Csak ülök az üres házban, s bámulom a laptopom monitorját. A fény, ami a képernyőből árad a szoba sötétjében oly világosnak hat, hogy már fáj tőle a szemem, s hunyorgok. Csend van. De olyannyira, hogy akár a légy zümmögése is valami hatalmas zajforrás lenne. Ha lenne bent a szobában légy természetesen. Így, az egyetlen dolog ami megtöri a csendet az az egér kattogása, na meg a billentyűk tompa puffanása, ahogyan egymás után püfölöm őket, hogy leírjam a nekem tetsző szavakat, mondatokat.

Olyan érzésem van, mintha megállt volna a világ. Kinézek az ablakon, hogy egy kicsit pihentessem a szememet, ám a fák ágai által vetett árnyékok nem lejtenek víg táncot. Hisz csend van. Azaz, a szél sem fúj, s az ágak sem susognak, a levelek sem zörögnek, ahogyan a pajkosan szaladgáló szél átrohan köztük, hogy felrázza őket néma álmukból. Faluban lakom, így a forgalomtól is megszabadított a világ. Nem lehet hallani az autók motorjának búgását, esetleg dudálását, a robusztus buszok kerekeinek csikorgását. Ez mind nincs. Csakis a csend, mely lassacskán kezd megőrjíteni. 

A szomszéd kutyája is néma. Ma este valamiért nem ugat. Megmérgezték talán? Vagy már ő is az igazak álmát alussza, ahogyan nekem is azt kellene tennem? Meglehet. Ám akárhogyan is próbálkozom, nem jön álom a szememre. Csak ülök a laptopom előtt, s monoton püfölöm a klaviatúrát, s a monitoron megjelennek egymás után a betűk, majd a szavak, míg végül mondatok nem lesznek belőlük. Érzem, hogy a szemeim már csukódnának le, de valahogyan maga az alvás nem megy. Na meg, szerencsés is lenne ráaludni az asztalra, ugyanis ott van a laptopom. Újabb kis neszre leszek figyelmes, mely valamelyest eltereli a figyelmemet a hatalmas csendről. 

A falon lévő óra halkan ketyeg, ahogyan másodperc mutatója ütemesen rángatózik. Még működik, hiába nem mutatja már az időt. Csupán az az egy kis mutató ugrál előre, majd hátra mintha idegrángása lenne. A gyér fény pont megvilágítja az óra lapját. Gyönyörű téli tájképet ábrázol, aminek a közepén egy hömpölygő folyó kap helyet. A vízből kikandikál pár nagyobb kő, a part mentén pedig fák állnak, amiknek az ágaikról jégcsapok lógnak le, s hóval fedettek. A képen a domináló színek a fehér és a kék. Most írás közben oda-odatéved a tekintetem, s bámulom a képet, amin a Nap sugarait visszaveri a hófödte táj, s a ragyogó kék víz, ezáltal valami meghitt hangulatot nyújtva. Ahogy egyre csak bámulom, engem is kezd egy kicsit lenyugtatni. Hacsak egy rövid időre is, de sikerül...

Eltelik néhány perc, addigra újabb sorokat teszek láthatóvá a képernyőn. Mintha könnyítene a lelkemen az a sok szó, amit legépelek. A kezeim járnak, akárcsak a motolla. Lassacskán már gondolkodás nélkül, szinte reflexből ütöm le a billentyűket. Szinte már fejből tudom, hogy melyik betű, szám, karakter, vagy valami írásjel merre van, vagy mit kell megnyomni ahhoz, hogy megjelenjen a szövegemben. Az ujjaim szinte önálló életet ének, ahogyan suhannak a billentyűzet felett, s olykor lenyomnak egy halk puffanással egy billentyűt.

De valahol mélyen, valami őrjítő nyugtalanság érzete ütötte fel a fejét. Vajon egyedül érzem magam? Félek a sötétben, s a csendben? Talán azt várom, hogy melyik pillanatban ugrik ki valami a sötétségből, hogy esetleg megöljön, vagy megkínozzon? Gonosz dolog a paranoia...