még egy ideig működtek, majd ernyedten zuhant a pikkelyes tömeg a földre, elengedve a srácot a halálos béklyóból.

A srác összeesett. Vadul kapkodott levegő után, mialatt lehunyta a szemeit. Bár éjszaka révén amúgy is sötét volt, a lég-és energiahiány miatt teljesen megvakult percek erejéig. A démon másik fele fájdalmasan megvonaglott. Szemei egyre halványabban izzottak, majd teljesen ki is aludtak, visszanyerve eredeti zöldes színüket. A lény mellkasa egyre lassabban emelkedett, s süllyedt. Álmában sem gondolta volna, hogy a személy, akinek a félelmeiből született ekkora erővel rendelkezik. Oh... Pedig már mennyire biztos volt a győzelmében! Ehelyett most egy taknyos kölyök fogja kioltani az élete szikráját. Fájdalmasan sóhajtott fel, ahogy teste ismét megvonaglott. Az energia, ami eltalálta nem csak kettészaggatta, de belülről rohasztotta is. Hogy ezt honnan tudta?... Érezte...

A srác érzékei csak most kezdtek újra kiélesedni. A fák lombkoronája által alkotott sűrű sátoron keresztül már néhány fehér pacát is látott, nem csak komplett feketeséget. Hallása olyasmi módon kezdett visszatérni, mint amikor a néma tévére adják a hangot. Kezdetben semmi, majd egyre hangosabban hallotta a maga körül történő dolgokat. Így visszagondolva az elmúlt percek eseményeire, fogalma sem volt arról, hogy mit tett.

Mikor látása kellőképp visszatért, körbepillantott. A démon felső fele egy fatörzsnek döntve hevert, szemei fennakadtak: meghalt; másik fele szinte a srác mellett volt a vértócsa közepén. A halandó igazán semmilyen sérülést nem szenvedett. Viszont felkelni sem tudott volna. Annyi erőt sem érzett magában, hogy megemelje a kisujját. De ez így nem jó... Ha már legyőzte a démont, muszáj tudatnia a világgal tudást, melyet szerzett. Tudatalattijában a betűk szépen egymás mellé álltak, míg nem komplett szavakká alakultak, melyeket halkan mormogni kezdett. Nem tudta, hogy a szavak milyen jelentéssel bírnak. De abban biztos volt, hogy a szelet ruházza fel azzal, hogy mindenkinek susogja el eme titkot.

Miután végzett a küldetésével, felnézett az égre. Ajkai elnyíltak egymástól, ahogyan egyre nehezebben vette a levegőt. Biztos volt benne, hogy ennek a történetnek itt lesz vége. Néhány könnycsepp megindult az arcán, míg nem patak módjára nem folytak le a sós cseppek arcélén. A pityergés ellenére viszont mosolygott. Félt, de egyszerre volt nyugodt is. Még egyszer, utoljára a démonja irányába nézett. Ha ő nincs, akkor ez az egész nem történt volna meg... De, most ő is a túlvilágra került. Végül a srác hagyta, hogy végérvényesen lecsukódjanak a szemei, s őt pedig elragadja a végeláthatatlan sötétség.