Itt ül mellettem. Némán, szótlanul. Egész testem körbeöleli, szinte már megfojt. De nem ereszt. Csak jobban karjai közé zár, cirógat. Üvölteni akarok, teli torokból. Beleadni minden fájdalmamat, elkeseredettségemet, és nyavalyámat. Ám hangom néma, csupán mint egy hal, szánalmasan tátogok. Szemeim bepárásodnak, érzem, hogy valami belül szorít. Könnyeim viszont börtönükből nem szabadulnak.
Belé kapaszkodom. Szorosan, görcsösen. Ujjaim akár a nyárfalevelek, vadul reszketnek. Fülemhez hajolva búg gyöngéden, el nem engedne. Újra és újra emlékeztet, hogy nem szabadulok tőle egykönnyen: Mindig itt lesz mellettem.
Reszketeg sóhaj szakad fel kicserepesedett ajkaim közül. Beletörődök sorsomba. Az első könnycsepp lefolyik sápadt arcomon. Felzokogok. Testem rázkódik, mire hátamat simogatva biztat arra, hogy ,,Rajta, add csak ki!".
A kiáltás kísértetiesen visszhangzik az üres szobában. Ezúttal már nem vagyok néma, nem csupán tátogok...